Ugrás a fő tartalomra

Egy hét összegzése

Orvosnál
Hétfőn mérem a lázam, nézem a lázmérőt, és majdnem 100 fokot mutatott. Még viccelődtem is, hogy na, itt a vég:) De hát semmi pánik, mert itt a testhőmérsékletet is Fahrenheit-ban mérik, úgyhogy átszámítva sem volt 38 fokos lázam. Julcsika szintén hűléssel küszködött, ezért eldöntöttük, hogy orvoshoz megyünk. Mivelhogy csak egy egyszerű megfázásról volt szó, nem hívtuk fel a Torontóban rendelő magyar családorvosunkat, hanem elmentünk a tőlünk 200 méterre levő „Walking Clinic”-re, itt így hívják a járóbeteg-gondozót.
Hófehér süppedős szőnyeg volt a rendelőben, a két szeme között ponttal megjelölt indiai asszisztensnő fogadott. A kanadai orvosi rendelőkben, kórházakban több kis betegvizsgáló termecske van. Megérkezik a beteg a rendelőbe, és ha szabad valamelyik betegvizsgáló, akkor a nővér azt mondja, hogy: tessék bemenni az 1-es vagy 2-es vizsgálóba. Aztán az orvos szobáról szobára jár. Nagyon praktikus megoldás, de költséges. Mert nyilván, hogy minden kis teremben meg kell legyen a vizsgálatokhoz szükséges minimális felszerelés. Nálunk otthon, a romániai rendelőkben az orvosok örvendenek, ha a felszerelésükből egy is megvan, nemhogy 10 vérnyomásmérő vagy 10 ultrahang állna egyszerre rendelkezésükre. Szóval hófehér süppedős szőnyeg volt a vizsgálóban, alig mertem rálépni, azon agyaltam, hogy ezt miként tartják tisztán, na, de ez sem az én dolgom.
Beültünk Julcsikával a 2-es vizsgálóba, percek alatt jött is az orvos. Mikor megláttam őt, azt hittem eltévedtünk. Kb. 25 éves férfi, zselézett haj, fülbevaló, hasított farmer, Aerosmith-póló, és úgy rágta a rágógumit, hogy még habzott a szája. Ha nem lett volna a sztetoszkóp a nyakában, azt hittem volna, valami rockbandában játszik, és Aerosmith-rajongó. Szóval nem volt az az otthon megszokott szigorú, tekintélyes „doktor bácsi”-figura. Köpeny sem volt rajta, és a gyerek, aki addig stresszelt mellettem, hirtelen meg is nyugodott a látványtól, de én nem. Úgy üdvözölt, mintha tegnap is találkoztunk volna, és csak úgy kijelentette, hogy: ti Romániából jöttetek. Nem kérdezte, mondta. Válaszoltam, igen, de erősen bántott a dolog, hogy így eltalálta. Végigvártam udvariasan míg megvizsgál, és csak mikor köszöntünk el, kérdeztem meg, hogy honnan is tudta, hogy Romániából jöttünk? Azt mondta, a kiejtésünkből gondolta. Ezen még jobban elcsodálkoztam, hiszen románul nem beszéltünk a rendelőben, amúgy sem beszélnénk, és már akkor megállapította, hogy Romániából jöttünk, miután angolul üdvözöltem. Szóval muszáj volt felvilágosítsam, hogy nagyot tévedett, mert ugyan Romániából jöttünk, de erdélyi magyarok vagyunk. Erre ő: Jaj. Mazsar? Igen, magyar. Gulyás, mondja ő. Mondom: Az hát:) A gyógyszert kivettük, beszedtük, és most már jobban vagyunk.

A játszótéren
Szerdán már olyannyira jól voltunk, hogy délután felkerekedtünk sétálni, biciklizni. Kissé borongós volt az idő, de meleg volt odakint. Itt, a ház mögött van egy szép parkocska. Nem is olyan kicsi, nagy zöld terület, gondozott, közepében egy játszótér. Olyan játszótér, ahol a gyerek biztonságban és biztonságosan játszhat, mert akármerre szalad több száz méteren csak zöld övezet van, sehol egy autó, a házak is elég messze esnek. Nagyon barátságos hely, és bicikliút övezi. Eszembe jutott a húgom két kisgyereke milyen jól tudna játszani itt minden nap. Hiszen ez a játszótér nem is zsúfolt, ugyanis minden kis negyedben hasonló játszóhelyeket hoztak létre.
Az otthoni játszóterek a tömbházak közé vannak bezsúfolva, barátságtalanok, baleset-veszélyesek, a hintára várni kell, a gyerek a csúszdáról épp a kutyapiszokban landol, és kóbor ebek settenkednek mindenfelé. Jelenleg Csíkszeredában a húgomék aláírás-gyűjtést szerveznek, hogy játszótér épülhessen. Innen nézve nevetségesen hangzik.
Az itteni játszótér inkább kis játszószigetre hasonlít, tisztán tartják, nincs leszakadt hinta, nem hiányzik egy-két korlát, nincs kutyapiszok, üvegszilánk, és nem tud megszökni a gyermeked. Balesetek itt is történhetnek, mert egy gyerek akkor is képes leesni a játszótéri játékokról, ha közvetlenül ott állsz mellette. De ha a csúszdáról fejjel lefele landol a homokban, akkor nem ékelődik üvegszilánk a fejébe, és ha éppen homokpogácsát akar sütni, akkor nem kutyapiszkot fog használni ahhoz, hogy a masszát összegyúrja.

Scarborough-ban
Vasárnap elmentünk Scarborough-ba István nővéréhez, Marikához. Scarborough is Torontó mellett van, akárcsak Brampton, mégis 2 teljes órát utaztunk odáig. Nehezen szokom ezeket a nagy távolságokat, bár erre a távra az itteniek azt mondják, hogy nem is sok. Szép idő volt, Marikának elkelt a segítség a kertben és a ház körül, hiszen tavasz van. Egy nagyon csendes, rendezett kis utcában lakik Marika. A kertben epret gyérítettünk, István a málnabokrokat metszette meg, és a kis veteményeskertet ásta fel. Julcsika dolgozott rendesen, élvezte a kerti munkát, hiszen otthon a baróti nagyszüleinek is gyakran segített a kertben.
Egész délután irtottuk a pitypangot. Itt Kanadában a házak elöl majdmindenki kiirtja a pitypangot, és azt, akinél sárgállik a pipevirág, a szomszédok megszólják. Ilyen bolond világ ez. Éppen beszéltük Marikával, hogy gyerekkorunkban milyen szép koszorúkat fontunk a pitypangból, mi gyerekláncfűnek hívtuk, de Székelyföldön pipevirágnak is mondják. Kányádinak van egy csodálatos tavaszi verse, a Tavaszi könyörgés, amelyikben így ír róla:
„Fölparittyázta az égre magát a pacsirta.
Dugja fejét a sok-sok pipevirág:
Ó, add meg, tavaszom, Tavasz-világom,
keserű szívem szép igazát.”
Na, szóval itt irtani kell a pipevirágot, olyannyira, hogy a művelet megkönnyítésére a kanadaiak kitaláltak egy szerkentyűt, amelyik gyökerestől kiemeli a földből, és persze, le sem kell hajolni ezért. Elég nehezen jöttünk rá, hogy hogyan működik a szerkentyű, de a szomszéd bácsi segítőkészen kitanulmányozta a műszert, aztán annyira belejöttünk a használatába, hogy kész élvezet volt a pipevirág-irtás.
Szóval kellemes napot töltöttünk tegnap Marikánál. Este senkinek sem kellett altatódal, hogy el tudjon aludni.

Megjegyzések