Ugrás a fő tartalomra

Útra készen

Már csak 12 napunk van addig, hogy felüljünk a repülőre, és itt hagyjuk Erdélyt, Székelyföldet. Még kimondani is kevés, de ez már tény. A férjem katonasági élményeit eleveníti fel, amikor visszafele számol. Minden reggel mikor én felkelek, és ő a világ másik felén éppen feküdne le, közli, hogy na: 15, 14, 13, 12... Tud visszafele számolni is, szóval, most már értem miért mentem hozzá feleségül:)
Közben zajlik a búcsúzkodás mindenkitől, aki fontos, és azoktól is, akik valamiért megérdemlik. Tegnap volt Julcsika lányom születésnapi bulija. Persze, lenne még néhány nap a szülinapig, de akkor már nem leszünk itthon. Majdnem minden kislány eljött felköszönteni, akkora volt a ramazuri, hogy gondolom a nemrég ideköltözött szomszéd már latolgatta az elköltözést. Sokan levélben is elbúcsúztak tőle. Egy jópofa kis írásból muszáj idéznem: „elmész, és itt hagysz minket ebben a porfészekben, de ha jól meggondolom, ha egy jó nagyot köpök, akkor éppen Kanadáig ér”. Szóval ez a vagány, gyermeki logika. Kincsikétől és Andristól megkapta azt a szuvenír-vízilót, amelyikre évek óta vágyott. Nagy volt az öröm.
Már össze vagyunk csomagolva, 4 bőröndbe, fejenként 46 kilóval indulhatunk újra. Még mindig hátravan, hogy a bőröndök tartalmát átcsoportosítsam, mert egyik nehezebbre, másik könnyebbre sikerült. Nagyon nehéz lesz a következő két hét, nagyobbik kislányom, Kincsike édesanyámmal marad itthon, hiszen ő éppen vizsgák előtt áll. Féltem, pedig tudom, hogy már felnőtt, és úgy is viselkedik, bár nekem mindig kislány marad. Nehéz az elválás, nagyon nehéz.

Megjegyzések