Zsuzsa blogja

Hatvankét éves volt, amikor találkozhattam vele. Olyan „álmodtam vagy igaz talán” élmény volt akkoriban, a rendszerváltás utáni években beszélgetni ifjúságom zenei életének meghatározó alakjával. Immár tizenhat éve, hogy a sepsiszentgyörgyi sportcsarnokban együtt énekelhettem vele és másokkal azokat a slágereket, amelyeken felnőttem, szerelmes lettem, csalódtam, álmodtam és  újrakezdtem. Kétezerötben, túl a hatvanon is tele volt lendülettel, sem az együttes sem a közönség nem mutatta jelét annak, hogy az „időrabló titkon köztünk járt”.  „Napot hozott, csillagot” Székelyföldre, eljött hozzánk a „Petróleumlámpa”, az „Égi vándor”, „Trombitás Frédi” és a „Csillaglány” társaságában, de a „Gyöngyhajú lányt” sem felejtette otthon. Akkor azt mondta nekem, „pontosan úgy fogadtak a székely emberek, ahogyan vártuk, nagy szeretettel”. Én, ma ugyanazzal a nagy szeretettel búcsúzom tőled Mecky.  Ég veled Kóbor János!  A szívemben örökre ott marad a zenéd... -Zsuzsa L.- A fotó 2005 októberében készül

Van úgy talán haminc éve is annak, hogy Claude Monet impresszionista festő életrajzát olvastam. Volt egy időszakom, amikor ezek a fajta biográfiai munkák nagyon érdekeltek. Magára a könyvre csak nagyon halványan emlékszem, de abban egészen biztos vagyok, hogy internet még nem volt, helyette könyvtárba jártunk. Ma már múzeumokba sem kell mennem, országhatárokat átlépnem, mert Monet több mint 400 remekművét egy helyen láthatom Torontóban, és élete 86 évének legfontosabb állomásait, művészetének összefoglalását körülbelül egy óra alatt letudhatom. A "Beyond Monet" című látványos audiovizuális tárlat ugyan megtöri a konvenciókat, de egyedi élményt nyújt azzal, hogy Monet ecsetvonásai, alkotásai a szemünk előtt kelnek életre. A kör alakú térbe belépve, az óriásvásznakon mozgó képeket nézve az az érzésed támad, hogy nem szemlélője, hanem résztvevője vagy Monet művészetének. Tagadhatatlan, hogy ez az élmény nem ugyanaz, mint a párizsi Musée d’Orsay-ban látni a Pipacsvirágzást,  a To

Some of my friends know that recently I started doing my family tree with some help and I also took a DNA test. During my research, I accidentally came across Roland, who’s been trying to find his family for years without success. This is his story. Roland was born in Târgu Mureş/Marosvásárhely and was adopted by an American family at the age of seven from the orphanage in Ludus.  His first adoption was not a success story, but as he says, his second adoption had saved him and given him a truly loving family. Roland had only one memory from the Ludus orphanage that stayed with him ever since, etched in his memory: that of his older sister, Zsuzsa, also living at the orphanage. He’s been desperately trying to find her for many years, since he was a child. All he had, were some Romanian documents and the fading memory of Zsuzsa, his long-lost sister, her name tattooed on his chest, above his heart. Not much to go on. Upon reading his story, I reached out to him and I tried to help him wi

Ez a posztom nem a megszokott lesz, de hát most így sikerült. Több a szabadidőm, és több időt tudok magamra és a gondolataimra fordítani. Sokat sétálok, amikor az időjárás engedi, a házam mögötti nagy réten van hinta gyerekeknek és felnőtteknek is. Kismilliószor elmentem mellette, de sosem fordult meg a fejemben eddig, hogy felüljek rá. De talán most volt az ideje, hogy érezzem megint azt az ég és föld közötti felszabadító érzést amit a hintázás nyújt.  Ha lent vagy, a földhöz közel, akkor közelebb vagy a valósághoz, ha fent vagy, akkor repülhetsz, álmodhatsz, elrugaszkodhatsz a valóságtól, felemelő érzés ugyan, de csak egy pillanatig tart, addig, ameddig a lábad újra földet ér. A hinta átmenet a realitás és az álom között. Vannak, akik felülnek a hintára, és mindig fent akarnak lenni, álomvilágban élnek, ezek a vérbeli pozitív gondolkodók, akik reggel felkelnek, és eldöntik, hogy aznap jó napjuk lesz, történjék velük bármi, meglökik a hintát, és görcsösen próbálnak fent maradni. Ezek,

Hirtelen nagyon sok időm lett, úgyhogy leírom nektek mi foglalkoztatott az utóbbi időben.  Tavaly nyáron nagyon beteg lettem a gyomrommal, és az orvosoknak halvány sejtelmük sem volt mitől vagyok állandóan rosszul, fáj a gyomrom, rossz a vérképem, gyulladt a májam. Idén tavasszal, túl megannyi vizsgálaton és fájdalomcsillapítón, már nagyon kétségbe voltam esve, a jelen annyira bizonytalan és kilátástalan volt egy adott ponton, hogy talán ez váltotta ki azt, hogy hirtelen tudni akartam a múltamat, hogy honnan jöttem, kik voltak a felmenőim.  Nekikezdtem elkészíteni a családfámat. Szinte a semmiből indultam el, a nagyszüleim voltak a legtávolabbiak, akiknek a nevét tudtam, de még a születési, és elhalálozási dátumukat sem ismertem. Mivel mindenfelé falakba ütköztem, és a még élő családtagok is megbízhatatlan információkat adtak, ezért segítséget kértem, és kaptam családfakutatóktól, a marosvásárhelyi Pálosi Attilától és Buksa Ferenc rigmányi és nyárádszentsimoni református lelkésztől, ak

Végre megkaptam én is a vakcinát, de nincsen szelfim róla. Itt vidéken, Oshawában az én korosztályomat csak a múlt héten kezdték el oltani. Időpontot foglalni interneten nem volt nehéz, bár a napot és az órát tekintve nem volt nagy választási lehetőségem. Kanada egy kissé le van maradva oltás tekintetében a világ másik feléhez viszonyítva, és nekem ez esetben a világot Erdély jelenti. Sok ismerősöm, családtagom otthon már két-három hónapja megkapta az oltást, szelfit készített, kiposztolta. A 2021-es év tagadhatatlan trendje a vakcinaszelfi, de van ennek az egésznek jó oldala is, arra biztatni a hezitálókat, hogy vegyék igénybe az oltást, mert akkor talán hamarább szabadulhatunk a megszorításoktól. Mondom hezitálókat, bizonytalanokat és nem azokat az összeesküvés-elméleteket gyártókat, akik csak az intenzív osztályon hiszik el a vírus létezését. Az oltás napján délután még töltőre tettem a telefonom, hogy nehogy technika nélkül maradjak a legfontosabb pillanatban, azonban mikor belépte

Tegnap gyönyörű, olyan tavaszodik hangulatú vasárnap volt. Áprily Lajos dallamos sorai villantak be a gondolataimba: „Sáncban a hóvíz, könnyű hajót visz... Messze határba indul az árva, lenge madárka...” Ragyogó napsütésben, temetésre megyek, vigasztalni, támogatni az árvát, egyedül maradtat. Csak ketten voltak egymásnak itt Kanadában, anya és lánya. Sem rokon, sem barát, ismerős is csak kevés. Kijött a lány, maga mögött hagyva az országot, ahol megszületett, felnőtt, ahol része volt mindenben, de legfőképpen nagyon sok megpróbáltatásban, meghurcoltatásban. Kivándorolt a jobb megélhetésért, de mindenekelőtt az előítéletektől mentes életért. Volt bátorsága új életet kezdeni egy olyan világban, amelyet nem ismert, ahol idegenekre volt utalva. Ma szalag mellett dolgozik, éjszaka egy gyárban, becsülettel megállja a helyét, naponta megvívja saját kis illetve nagy küzdelmeit. A semmiből sikerült megteremtenie a feltételeket a jobb élethez, hogy neki és a mamának könnyebb, gond mentes mindenn

2020 egy felejtős, szinte nem létező év volt, tele kihívásokkal, és bár nem tudjuk mit hoz 2021, de jobb, ha nem is tervezünk előre. Induljunk ki abból, hogy ennél rosszabb biztos nem lehet, és akkor hátha meg fogunk lepődni vagy így, vagy úgy. Addig is egy kis évértékelő, kronológiai sorrendben tőlem nektek. Már nem is emlékszem, hogyan vártam a 2020-as évet az elmúlt j anuárban . Egy biztos, szilveszterkor lencsefőzeléket ettem. Nem hatott, mert nem lettem gazdagabb. Tavaly január másodikán megírtam, hogy életem legrosszabb éve volt a 2019-es év, de ma már nem fogalmaznék így, és gondolom ezen nem lepődik meg senki. Nekem a február volt az év legjobb hónapja, akkor hoztam az esztendő legésszerűbb döntését, amikor a kardiológusom beleegyezésével meglepetésszerűen hazautaztam Székelyföldre édesanyám 80. születésnapjára  és az egész családot láthattam még az utazáskorlátozások bevezetése illetve a világjárvány kihirdetése előtt.  Március a wécépapírhiány hónapja volt, itthonülős, ott