Ugrás a fő tartalomra

A nagy tavak egyikénél

A középiskolában Nagy-tavak vagy Öt-tó címszó alatt tanultuk annak idején az Amerikai Egyesült Államok és Kanada határán található tavakat, amelyek a Föld legnagyobb édesvizű tavai közé tartoznak. Ezek: a Felső-tó, a Michigan-tó, a Huron-tó, az Erie-tó és az Ontario-tó. Mikor készültem földrajzórára, és tanulni kellett, akkor még álmomban sem fordult meg a fejemben, hogy egyszer egy szép napos januári délelőtt az Ontarió-tó partján fogok sétálgatni.
Az Ontarió-tó az észak-amerikai Nagy-tavakhoz tartozó öt nagy tó közül a legkisebb, mégis akkora, hogy Közép-Európa legnagyobb tava, a Balaton 33-szor beleférne:) Területe 19529 négyzetkilométer, míg a Balatoné csupán 596 négyzetkilométer. Mélysége 246 méter. A világ 14. legnagyobb tava néhány kilométerre van városunktól, nevét az indiánoktól kapta, jelentése „nagy tó”, és róla nevezték el Ontario tartományt.
Szóval hétvégén elkísértük a férjemet Oakville-be, neki akadt egy kis dolga ott, mi pedig Julcsikával elmentünk felfedező útra.
Oakville egy nagyon szép, rendezett város. Többnyire angolok, skótok, írek és németek lakják. Ott-tartózkodásunk alatt egyetlen színes bőrű emberrel sem találkoztunk, szinte az volt az érzésem, hogy hirtelen Európába csöppentünk. Utánanéztem egy kissé a dolognak, és a Wikipédiából megtudtam, hogy Oakville lakosságának 82 százaléka fehér, a többi ázsiai eredetű, és csupáncsak a lakosság 2 százaléka színes bőrű. Ez szinte hihetetlen Torontó, Brampton közelségében, ahol már alig van fehér ember.
Na, szóval sétáltunk a tó partján, Julcsika csodálkozott, hogy mindenhol csak víz van, és nem látni a túlsó partot. A mi Szent Anna-tavunk után kissé furcsállotta, hogy ilyen nagy tömegű állóvizet lát. A tó partján sok park van van, rengeteg paddal. A padok többségén egy kis táblácskán hajdan élt szerelmespárok nevei olvashatók, nagyon romantikus.
A parkokban játszóterek, régi múzeumházak vannak, többségük az 1800-as évek közepén épült, majd mindeniknek megvan a kis története. Láttunk régi postahivatalt, bankot, hajóházat, rénszarvasokkal és farkasokkal fényképeszkedtünk:)
Némelyik ház, amelyben ma is laknak, egykori tengerészek tulajdona volt. Ezeket a házakat táblákkal megjelölik, rendben tartják, óvják, állandóan restaurálják, megőrzik az utókornak. Nagyon hangulatos, és szemet gyönyörködtető minden. Az oakvillei-ek annyira óvják azt a kevés történelmüket, ami van, hogy dicséretre méltó. És persze eszembe jut, hogy otthon, Erdélyben egymás után mennek tönkre, dőlnek össze, múlnak feledésbe a több száz éves kúriák, falusi házak. Lehet, hogy otthon nincs pénz, de talán akarat sincs elég. Néhány erdélyi építészeti értékre pár év múlva már csak a fotók fognak emlékeztetni, köszönhetően a sepsiszentgyörgyi fotósoknak, és különösképpen Kovács László Attilának, aki az értékmentő mozgalom egyik élenjárója.

Látogatóban Milliomoséknál
Visszatérve Oakville-re. A férjemnek köszönhetően bepillanthattunk egy milliomos otthonába. Milliomosék az Ontario-tó partján laknak, egy hatalmas kőházban, zsindely van a háztetőn, az udvaron sziklakert, hatalmas úszómedence, a kövekbe beépített hangfalak, márványlappal körülzárt grillsütő, filagória, szabadtéri kandalló stb. Bent a házban mindenhol márvány, óriási lépcsőfeljáró, a hálószoba melletti fürdőszoba akkora, mint az otthoni kétszobás tömbházlakásunk területe, benne tévé, kandalló és a jó ég tudja mi minden extra. A konyha, ebédlő szintén egy kétszobás tömbházlakás területe. Konyhában, szobákban, fürdőkben, alagsorban mindenhol van kandalló és tévé. Ami meglepett az az alagsorban felfedezett nagy tévé volt, amelynek hatalmas képernyőjébe az egész családunk belefért volna. Milliomoséknál, ha a bejárati ajtó kinyílik, akkor megszólal egy női hang, hogy: „One door is open”, azaz „Egy ajtó nyitva van”, a villanykapcsolók érintőképernyősek, önműködő cipőpucolójuk, kristálycsillárjuk és elektronikus vécéjük van. De könyvük egy sincs, még díszből sem, még sznobságból sem. Így élnek Milliomosék. Nem biztos, hogy irigylem őket.

Megjegyzések