2010. augusztus 28., szombat

Együtt

Ilyenkor nagyon hamar telik az idő... Gondolom a korábban feltett képek önmagukért beszéltek. Kincsikém most már két hete itt van Kanadában. Megérkezése nem volt kalandmentes. Budapesten ült fel a repülőre, és brüsszeli, illetve montreáli átszállással érkezett meg Torontóba. Korábban Bukarestből kértünk repülőjegy-foglalást, de miután kiderült, hogy a romániai jegy épp a duplája a Torontóban megvásárolható jegynek, lemondtunk róla. Így bementünk egy ismerős torontói magyar turisztikai hivatalhoz, ahol megvettük a jegyet. Újfent bebizonyosodott, hogy Romániában még mindig kilopják a szemedet is. A torontói magyar turisztikai cégnél megvásárolt jegynek egyetlen hátránya az volt, hogy Budapesten kellett felszállni. Korábban úgy volt, hogy Montreálban nem kell leszállnia a gépről, mert ugyanaz a repülő jön Torontóba is, de kiderült, hogy mégsem. Így mikor a gép Montreálban kanadai földet ért, az utasokat leszállították, és már ott megtörtént a kikérdezés, ki hova megy, kihez, milyen célból. Kincsikém azért úszta meg a bőröndjének az átkutatását, mert fordított egy idős magyar nénikének, aki egy szót sem tudott angolul, és a segítsége fejében az emigrációs tiszt úgy döntött, nem kell a csomagját leellenőrizni. Így az István keresztszüleitől érkező házi pálinka, a sok Sportszelet, csoki, ételízesítő mind-mind sikeresen megérkezett Torontóba. A montreáli gép több mint egy órát késett, mi rossz kapunál várakoztunk, szóval minden nehezítette aznap az életünket, de végül a találkozás mindent feledtetett. Nyolc hónap után újból együtt lehettünk.
Örülünk egymásnak, és próbáljuk kihasználni az időt, amelyet együtt tölthetünk. Sajnos nekem hét közben iskolába kell járni, István dolgozik, így kevés idő jut kirándulásra. Múlt hét végén nagyon rossz idő volt, kitartóan zuhogott az eső Bramptonban, így vasárnap megnéztük a tévében az időjárás-jelentést, és miután kiderült, hogy 150 kilométerre Woodstock fölött süt a nap, beültünk az autóba, és elmentünk abba az irányba, úgyhogy gyönyörű napsütésben a folyó partján halásztunk, pihentünk, nevetgéltünk.
Az elmúlt héten sikerült elmenni a Niagarára. Délután kettőkor indultunk, ezért nem úsztuk meg a dugót, de a forgalom dacára 2 óra alatt megérkeztünk a vízeséshez. Már voltam ott decemberben, de teljesen más nyári napsütésben látni a hatalmas alázúduló víztömeget. A napsütés ugyan nem sokáig tartott, meg is áztunk rendesen, de megérte.
Kincsikém minden nap biciklivel bejárja a környéket. Naponta ott vár a buszmegállóban, amikor érkezem haza az iskolából. Annyira jó érzés látni, ahogy a biciklire támaszkodva várja a buszt, majd együtt jövünk haza a parkon keresztül. Már a környéken köszönnek neki, egy idős bácsi valamelyik nap meg is állította, hogy egy fiatalkori biciklis élményét megossza vele.
Látott már a kertünkön átsétáló oposszumot, mosómedvét, mókust, ivott Tim Hortons kávét, utazott már itteni autóbuszon, evett Boston Cream Donut-ot, állt a szivárvány alatt, kifogta az aranyhalat a folyóból, és még sorolhatnám, de a legfontosabb az, hogy együtt vagyunk.
Még több képet a fotóalbumban találtok.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése