Ugrás a fő tartalomra

Julcsika első iskolai napja

Mindig azt hittem, hogy csak a székely himnusz hallatán tudok elérzékenyülni, azonban tegnap kiderült, hogy ezt a kanadai himnusz is ki tudja váltani belőlem. De ennek is megvan az előzménye. Tegnap elkísértem Julcsikát az iskolába. Első napja volt, és idén egyben az utolsó is, mert iskolai szünet következik január 4-ig. Tele voltunk feszültséggel, mind a ketten. Én nagyrészt azért idegeskedtem, hogy a gyerek vajon fel tud-e szabadulni, fog-e szorongani, a nyelvtudásbeli hiányosságok miatt lesznek-e gátlásai? Julcsika pedig azért volt tele feszültséggel, mert félt az ismeretlentől, a színes közösségtől, amelyikbe kerül, attól, hogy az osztálytársak befogadják-e, hogy megérti-e, ha hozzászólnak, elsírja-e magát, ha nem tud majd válaszolni a kérdésekre, de azt csak ő tudja, hogy mi minden zajlódott le a kicsi lelkében.

Ismerkedés az osztálytársakkal

Fél kilenckor érkeztünk meg az iskolába. Mrs. Boyd, Julcsi felvigyázója már várt minket, a titkárnő úgy üdvözölt, mintha minden napos vendég lennék, a Julcsi nevét már tudta. Welcome, Julia!-felkiáltással fogadott. Mrs. Boyd is lelkesen köszöntött, majd bemutatott az igazgatónőnek, akit itt „principal”-nak hívnak, és az aligazgatónőnek, a „vice-principal”-nak. Megkerestük Julcsika osztályát, ez a 7 CL, és az osztályfőnökét, aki Mrs. Carmella Lapiccirella, olasz származású hölgy, majd sorra jöttek a tanárok, kezet fogtak, bemutatkoztak, és mindegyik elmondta, hogy mennyire örül annak, hogy a Greenbriar Public School-t választottuk iskolának. Julcsikával egy indiai kislány osztja meg a szekrényét, ahová gyorsan bepakoltuk a holmiját, tízórait, kabátot. Öt dollárért megvettük a 7. osztályos jegyzettömböt, amelybe a napi tudnivalókat írhatja be, és megkapta az órarendet is. Ez nem olyan, mint az otthoni, 10 napra szól, azaz két hétre, ami azt jelenti, hogy az a napirend, ami az első nap van, az csak két hét múlva lesz ugyanaz. Az órák 40 percesek, a szünetek 20 percesek, és az ebédszünet 1 órás. A tanítás 9-től 3-ig zajlik, van hat óra, ebből egy óra az ebédszünet, 5 órában pedig kb. 4 tantárgyat tanulnak, mert pl. matekból általában egymás után 2 óra van, szinte naponta van zene-, torna- vagy rajzóra. Szóval nem ölik meg itt a gyereket képletekkel, egyenletekkel, modulokkal, helyesírással, periódusos rendszerrel stb. Most nem tudom, hogy ez jó vagy rossz, de majd kiderül. Hozzáteszem, az fel sem merült, hogy mi legyen az idegen nyelv, amit tanulhat, hiszen ez egy kétnyelvű ország, itt a francia nyelv elsajátítása kötelező.

„Minden embernek a lelkében dal van”
Mrs. Boyd, miután bemutatta a gyermekeknek az új osztálytársat, rábízta Julcsikát egy színes bőrű szimpatikus kislányra, akinek én hamar elmondtam, hogy sajnos, a kislányom nemigazán beszéli az angolt, de azért már sok mindent megért. Ebonie, így hívják a kislányt, azonnal Julcsika mellé szegődött, és biztatóan mosolygott rá. Ezután mindannyian bementünk a „gym”-be, azaz a tornaterembe, hiszen karácsonyi, vakációs előadások voltak délelőtt. Az iskola tornaterme hatalmas, gyönyörűen ki volt díszítve, lassan begyűltek a gyerekek is. Minden osztálynak ki volt jelölve a helye, ahová a diákok leülhettek egymás mellé törökülésben, szélen ültek a tanárok, és körben a szülők. Julcsika az osztálytársai mellett ült, én pedig távolról néztem, ahogyan kiviláglott a többiek közül. A gyermekek mosolyogtak rá, és ez nekem annyira jólesett. Mrs. Boyd mellettem foglalt helyet, Julcsi közelében, ha szükség lenne rá, akkor ott legyen. Szóval, ott ültem a nagy tornateremben 400 gyerek, tanár, szülő között, és tele volt a szívem hálával, hogy ilyen kedvesen fogadtak minket, ismeretleneket, ennyire odafigyelnek ránk, egyszerű bevándorlókra. Legördült a kivetítő, és mindenki felállt, mert felcsendült a kanadai himnusz. Kellemes dallama van az „O Canada”-nak, de nem énekelték a szövegét. Szólt a himnusz, és közben a kivetítőn kanadai természeti, történelmi és életképek követték egymást. Körbenéztem az óriási teremben, néztem a kislányom a sok-sok nemzetiségű gyerek között, csurogtak a könnyeim, és szinte leírhatatlan, hogy milyen érzések kavarogtak bennem. Először is hálát, örömet, valami kimondhatatlan és megfoghatatlan megnyugvást éreztem. Mintha egy hatalmas tehertől szabadultam volna meg, a görcsös aggódásom elmúlt, és olyan otthonos érzés töltött el. Alig tudtam abbahagyni a sírást, aztán Mrs. Boyd odanyújtott nekem egy papírzsebkendőt, megszorította a karom, mosolygott rám, miközben ő is törölgette a szemét. Megható pillanat volt. Most értettem meg Babitsnak azt a versét, amely arról szól, hogy minden embernek a lelkében dal van, és a saját lelkét hallja minden dalban, és akinek szép lelkében az ének, az hallja a mások énekét is szépnek. Na, valahogy én is így voltam a kanadai himnusszal.

Barátnők
Az ünnepség szép volt, sok zene, mindenféle hangszeren játszó gyerek, karácsonyi dalokat éneklő kórus, kis színdarab, sok nevetés. Meglepett, hogy a gyerekek mennyire fegyelmezettek voltak, és hogy milyen éberek voltak az osztályfőnökök, elég volt csak annyi, hogy a gyerek megszólítsa a mellette ülőt, az osztályfőnök azonnal kivette a diákot a sorból, és maga mellé ültette. Azzal viszont nem volt baj, ha a diák beleélte magát az előadásba, tapsolt, és hangosan nevetett vagy énekelt, a lényeg az volt, hogy odafigyeljen az előadásra.
Kb. két órát tartott a műsor, aztán a gyerekek visszamentek az osztályba, én pedig hazajöttem, Julcsika maradt. Úgy beszéltük meg Mrs. Boyd-dal, hogy 2.55-kor találkozunk ismét, akkor van vége a tanításnak. Újból erőt vett rajtam az aggódás, hogy mi lesz Julcsikával addig, lehet, hogy kisírt szemekkel fogad majd az iskolában. Mikor utánamentem, nagy meglepetésemre, alig tudott elválni új barátnőitől, már telefonszámot is cseréltek, és úgy búcsúzkodtak, mintha évek óta ismernék egymást. Őszintén mondom, erre nem számítottam. Közben az is kiderült, hogy van egy román fiú az iskolában, Razvannak hívják, megkereste Julcsikát, és váltottak néhány mondatot. Razvan 4 éves kora óta él Kanadában, a nyilvántartásba már kanadaiként került be, de ugye a gyerekek hamar kiderítették, hogy Julikának van egy honfitársa. Szóval így telt kislányom első iskolai napja Kanadában. Délután több sms-t is váltott két új barátnőjével Ebonie-val és Chiara-val. Tele volt élménnyel.

Odafigyelni egymásra
Lehet, hogy ezek az iskolák színvonalban meg sem közelítik az otthoniakat, de az egymásra való figyelés magasiskolája ez a hely, az biztos. Itt, ha megjegyzést teszel a társadra, az már nagy kihágás, ha bőre színe, öltözködése, szokásai miatt csúfolod ki, akkor fennáll annak a veszélye, hogy kicsapnak, és nehezen kapsz majd egy iskolát, ahol még befogadnak. Itt tisztelni kell a tanárt, a rágógumi nem lehet a szádban, nem ehetsz bent az osztályteremben, nem viheted be a telefonod, nem hiányozhatsz az iskolából. Ha a szülő reggel nem telefonál be az iskolába, hogy a gyerek beteg, és otthon marad, akkor az iskolából hívják fel a szülőt, hogy miért hiányzik a diák? Itt nincsen lógás az iskolából, legalábbis a szülő tudta nélkül nincs hiányzás. A titkárságon van egy telefon, ahonnan a gyerek akármikor felhívhatja a szüleit, persze, oka kell legyen arra, hogy telefonáljon. Itt megtanítják a gyermeknek, hogy miként kell viselkedni. Példa. Beszélgettünk Mrs. Boyd-dal, és egy kis srác kettőnk között ment el. Mrs. Boyd visszahívta a gyermeket, elmagyarázta neki, hogy ez illetlenség, vagy megkér szépen, hogy álljunk arrébb, hogy elmehessen, vagy a hátunk mögött halad el. Itt ezek a fontos dolgok, nem az, hogy a gyermek mennyire tanul jól, és hány tantárgyversenyen ért el helyezést. Itt azért dicsérik meg, és tüntetik ki a gyermeket, ha segít társainak, ha közösségi feladatokat vállal el, ha szépen énekel, de azt is megemlítik egy iskolai ünnepségen, ha a diák megkapja a kanadai állampolgárságot. Itt ezek a prioritások, Európában más dolgokra figyelnek. Nem tisztem eldönteni, melyik a jobb módszer.

Megjegyzések