Ugrás a fő tartalomra

Örökké élő újévi jókívánság

Minden új év egy új felelősség is. Felelősség a családunkért, a gyermekeinkért, felelősség a máért, a holnapért, és a jövőért, felelősség azért a nemzetért, amelyhez tartozunk. Lekapcsoljuk a karácsonyi fényeket, de lelkünkben új lángokat gyújtunk, új célokat tűzünk ki, amelyek megtartanak, éltetnek és ösztönöznek. Elénekeljük a magyar és a székely himnuszt, és a magyarok istenére megesküdve régi és új fogadalmakat teszünk. Gyermekkorom óta mindig két szilvesztert ünnepeltünk meg az év utolsó napján. Előbb kicsit furcsa volt, de aztán belenőttem a családi hagyományba. Székelyföldön, amikor az éjféli tizenkét órát elütötte a kis- és nagymutató, akkor koccintott a család, csengett a telefon, közeli és távoli rokonok, ismerősök kívántak boldog új esztendőt, erőt, egészséget és minden elképzelhető jót. A meghitt pillanatok azonban mindig éjjeli egy órakor köszöntöttek be, amikor az anyaországiakkal együtt dobbant a Kárpát-medencei magyarok szíve. Ez az igazi szilveszter Erdélyben, Kárpátalján, Felvidéken, Vajdaságban és mindenhol, ahol magyarok élnek. Ekkor csendül fel megannyi székely házban a magyar himnusz, és morzsoljuk le arcunkról azokat a könnycseppeket, amelyeket sokszor visszafojtottunk, de most visszatarthatatlanul kicsordulnak. Isten, áldd meg a magyart jó kedvvel, bőséggel – hányszor, de hányszor elénekeltük megannyi szilveszteren, titokban, szabadon, suttogva, hangosan, fájó szívvel és új reményekkel. És a magyar himnusz mellett a székely családokban nem is szilveszter a szilveszter a székely himnusz nélkül. Nincs olyan ház, ahol ne hangzana el, hogy: „Maroknyi székely porlik, mint a szikla…”
Ma már három szilvesztert ülök meg, mert így hozta a kiszámíthatatlan sors. De tengeren túli, távoli, új hazámban a korábbi hagyományokat el nem hagyom, hiszen bennem élnek, és gondolatban sokszor otthon vagyok, Székelyföldön. Ezt teszem most is, mert amikor szülőföldemen, Erdélyben tizenkét óra, majd éjjeli egy óra lesz, és családom elénekli a magyar és a székely himnuszt, akkor gondolatban velük együtt énekelek, sírok, örülök, fohászkodom. Mi mást tehetnék? Hiszen az élet úgy akarta, hogy székely-magyarnak szülessek, és erre büszke vagyok. Ma már tudom, hogy mindenkiben más és más érzelmek törnek fel a székely himnusz minden sora hallatán. Hiszen mást érez a székelyföldi ember, és másként érintődik meg az idegenben élő székely, de valamennyien ugyanazért fohászkodunk szilveszter napján, mert bárhol éljünk szülőről gyerekre szálló felelősségteljes kérelmünk, örökkévaló és örökké élő újévi kívánságunk az, hogy: „Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk…”

Megjegyzések