Ugrás a fő tartalomra

Az utazás napja

Második napja vagyunk Kanadában. De hogy teljes és érthető legyen a történet, vissza kell kanyarodnom arra a napra, amikor repülőre ültünk Julcsikával, hogy megtegyük a nagy lépést a nagy ismeretlen felé. Életem legnehezebb és legfárasztóbb napja volt a tegnapelőtti, pénteki nap. Az elszakadás napja a családtagoktól, az ismerősöktől, a munkatársaktól és Erdélytől. A húgom és „kicsi családja” már csütörtökön lejöttek Sepsiszentgyörgyre, hogy velünk legyenek az elutazás előtt. Autóval hamar leértünk Bukarestbe, az út utolsó percig telefonos búcsúzkodással telt el, jólesett, hogy nagyon sokan szükségesnek tartották azt, hogy jó utat és sok szerencsét kívánjanak.
Minden csomagunk meghaladta a megengedett súlyt, de a repülőtéri kisasszony csak legyintett és nem kötözködött. Kincsikémtől volt a legnehezebb az elszakadás, sírt, zokogott, bújt hozzám, és a szívem szakadt meg, de tudom, hogy szeretett édesanyám a pótolhatatlant is pótolni tudja neki. Okos lány és felméri, hogy a világon a legfontosabb lesz és marad nekem, még akkor is, ha a sors úgy hozta, hogy most időben és térben távol vagyunk egymástól, egy időre. Sírtunk mind, amikor a bukaresti repülőtér 10-es kapujánál végleg eltűntünk. Az útlevél-ellenőrzés gyorsan ment, közben még mindig szólt a telefonom, az utolsó hazai beszélgetésen a bátyám búcsúzott el tőlem.
A repülőn az ablak mellett kaptunk helyet, és nagy izgalom kísérte a felszállást, hiszen mindkettőnknek újdonság volt a repülés. A lengyel légitársaság Embraer kisgépén kb. 100-an ültünk, többnyire lengyelek és román állampolgárok, na, meg két székely:) Miután az első ijedtségen túl voltunk, a felhők felett már nyugtatóan ránk sütött a nap, alattunk Bukarest, fölöttünk a mindenség és előttünk a végtelen volt. Az utazást élveztük, a nyakigláb, nyakigszőke utaskísérők kedvesek voltak, hozták előbb a kéztörlőt, aztán a szendvicset, majd a desszertet, végül a vizet, üdítőt. Majdnem két órát tartott az utunk Varsóig, ahol a szükséges ellenőrzések és másfél óra várakozás után felültünk a Torontó felé induló gépre.
Felszállás ellőtt még sikerült telefonálnom a férjemnek, hogy az átszállás a Boeing 767-re sikeres volt, jövünk. Hosszú és unalmas utunk volt, hiszen majdnem 9 órát repültünk. Európát elhagyva, Izland és Grönland között dobálta meg a szél a gépet, amelyen közel 300-an utaztunk. Nem volt ijesztő, csak egy kis rázkódást éreztünk, ehhez képest sokkal veszélyesebbek a háromszéki kátyús utak. A gépen etettek, itattak, a kivetítőn rajzfilmet, filmet nézhettünk, zenét hallgathattunk, közben a megtett utat, kilométert, sebességet, magasságot, kinti hőmérsékletet figyelemmel kísérhettünk, és csak csodálkoztunk, hogy a majdnem 7000 kilométer 880-as sebességgel miként fogy, és hogy Grönlandnál közel -70 Celsius-fok a kinti hőmérséklet. Aludni nem tudtunk, egyrészt az izgalomtól, másrészt a zajtól, amelyet a gépen utazó rakoncátlan gyerekek okoztak. Én kicsit fáztam a takaró alatt is, de volt, aki ujjatlan blúzban utazott, úgyhogy, lehet velem volt a baj.
Gyönyörű volt a leszállás, élveztük. Torontó fényárban úszott, szabályos négyszögek és téglalapok rajzolódtak ki alattunk, szépen kivilágítva. Julika azt mondta, hogy: olyan, mint a baróti szántóföld, fel van parcellázva:) Amikor a pilóta letette a gépet, az utasok tapsoltak, és én ekkor sírtam el magam. Több évnyi várakozás után, Kanadában vagyunk, el sem tudtam hinni. Miután kiszálltunk a repülőből, következtek az ellenőrzések.
Hatalmas sorok kígyóztak a vámvizsgálatnál, de gyorsan lehetett haladni. Mi egy ázsiai származású vámtiszthez kerültünk, átadtuk neki azt a nyilatkozatot, amelyet még a repülőn töltöttünk ki. Gyorsan bevallottuk, hogy hoztunk egy karton cigarettát, és két üveg bort. Rákérdezett, hogy véletlenül nem hozunk-e több pénzt be, mint a megengedett 100 000 kanadai dollár, aztán engedett is tovább. Ezután azonnal az emigrációs hivatalba irányítottak nem csak minket, akiket nyilvántartásba kellett vegyenek, hanem minden emigráció-gyanús európai turistát. Nagy volt a sor itt is, többnyire oroszok, lengyelek, bolgárok várakoztak, és kb. 20 ablaknál rezzenéstelen arccal egyenruhás tisztek érdeklődtek afelől, hogy ki kihez, miért jött, mennyit marad, és miért éppen Kanada? Mikor sorra kerültünk, benyújtottam a két útlevelet, és a letelepedést igazoló papírunkat. A fiatal lány hosszasan bámult valamit a képernyőn, 3 lényegre törő kérdést tett fel, és két pecsételés után tudatta velünk, hogy egy hónap múlva megkapjuk a letelepedési kártyánkat, addig az emigrálást igazoló papírjainkkal munkát vállalhatok, és Julcsi iskolába járhat. Csak akkor mosolygott ránk, amikor visszaadta a papírjainkat, és azt mondta, hogy: Welcome to Canada! Szinte hihetetlen volt számomra, hogy ez ilyen simán ment, hiszen óhatatlanul eszembe jutott, hogy Bukarestben 3-szor utasították vissza a turistavízum-kérelmemet, és az emigrációs interjúm is közel másfél órát tartott.
Miután magunk mögött hagytuk az emigrációs irodát, a csomagjainkat próbáltuk megszerezni. Egymillió bőrönd közül kellett kiválogatnunk a mienket, amelyek haladtak körbe egy szalagon. A sokadik próbálkozásnál valahogy meglett mind a négy bőrönd, rátettük egy kocsira, amelyet úgy szereztem meg, hogy egy ott lábatlankodó alkalmazottat megkértem váltson fel nekem 20 dollárt, hogy 2 dollárt be tudjak dobni az automatába. Aztán a hölgy olyan kedves volt, hogy nem csak felváltotta a pénzt, hanem a szükséges gombokat is megnyomogatta, így néhány percre miénk lett a tolható csomagszállító. Közben a férjemet már nem tudtam felhívni, hogy megérkeztünk, mert a Romániában 4 euróval feltöltött telefonom addigra már használhatatlanná vált. Kicsit izgattam magam, hogy most mi lesz, de ahogy a csomagszerzés után kinyílt az automata ajtó, egyből őt és a nővérét pillantottuk meg. Volt nagy öröm, ölelkezés, sírás, szóval a majdnem két év utáni viszontlátás felejthetetlen pillanatait éltük meg. Annyit mondtam: Itt vagyunk. És ő: Végre itt vagytok!

Megjegyzések