Zsuzsa blogja

Örökké tartó újévi jókívánság

2011-12-31T06:44:00.008-05:00

Minden új év egy új felelősség is. Felelősség a családunkért, a gyermekeinkért, felelősség a máért, a holnapért, és a jövőért, felelősség azért a nemzetért, amelyhez tartozunk. Lekapcsoljuk a karácsonyi fényeket, de lelkünkben új lángokat gyújtunk, új célokat tűzünk ki, amelyek megtartanak, éltetnek és ösztönöznek. Elénekeljük a magyar és a székely himnuszt, és a magyarok istenére megesküdve régi és új fogadalmakat teszünk.
Gyermekkorom óta mindig két szilvesztert ünnepeltünk meg az év utolsó napján. Előbb kicsit furcsa volt, de aztán belenőttem a családi hagyományba. Székelyföldön, amikor az éjféli tizenkét órát elütötte a kis- és nagymutató, akkor koccintott a család, csörgött a telefon, közeli és távoli rokonok, ismerősök kívántak boldog új esztendőt, erőt, egészséget és minden elképzelhető jót.
A meghitt pillanatok azonban mindig éjjeli egy órakor köszöntöttek be, amikor az anyaországiakkal együtt dobbant a Kárpát-medencei magyarok szíve. Ez az igazi szilveszter Erdélyben, Kárpátalján, Felvidéken, Vajdaságban és mindenhol, ahol magyarok élnek. Ekkor csendül fel megannyi székely házban a magyar himnusz, és morzsoljuk le arcunkról azokat a könnycseppeket, amelyeket sokszor visszafojtottunk, de most visszatarthatatlanul kicsordulnak. Isten, áldd meg a magyart jó kedvvel, bőséggel – hányszor, de hányszor elénekeltük megannyi szilveszteren, titokban, szabadon, suttogva, hangosan, fájó szívvel és új reményekkel. És a magyar himnusz mellett a székely családokban nem is szilveszter a szilveszter a székely himnusz nélkül. Nincs olyan ház, ahol ne hangzana el, hogy: „Maroknyi székely porlik, mint a szikla…”
Ma már három szilvesztert ülök meg, mert így hozta a kiszámíthatatlan sors. De tengeren túli, távoli, új hazámban a korábbi hagyományokat el nem hagyom, hiszen bennem élnek, és gondolatban sokszor otthon vagyok, Székelyföldön. Ezt teszem most is, mert amikor szülőföldemen, Erdélyben tizenkét óra, majd éjjeli egy óra lesz, és családom elénekli a magyar és a székely himnuszt, akkor gondolatban velük együtt énekelek, sírok, örülök, fohászkodom.
Mi mást tehetnék? Hiszen az élet úgy akarta, hogy székely-magyarnak szülessek, és erre büszke vagyok. Ma már tudom, hogy mindenkiben más és más érzelmek törnek fel a székely himnusz minden sora hallatán. Hiszen mást érez a székelyföldi ember, és másként érintődik meg az idegenben élő székely, de valamennyien ugyanazért fohászkodunk szilveszter napján, mert bárhol éljünk szülőről gyerekre szálló felelősségteljes kérelmünk, örökkévaló és örökké élő újévi kívánságunk az, hogy: „Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk…”

Mindenszentek napjára

2010-10-31T22:02:00.005-04:00

Halottak napja van, és ebben a nagy Halloween-őrületben itt, Kanadában erről kezdenek megfeledkezni még azok is, akik valamikor óhazájukban fontosságot tulajdonítottak ennek a napnak. Nekem fontos volt, lesz és marad mindenszentek ünnepe. Ez az a nap, amelyet nem tud elhomályosítani bennem az iszonyú nagy távolság. Elhunyt szeretteink emléke bennünk él, velünk él még akkor is, ha évről évre egyre több kedves embernek nem tudjuk elmondani, hogy mennyire fontosak nekünk.
Ezt a jegyzetemet nem most írtam, de időszerű. A Marosvásárhelyi Rádióban hangzott el tavaly, és Sármási Bocskai János kedves kollégámnak köszönhetően idén is adásba került. Köszönet érte.

Halottak napi éltető imáink

Halottak napja az a nap életünkben, amikor egyszerre gondolunk elhunyt szeretteinkre, és az idő múlásával egyre többen vannak azok, akikért imát mondunk. Szinte évente újabb pislákoló gyertya kerül a sorba. Ilyenkor kegyelettel gondozzuk halottaink sírját, mert talán tudjuk, valójában saját lelkünket gondozzuk.
Ellentmondásos, de mily igaz, hogy halottak napja az a nap, amely nem csak az elmúlásról, hanem az életről is szól. Diszharmónia ez a november elseje, mert ilyenkor élettel vannak tele halott temetőink. Hiszen Erdély-szerte láthatjuk, még van, aki gondozza a sírhantokat, még van, aki megigazítsa a félredőlt fejfát, még van, aki virágot ültessen a székely anyaföldbe.
Ilyenkor, az elmúlást idéző ősz végi napokon sokan térnek haza idegenből, de hányan vannak olyanok, akik csak gondolataikban járnak itthon, a szülőföldön. Szétszóródtattunk, hiszen hányan hányfelé kellene menjünk, hogy minden halottunk sírjára kerüljön egy szál virág, megannyi hozzátartozónk hantján pislákoljon egy gyertya, és valamennyi emlékhely fölött fohászunk elmondhassuk.
Fájdalmasak a temetőbeli találkozások az emlékeinkben fekete keszkenőt viselő nagymamával, a mesét olvasó pápaszemes nagyapóval, az idejekorán eltávozott gyerekkel, testvérrel, az életet adó édesanyával, a gondoskodó édesapával, a búcsú nélkül távozott jó baráttal, az elhunyt kedvessel. Számtalan filléres, de fontos emlék felidéződik, amikor lefolyik az özvegy, a szülő, a testvér, az árva, az egyedül maradt családtag arcán a könnycsepp, felejthetetlen emlékek, amelyek valójában majd csak velünk együtt múlnak el. Egyszer eltemeti valaki ezeket a féltve őrzött kincseket, titkokat is, de tudjuk, ezek az emlékek megmaradnak a gyermek, az unoka, a dédunoka mozdulatában, mosolyában.
Halottak napja az a nap, amelyet csak méltósággal lehet megülni. Ünnepünk, amely ugyan szomorú, de összehoz rokont, ismerőst, távoli vagy közeli jó barátot. Mindenszentek ünnepét komolyan kell vennünk, mert egyszer majd miértünk is ég a mécses lángja, egyszer nekünk is fehér krizantémot hoznak szeretteink, egyszer értünk is szól a halk ima.
Megtelnek temetőink halottak napján, és megtelik a szívünk is kegyelettel, tisztelettel azok iránt, akik tovább élnek bennünk, és az utánunk következőkben. Halottak napi imánk erőt ad nekünk ahhoz, ami még hátra van. Segít értelmes életet élni a múló jelenben.

Újdonságok

2010-10-04T09:00:00.020-04:00

Megint rég nem írtam, de valahogy sosincs annyi időm mint szeretném. Kincsikém hazament Erdélybe, Kolozsváron a Bolyain magyar-angol szakon tanul. Nehezen szoktuk meg, hogy már nincs itt, de ilyen az élet, összehoz és szétválaszt embereket. Itt-tartózkodásának egy hónapja nagyon hamar eltelt, nem jutott mindenre időnk, de hát jövő nyáron pótoljuk majd a most elmulasztott dolgokat. Voltunk az Inglis Falls vízesésnél, megnéztük a caledoni Badland tengerfeneket, szórakoztunk Wonderlanban, aztán még utolsó nap elmentünk a Mandarinba, ahol mindenféle tengeri herkentyűt, kagylót, rákot, polipot, tengeri moszatot megkóstolt. Csoda, hogy nem lett rosszul a repülőn:)
Szóval minden visszakerült a régi kerékvágásba. Julcsikának még szeptember 8-án megkezdődött az iskola, kicsit nehezen indult be, de most már megint kezd megbarátkozni a gondolattal, és egyre több barátja lesz, aminek nagyon örülök. Nyolcadikos lett, ami azt jelenti, hogy idén középiskolát kell választanunk neki. Továbbra sem terhelik túl őket a tananyaggal. Most matematikából azt tanulják az iskolában, amit ő már ötödikben tanult otthon. Az első tesztje 90 százalékosra sikerült, ami egy nagyon jó eredmény. Közben rákapott a sütésre is, most hétvégén kétszer is sütött nagyon finom „chocholate chips”-et, pontosan olyant, mint amilyent a Tim Hortons kávézóban lehet vásárolni.
Én kitartóan járok a College-be, egyik nap telik a másik után. Közben Devi, a barátnőm elvégezte az iskolát, és ki is helyezték egy orvosi intézménybe, ahol nagyon szereti. Hiányzik Devi, mert rengeteget segített nekem, önzetlenül. Az eddigi vizsgáim nagyon jól sikerültek, igaz, hogy az elmúlt hónapokban számítógépes programokat, alkalmazásokat tanultunk (Word, Excel, Outlook, Powerpoint stb.), tehát könnyű volt felzárkózni, semmilyen problémám nem volt még a nyelvvel sem.
A honvágyam a régi, tehát van. Az otthoniakkal napi szinten tartjuk a kapcsolatot, bár most több helyre kell telefonálni, mert édesanyám Csíkszeredában van, Kincsikém pedig Kolozsváron. De mindennap történik valami valakivel, van amikor ott kéne lennem, de hát ugye ez képtelenség. Múlt hónapban meghalt keresztapám, és nem tudtam elbúcsúzni tőle. Az ilyen dolgok nagyon fájnak.
Nagyon el vagyok maradva a levélírással is, tudom, úgyhogy elnézést kérek mindenkitől, akinek még nem válaszoltam. Folyamatban van... Bár nem tudom mikor lesz időm, mert pillanatnyilag nagy lépés előtt állunk. Ugyanis vásároltunk egy házat, amelynek kulcsait október 29-én kapjuk meg, úgyhogy már számoljuk a napokat. Addig is csomagolunk, tervezünk, spórolunk. Nehéz vajúdás eredménye ez, hiszen már tavasz óta kerestük azt a brókert, aki alacsony kamattal, megfizethető áron tudja intézni a házvásárlást. Aztán épp akkor, amikor már teljesen leállt az ügy, és nem történt előrelépés, egy magyar barátunk ajánlott egy brókert, aki nagyon hamar, és nagyon kedvezményesen lebonyolította az üzletet.
Köszönöm azoknak akik folyamatosan követik a blogomat, bár ritkán írok, de napi szinten 250-300 látogatóm van.

Együtt

2010-08-28T07:33:00.020-04:00

Ilyenkor nagyon hamar telik az idő... Gondolom a korábban feltett képek önmagukért beszéltek. Kincsikém most már két hete itt van Kanadában. Megérkezése nem volt kalandmentes. Budapesten ült fel a repülőre, és brüsszeli, illetve montreáli átszállással érkezett meg Torontóba. Korábban Bukarestből kértünk repülőjegy-foglalást, de miután kiderült, hogy a romániai jegy épp a duplája a Torontóban megvásárolható jegynek, lemondtunk róla. Így bementünk egy ismerős torontói magyar turisztikai hivatalhoz, ahol megvettük a jegyet. Újfent bebizonyosodott, hogy Romániában még mindig kilopják a szemedet is. A torontói magyar turisztikai cégnél megvásárolt jegynek egyetlen hátránya az volt, hogy Budapesten kellett felszállni. Korábban úgy volt, hogy Montreálban nem kell leszállnia a gépről, mert ugyanaz a repülő jön Torontóba is, de kiderült, hogy mégsem. Így mikor a gép Montreálban kanadai földet ért, az utasokat leszállították, és már ott megtörtént a kikérdezés, ki hova megy, kihez, milyen célból. Kincsikém azért úszta meg a bőröndjének az átkutatását, mert fordított egy idős magyar nénikének, aki egy szót sem tudott angolul, és a segítsége fejében az emigrációs tiszt úgy döntött, nem kell a csomagját leellenőrizni. Így az István keresztszüleitől érkező házi pálinka, a sok Sportszelet, csoki, ételízesítő mind-mind sikeresen megérkezett Torontóba. A montreáli gép több mint egy órát késett, mi rossz kapunál várakoztunk, szóval minden nehezítette aznap az életünket, de végül a találkozás mindent feledtetett. Nyolc hónap után újból együtt lehettünk.
Örülünk egymásnak, és próbáljuk kihasználni az időt, amelyet együtt tölthetünk. Sajnos nekem hét közben iskolába kell járni, István dolgozik, így kevés idő jut kirándulásra. Múlt hét végén nagyon rossz idő volt, kitartóan zuhogott az eső Bramptonban, így vasárnap megnéztük a tévében az időjárás-jelentést, és miután kiderült, hogy 150 kilométerre Woodstock fölött süt a nap, beültünk az autóba, és elmentünk abba az irányba, úgyhogy gyönyörű napsütésben a folyó partján halásztunk, pihentünk, nevetgéltünk.
Az elmúlt héten sikerült elmenni a Niagarára. Délután kettőkor indultunk, ezért nem úsztuk meg a dugót, de a forgalom dacára 2 óra alatt megérkeztünk a vízeséshez. Már voltam ott decemberben, de teljesen más nyári napsütésben látni a hatalmas alázúduló víztömeget. A napsütés ugyan nem sokáig tartott, meg is áztunk rendesen, de megérte.
Kincsikém minden nap biciklivel bejárja a környéket. Naponta ott vár a buszmegállóban, amikor érkezem haza az iskolából. Annyira jó érzés látni, ahogy a biciklire támaszkodva várja a buszt, majd együtt jövünk haza a parkon keresztül. Már a környéken köszönnek neki, egy idős bácsi valamelyik nap meg is állította, hogy egy fiatalkori biciklis élményét megossza vele.
Látott már a kertünkön átsétáló oposszumot, mosómedvét, mókust, ivott Tim Hortons kávét, utazott már itteni autóbuszon, evett Boston Cream Donut-ot, állt a szivárvány alatt, kifogta az aranyhalat a folyóból, és még sorolhatnám, de a legfontosabb az, hogy együtt vagyunk.
Még több képet a fotóalbumban találtok.

Kincsikém Kanadában

2010-08-18T08:01:00.013-04:00

Hírkavalkád

2010-07-30T09:38:00.009-04:00

Kezdem a legfontosabb hírrel:) Kincsikém megkapta a vízumot Kanadába, és augusztusban meglátogat. Tegnap volt a nagykövetségen, és nagy csoda történt, kihallgatás, kötekedés nélkül tették be a vízumot az útlevelébe. Ez számomra felér egy csodával, mert nekem csak rossz tapasztalataim voltak a kanadai nagykövetségen, leszámítva azt a napot, amikor megadták a letelepedési engedélyt. Ezt megelőzően azonban háromszor utasították vissza a vízumkérésemet. Szóval 8 hónap után újralátom a kislányomat, és egy hónapig lesz velünk.

Iskolám

A másik hírem az, hogy kibővítettem a szakomat a Trios College-ben. Most már Medical Office Administrator a programom címe, ami azt jelenti, hogy egészségügyi intézmények irodáiban is elhelyezkedhetem, miután márciusban elvégzem a tanulmányaimat. A kezdeti nehézségek nem múltak el, de enyhültek. Most is vannak nehéz napjaim, de szereztem néhány barátnőt, és így lényegesen könnyebb a beilleszkedés. Devinek hívják azt a lányt, aki rengeteget segít nekem. Sokat biztat, bármilyen kérdésben segít, és ha nem értek valamit, türelmesen elmagyarázza. Nagyon hálás vagyok neki, rendkívüli teremtés. Devi egyébként indiai, egy kislány édesanyja, Indiában biológia szakon szerzett egyetemi diplomát, itt pedig új életet kezd. A másik lány Syeda, ő is egy kedves, közvetlen, mosolygós lány, ő neki is van hozzám mindig egy-két jó szava, és már többször hazahozott autóval, pedig elég nagy kitérőt kell ezért tegyen. Estherrel szoktam még beszélgetni, aki német származású, de egyéves kora óta él Kanadában. Új barátaim azonban nemsokára végeznek, mert ők hamarabb kezdték az iskolát, nagyon fognak hiányozni.

CN Tower – Torontó szimbóluma

Itt vagyunk jó ideje már, de Torontó belvárosát csak a múlt héten tekintettük meg. A napot a Saint Michael kórházban kezdtük, ahol meglátogattuk István nővérét, aki sikeresen átesett egy elég nagy műtéten. Szerintem nem meglepő, ha azt mondom, hogy az itteni kórházakat nem lehet egy napon említeni az otthoniakkal. Felépítésük, berendezésük pontosan olyan, mint amilyen az amerikai kórházas filmsorozatokban. Persze, tisztaság van, nem linóleum van a földön, nem omlik a plafon a nyakadba, és nem rozsdásodó vaságyon fekszenek a betegek.
A Saint Michael kórháztól gyalog tettük meg az utat a CN Tower-hez, teljes nevén Canada's National Tower. Torontó híres tornya 1973 és 1976 között épült, abból a célból, hogy az ipar erősségét demonstrálja. Építése idején a világ legmagasabb szabadon álló tornya volt a maga 553 méteres magasságával, de ezt a címet elveszítette, miután Dubajban nemrég átadták a 828 méter magas Burj Khalifa tornyot. A CN Towert 1537 munkás építette föl 40 hónap alatt.
A toronyban 4 kilátószint látogatható, 342 méteren található a Glass Floor, azaz az Üveg Padló és a Külső Kilátó. 346 méteren található a Horizont Café alkalmi étkezésekre, 351 méter magasságban helyezték el a gömb alakú, forgó éttermet. Az itt étkező vendégekkel a padló 72 perc alatt körbefordul, hogy zavartalanul élvezhessék az alant elterülő város és az Ontario-tó látványát. 447 méteres magasságban van a Sky Pod, ahol tiszta idő esetében a látótávolság 160 km is lehet, és akár a Niagara-vízesést is láthatjuk.
A torony egyébként 6 darab üvegfalú gyorslifttel van felszerelve, a kabinok 22 km/óra sebességre gyorsulnak fel. Statisztikák szerint évente 2 millió turista látogatja meg a Torontó jelképének is számító tornyot. Mi nem mentünk fel a CN Towerbe, azt mondtuk, még gyűjtjük egy kicsit a bátorságunkat, hogy ezt kipróbáljuk:)
A belvárosban lehet látni néhány jól konzervált régi épületet, nagyon sok a templom, de ami a leginkább jellemző a városközpontra, azok az ultramodern üvegépületek. Rengeteg a turista, és többnyire fehér emberekkel találkoztunk. A CN Towertől néhány száz méterre van az Ontarió tó, ahol sétahajókázni lehet, de a bátrabbak motorcsónakot bérelhetnek, ezenkívül rengeteg a magánjacht. Ami még szép, az a rengeteg park, a sok zöld övezet, csak Torontónak több mint 200 parkja van. Még több képet a fotóalbumban találtok.

Santana-koncert Torontóban

2010-07-20T08:32:00.001-04:00

Szeretet, jóság, boldogság és a marihuána legalizálása – ezeket az üzeneteket fogalmazta meg július 11-i torontói fellépésén Santana, aki óriási koncertet tartott a Molson Amfiteátrumban. A szabadtéri koncertszínpad az Ontarió tó partján található, hatalmas területen fekszik, több ezer férőhelyes. Nehezen jutottunk el a koncert helyszínére, de csak azért, mert több utat is lezártak, hiszen éppen a világbajnokság döntő meccsének estéje volt, így minden spanyol az utcán szédelgett és ünnepelt.
A bejáratnál szigorú volt az ellenőrzés, semmilyen tárgyat bevinni nem lehetett, a táskákat kikutatták, a vizes palackokat elvették, és a profi fényképezőgépeket sem látták szívesen. Úgyhogy a kis unokahúgunk, Viki fényképezőgépe a széfbe került. A lelátón, Marika sógornőmnek köszönhetően, nagyon jó helyet kaptunk. Egyébként a Santana koncertre 50 és 850 dollár között lehetett jegyet váltani, attól függően, hogy hová szólt az ülőhely.
Sajtóforrások szerint Santana a rocktörténet egyik legmegbecsültebb művésze, rengeteg kitüntetést kapott. 1998-ban bekerült a Rock And Roll Hall Of Fame-ba, azaz a Hallhatatlanok klubjába. A Mexikóból származó zenész több mint 40 éves pályafutása alatt eddig 90 millió albumot adott el világszerte. Nagy sikerű Supernatural című visszatérő lemezével 1999-ben nyolc Grammy-díjat nyert. A Supernatural óta Carlos Santana az egész világon ünnepelt sztár.
Engem nem csak Santana zenéje fogott meg, hanem legfőképpen politikai és személyes üzenetei hatottak rám. Azt mondta: „mindannyiunkban ott lakozik Teréz anya jósága, és szeretete, csak nyitottak kell legyünk a másik ember felé.” A koncert alatt Santana feleségeként mutatta be, és színpadra hívta Cindy Blackmant, aki több számot is végigdobolt. Cindy dobosként széles körű ismertséget tulajdonképpen Lenny Kravitz: Are You Gonna Go My Way című klipjében szerzett. Santana két nappal korábban, chicagói koncertjén, a Corazon Espinado című dal dobszólója után nyilvánosak kérte meg az 51 éves Cindy kezét, és a közönség üdvrivalgása közepette a nő igent mondott. A 63 esztendős gitárlegenda ellen több mint harminc évi házasság után három gyermeke anyja, Deborah Santana nyújtott be válókeresetet 2007-ben, amelyben kibékíthetetlen ellentétekre hivatkozva kérte a válás kimondását. Az asszony öt éve megjelent memoárjában arról írt, hogy Santana hűtlen volt hozzá.
Santana nem mulasztotta el, hogy üzenjen Barack Obama amerikai államelnöknek is, arra kérte őt, hogy legalizálja a marihuánát. Ezt már több, korábbi koncertjén is szorgalmazta, de Torontóban hosszasan beszélt ennek értelméről. A zenész szerint, ha legalizálják a marihuánát, akkor az anyag eladásából befolyt pénz nem a dílerek zsebébe menne, hanem az államkasszába, és ezt a summát az oktatásra lehetne fordítani. Santana szerint – és ezzel nemcsak én, hanem nagyon sokan egyetértenek –, egyértelműen megbukott a drogellenes harc Amerikában, hiszen milliókat költenek a kábítószer-ellenes harcra, és mégis virágzik az ipar. Okfejtése logikusan hangzik, de ki tudja eldönteni, hogy lenne a jobb? Santana hozzátette: nem neki kellenek a drogok, hiszen ő nem él velük, mint fogalmazott: „drog és alkohol nélkül is lehet boldog az ember, és, aki csak tudja, ezt az utat válassza”.
Szóval, érdekes, tanulságos koncert volt. A képeket nem profi géppel csináltuk, még több fotó az albumban lesz.

Vízesések és tengerfenék

2010-07-10T20:56:00.025-04:00

Nagyon szép Kanada. Erre a megállapításra jutottam legutóbbi kirándulásunk után is. Na, azért nem annyira szép, mint Székelyföld, és főként a Hargita, illetve környéke, de el kell ismerni, lélegzetelállító csodák vannak errefelé is. Rengeteg a vízesés, mint a mellékelt térkép is mutatja. Múlt hétvégén 150 kilométer megtétele, és szinte háromórás autózás után érkeztünk meg Owen Soundba. István már többször járt ott, a környéken több kisebb vízesés van. Azért írom, hogy kisebb, mert ugye itt, Kanadában a Niagara a legnagyobb vízesés, és annál már csak kisebbek vannak. Az Owen Sound melletti Inglis Falls vízesés 18 méter magas. A „falls” szó egyébként vízesést, zuhatagot jelent angolul.
Bramptonból Owen Soundba autópályán jutottunk el. Rengeteg takaros kis farmot láttunk útközben. Sokan gazdálkodnak errefelé, és nagyon jól megélnek belőle, ez látszik a gazdaságok területén található házakon. Többnyire teheneket, lovakat tartanak, de útközben láma-farmot is láttunk. Kukoricát, búzát, krumplit termesztenek, és óriási virágzó repceföldek mellett haladtunk el. Hiába, hogy vasárnap volt, a gazdák kint voltak a földeken, és dolgoztak.
Egyébként nem egy sűrűn lakott ország Kanada. A nagy városokat leszámítva, vidéken a házak annyira elszórtan vannak, és a gazdaságok akkora területeken fekszenek, hogy ha a szomszédba kell menni kölcsönkérni, akkor nem kis utat kell megtenni. Rengeteg a szélturbina. A természet által biztosított szélből előállított elektromos áram nem csak olcsóbb, hanem tiszta folyamat is, mert a szélenergia hasznosítása nem jár sem levegő-, sem pedig vízszennyeződéssel.
Mikor megérkeztünk a vízesés melletti parkolóba nem volt sok autó, a parkolásért néhány dollárt fizettünk. Az erdőben makulátlan volt a vécé, pedig nem volt vécés néni. Ezt most csak azért írom le, mert otthon még fizetni is kellene ilyen helyeken a kritikán aluli szolgáltatásért. Jaj, és egyetlen bóvliárus sem volt. Nem mintha hiányoztak volna, de emlékszem, hogy amikor utoljára a Fogarasi Havasokban jártam, a bóvliárusoktól nem lehetett parkolóhelyet találni. És ott a büdös túrótól elkezdve a legyezőig, mindent árultak.
Szóval, visszatérve a vízeséshez, a környezet példásan van konzerválva. Lemásztunk a vízesés aljába, útközben kis teknősöket láttunk, ezért óvatosan kellett lépkedni, nehogy valamelyiknek bántódása essen. A vízesés aljánál bemásztunk a sebesen folyó vízbe, jó hideg volt, és átlátszóan tiszta. István és Julcsika fölmásztak egészen a vízesés alá. Én annyira bátor voltam, hogy erre már nem vállalkoztam, így kiültem egy nagy kő tetejére és napoztam. A nap annyira sütött, hogy seperc alatt kivette a nadrágom színét, szép fakó barna lett.
Az Inglis Falls meghódítása után hazafelé menet a Walter's Falls-t is megtekintettük. Ez egy még kisebb vízesés az Isten háta mögött, de gyönyörű környezetben. A vízesés melletti zöld övezeten egy éppen lezajlott esküvőről árulkodó díszlet nyomait láthattuk, a fátylas-virágos árkád alá gyorsan be is álltunk Julcsikával fényképeszkedni.
Hazafelé jövet, Bramptontól nem messze még meglátogattunk egy nagyon érdekes helyet, amelyhez foghatót eddig még sosem láttam. Caledon körzetben található a „badlands” nevezetű természeti ritkaság. A vörös dimbes-dombos helyen évmilliókkal ezelőtt tenger volt, amely kiapadt, a tengerfenék pedig megmaradt. Annyira különleges a látvány, percekig csak ámultam-bámultam a vörös csodát, aztán végigsétáltunk a dombocskákon, amelyeken zöld kicsapódások láthatóak. Ez állítólag a vas oxidációs folyamatának eredménye, de tudományos dolgokba nemigazán szeretnék belemenni:)
Gyönyörű napunk volt. El is fáradtunk rendesen, senkinek sem kellett aznap este altató. (A kirándulásunkról még több képet a fotóalbumban találtok.)

Canada Day

2010-07-02T08:10:00.014-04:00

Tegnap Canada Day, azaz Kanada napja volt. A bramptoni központi ünnepség kissé távol esett tőlünk, ezért csak a közeli Chinguacousy parkba mentünk el Julcsikával. Kellemes napsütés volt, sokan voltak, de óriási a tér, itt nagyon sok a zöld övezet, mindenki elfér. A parkban van egy kisebb tavacska, sokan hajókáztak. Van egy kisebb állatkert is, ahol többnyire különleges háziállatokat lehet megtekinteni, a pónilovakra a gyerekek fel is ülhettek.
Még üres pad is volt, úgyhogy vásároltunk egy-egy sajtkrémes bégelt, melléje jeges capuccinot, és kellemesen elüldögéltünk, elbeszélgettünk. Eszembe jutottak az otthoni idők, hogy milyen eltúlzott román rendőri felügyelet alatt ünnepeltük meg Erdélyben augusztus 20-át, vagy milyen megvetéssel viszonyultunk a december elsejei román hőbörgésekhez.
Kanada egyébként 143 éves lett idén, 1867. július 1-e óta rendelkezik önálló kormányzattal, tehát már nem Anglia egyik fenségterülete. Bár különálló ország, Angliához való formális, szimbolikus kötődése megmaradt. Az angol királynő idén együtt ünnepelt a kanadaiakkal. II. Erzsébet 22. hivatalos látogatása zajlik a napokban. A brit uralkodó kilenc napot tartózkodik összesen Kanadában, amelynek hivatalosan ő az államfője. Néhány napot Új-Skóciában, Kanada egyik dél-keleti tartományában töltött. Új-Skócia Kanada második legkisebb tartománya, az Atlanti-óceán veszi körül. A királynő Halifax-ban, a fővárosban a Mi'kmaq Village-ban élő indián rezervátumot kereste fel, találkozott az indián elöljárókkal, és még egy indián sátrat is megnézett belülről. Tegnap a fővárosba, Ottawa-ba utazott. Mindenhol nagy szeretettel fogadták a 84 éves brit uralkodót, aki uralkodásának 58. évét ünnepelte idén.
Így telt el nekünk Kanada Napja itt-tartózkodásunk első évében. Készültünk kirándulni, de mivelhogy Istvánnak dolgoznia kellett, a kiruccanást átprogramoztuk hétvégére.

Horgászás
Erről jut eszembe, hogy múlt hét végén horgászni voltam életemben először. Hát nagyon élveztük, még én is, aki csak ültem a tábori széken és tanultam. Kb. másfél óra autózás után telepedtünk le a folyóparton, túlságosan meleg volt, nem igazán rajzottak a halak. Összesen két halat fogtunk, de azok minden horgász-túlzás nélkül nagyon nagyok voltak. Lehet úgy kellett volna csinálnunk mint a rendőr, aki, amikor elmegy horgászni, kifogja az első halat, majd addig veri azt, amíg el nem árulja, hogy hol van a többi:)
Julcsika négy fogást szalasztott el a szép új rózsaszín botjával. És meg kell említenem azt is, hogy a boltban magyarországi csemegekukoricát vásároltunk csalinak:) Szóval, akkorák voltak a pontyok, hogy alig bírta István kihúzni őket. A sorsuk az lett, hogy elajándékoztuk őket, mert nemigazán rajongunk a halért, az üzletben pedig lehet kapni szálka nélküli megpucolt halat:) Erről jut eszembe egy horgászvicc...
A horgász kifogja az aranyhalat, aki az életéért könyörög.
– Kedves horgász teljesítem a kívánságod, csak engedj vissza!
A horgász tanakodva nézi...
– Jó, ne legyen benned szálka.

Földrengés volt

2010-06-23T19:06:00.016-04:00

A földrengést érezni lehetett Toronto környékén, és az egész Ontario tartományban. Ültem az iskolában, belemélyedve a könyvelésbe, és arra lettem figyelmes, hogy mozog a székem. Egyből a földrengés jutott eszembe, hiszen ilyen érzéssel otthon is találkoztam, de azonnal elhessegettem a gondolatot, mert eddigi ismereteim szerint Ontario tartomány nem egy földrengés-veszélyeztetett övezet.
Mikor otthon, Sepsiszentgyörgyön, a Vrancsea-hegység közelségében meg-megmozdult a föld, a férjem mindig mondta: na, itt, Torontóban ilyen veszély nem fog fenyegetni. Hát mégsem így lett...
Szóval ültem az iskolapadban, és csak csodálkoztam, hogy miért mozog a szék alattam? Végül annak tulajdonítottam az egészet, hogy már délután van, és még semmit nem ettem, valószínű, megszédültem az éhség, vagy a nehéz tananyag miatt:) Aztán, mikor kimentem szünetre, akkor bebizonyosodott, hogy a sejtésem jó volt. Nagy kupaktanács volt a folyosón, és a Trios College-ben mindenki a földrengésről beszélt.
A földrengés ritkaságnak számít itt, ezen a környéken. A tegnap délutáni földmozgás közepes erősségű, a Richter-skálán mérve 5,5 fokos volt, és kb. 40 másodpercet tartott. De éppen elég volt nekem ahhoz, hogy beijedjek. Kanada keleti felében, Ontario és Quebec tartományokban, pontosabb Ottawától 61 kilométerre mozdult meg a föld, és nem csak Ottawában, Montrealban és Torontóban, hanem a határ túloldalán, több amerikai szövetségi államban, azaz Michigan, Vermont, New York területén is érezni lehetett. Ottawa központjában több épületet is kiürítettek, néhány épület falán pedig repedések jelentek meg, de emberéletet nem követelt a földmozgás.
A tévé híradója szerint 1935-ben volt hasonló földrengés ezen a környéken, a Richter-skála szerinti 6,2-es erősségű mozgást jegyeztek akkor.

Trios College Business and Technology

2010-06-15T06:52:00.010-04:00

Elég sok mindent történt ismét mióta nem írtam. Először is abba kellett hagynom a nyelviskolát, mert a tanárom, Carlos úgy gondolta, hogy elértem a legmagasabb szintet a LINC-en, és a múlt héten egy reggel közölte velem, hogy ne is pakoljam ki a cuccaimat, mert magasabb szintre tett.
Bár örülnöm kellett volna, hogy ő így látja, de inkább sírni akartam, egyrészt azért, mert tőle nagyon sokat tanultam, és én érzem, hogy vannak még hiányosságaim, másrészt azért nem voltam felhőtlenül boldog, mert az osztálytársaimat, a közösséget ott kellett hagynom.
A legmagasabb szintű angol nyelvosztály csak délután fél 4-től van, ez a másik probléma, mert egyszerre nem lehetek két helyen. Ugyanis időközben a férjem rábeszélt, hogy iratkozzak be valamilyen egyetemre, itt „College”. Kicsit félve tettem meg ezt, hiszen úgy érzem a nyelvtudásomon még lehetett volna csiszolni egy ekkora nagy lépéshez. De végül is felvételiztem két helyre is, és felvettek. A felvételi egyszerű volt, mintha egyenesen hülyéknek találták volna ki. Az angol teszt nem volt elbonyolítva, a matematika pedig körülbelül a 6. osztályos szintet érte el.
Végül a „Trios College Business and Technology” elnevezésű intézet mellett döntöttem. Nincs is olyan messze, és nekik volt olyan szakuk, hogy „Office Administration – Application Specialist”.
Azért választottam ezt a szakot, mert a tananyagban olyan számítógépes programokat találtam, amelyeket már ismerek. Viszont volt könyvelés is, amihez nem értek egyáltalán.
Tegnap volt az első napom, és pechemre a könyveléssel kezdtünk, 6 hétig mind csak ezt tanuljuk. A tanárom Joseph Bishop színes bőrű, akcentussal beszéli az angolt, egyébként ghánai, elég szimpatikusnak tűnt, és olyan lelkesedéssel tud beszélni a könyvelésről, mint én a gyerekeimről. Nekem a könyveléshez csak annyi közöm volt eddig, hogy édesanyám kiváló könyvelő, de ez rajtam most nem sokat segít. Szóval nulláról kezdem az egészet, és ráadásul angolul.
A tegnapi napom tele szorongással telt el. Nagyon féltem, hogy nem értek meg mindent, és így is volt. Hiszen a könyvelésben, ha magyarul tanulnám is, akkor is lennének benne új szavak, szakkifejezések, angolul meg pláne. Ahogy a régi jó magyar szólás-mondás mondaná: alaposan fel kell kötni a gatyát, nem berezelni annak, aki ilyenbe belevág.
Délután egyre kellett az egyetemen lennem, kaptam belépőkártyát fényképpel, ellenőrző kóddal, könyveket, iskolástáskát:) Az osztályok nagyon jól felszereltek, mindenkinek saját, legmodernebb számítógépe, saját postaládája van, kivetítő, színes nyomtató, légkondi, korszerű, ergonomikus szék. Az órák 6-ig tartanak, két szünettel.
Az első nap nem szereztem barátokat, a gyomrom egyébként is össze volt szorulva a sok kanadai diák között. Egyedül a tanárral beszéltem, amikor kérdezett. Mi, magyarok azt mondjuk, hogy minden kezdet nehéz, de a kanadaiak itt azt sulykolják bele az emberbe, hogy „nem minden kezdet nehéz”. Itt a legnehezebb pillanatokban is pozitív az életszemlélet, és ha egy kanadainak elpanaszolod, hogy aggódsz a nyelvtudásod miatt, fél perc alatt bebizonyítja, hogy a világon te beszéled legjobban az angolt, és ezt úgy adja elő, hogy el is hiszed neki, amit mond.
Mintha sokan boldogságtréningen vettek volna részt, úgy viselkednek. És azt vallják, hogy a pozitív életszemlélet védi a szívet, fél egészséget jelent stb. Na hát mi, magyarok, ehhez a pozitív gondolkodáshoz újra kellene szülessünk...

Kislányom ballagása, 2010. június 5. — videó

2010-06-06T12:22:00.010-04:00

Kincsikém ballagási beszéde

2010-06-05T09:03:00.005-04:00

Tisztelt Tanárok, Szülők, Nagyszülők és Vendégeink!

Kedves Diáktársak!

Ballagunk. Tizenkét évvel ezelőtt, amikor az iskolaudvaron kezünket fogták a nagydiákok, sokunkban megfogalmazódott az a vágy, hogy majd ha nagy leszek, én vezetem be a kicsiket az iskolába. Kisdiákként tele kíváncsisággal és várakozással léptük át az iskola kapuját, és milyen távolinak tűnt akkor ez a mai nap. Ám az idő elrepült, és szeptemberben már mi fogtuk óvóan, gondoskodóan a kicsi elsősök kezét. Ma, tarisznyával a vállunkon, búcsúzni jöttünk, és bár tizenkét éve várjuk ezt a napot, szeretném azt mondani, hogy mégsincs vége.
Ballagunk. A visszatekintés és egyben az előrenézés napja is a mai. Tudjuk, nem volt könnyű sem nekünk, sem tanárainknak, sem szüleinknek. Mi megküzdöttünk a tananyaggal, és kamaszodó diákként olykor szűkös határainkat próbáltuk tágítani. Néha csendes szóval, máskor dühöngve. Mégis azok voltunk, akiknek lennünk kellett. Lázadók, kamaszok. És mindezek ellenére, ti elfogadtatok minket. Mindig megmutattátok a helyes utat, hogy kell felelősen gondolkodni, ésszerűen dönteni, jól cselekedni.
Ballagunk. Búcsúzunk az alma mátertől. A Székely Mikó Kollégium neve ma már egyenlő az értékrenddel. Amit itt kaptunk, arra támaszkodhatunk, és büszkék lehetünk, hogy mikós diákok voltunk. „Aki nem tudja, honnan jön, az azt sem tudja merre tart” – mondta gróf Mikó Imre. Mi hálásak lehetünk nagy múltú iskolánknak, amely szellemiséget, értékrendet adott, felnevelt, irányt mutatott, és Adyval mondhatjuk, hogy „az eljött élet-csaták között, mindig volt hozzánk víg üzenete”. Őszintén reméljük, hogy, ha valami keveset is, de tettünk azért, hogy iskolánk hírnevét öregbítsük. Erőnkből ennyire futotta.
Ballagunk. Eljött az a pillanat, amikor tanárainknak, osztályfőnökeinknek, igazgatóinknak megköszönjük a tanítást, a segítséget, az odafigyelést, a végtelen türelmet, a jó szavakat, a tanórákat, a szüneteket, az együtt eltöltött négy évet. Köszönjük, hogy mindig volt, akihez fordulnunk, és mindig megkaptuk kérdéseinkre a választ. Hogy mivel tudjuk ezt meghálálni? Talán azzal, ha az itt szerzett tudást tovább bővítjük, és pár év múlva sikeres, boldog, kiegyensúlyozott emberként térünk vissza.
Ballagunk. Búcsúzunk az iskolától, tanárainktól, az osztályfőnököktől, a diáktársainktól. És búcsúzunk egymástól is, évfolyamtársaktól, osztálytársaktól. Búcsúzunk attól a biztonságtól, amelyet az iskola nyújt és nyújtott nekünk. Annak a biztonságától, hogy tudjuk: hol találjuk meg a szaklaborokat, a tornatermet, a titkárságot, az oszit és főleg a többieket. Ismertük tanáraink és egymás szokásait, tudtuk, kihez fordulhatunk segítségért, mit hol találhatunk, kiben bízhatunk. Itthon voltunk. A kirándulások szép emléke, a diákrendezvények sokszínűsége, a dolgozatok izgalma, a szünetek zsongása, a diákcsínyek vidámsága további utunkon mind-mind elkísér bennünket. Lesz mire emlékeznünk, és lesz mire emlékezzetek.
Ballagunk. Életünk legfontosabb négy évét zárjuk le. Köszönjük a támogatást, a biztatást szüleinknek, nagyszüleinknek. Felnőttünk, de számotokra örökre gyermekek maradunk. Ti egyengettétek utunkat első lépéseinkkor is, és ma is mellettünk álltok bátorítóan, óvóan. A mai nap számotokra is mérföldkő, hiszen gyermeketek, unokátok életében lezárul egy szakasz. A félénk, csetlő-botló kisgyermekből felnőtt lett, ember lett. Már nem foghatjátok a kezünket, de tudjuk, hogy a szeretet, a türelem, amit tőletek kaptunk, és aggódásotok mindig elkísér bennünket.
Mi most elballagunk, és elbúcsúzunk. De amit útravalóul kaptunk, abból itt hagyunk valamit nektek, azoknak, akik itt maradtok. Itt hagyjuk nektek a biztonságot, a jó szavakat, a tudni akarást, az iskolazászlót, itt hagyjuk nektek azt a vágyat, hogy majd ti fogjátok a kis elsősök és egymás kezét. Itt hagyjuk nektek mindezeket, hogy őrizzétek és örökítsétek tovább úgy, ahogy mi tettük.

Zöldségek, virágok

2010-06-03T16:41:00.000-04:00

Tegnap palántákat vásároltunk egy nagykereskedésben, nem messze tőlünk. Még nem jártam ilyen helyen, hozzá vagyok szokva ahhoz, hogy otthon, Székelyföldön, a zöldségpiacon falusi, keszkenős nénik szokták árulni a palántákat. Erzsi néni, Rózsi néni vagy Juliska néni hozzák be faluról a kis nyurga palántákat, aztán azok vagy megélnek, vagy sem a székely földben. Na, hát itt nem így van. Bementünk a szabadtéri kereskedésbe, és amíg a szemünk ellátott mind csak palántákat láttunk kis dobozkákban elültetve, katonás sorban. Itt aztán mindenfélét lehet kapni, még magyar paprika- vagy román paprikapalántát is. Persze, mondanom sem kell, hogy a paprikamag, amit itthon még március végén elvetettem, nem kelt ki, úgyhogy bevásároltunk mindenféle palántából: paradicsom, paprika, karalábé, karfiol, káposzta, zeller, tele lett a bevásárlókocsi.
Itt a kertészkedés valóban csak hobbi, anyagi haszna nincsen, hiszen az üzletben ugyanannyiért vagy olcsóbban meg tudod venni azt a zöldségmennyiséget, amennyit majd a palánták kitermelnek. Na, de akkor is megvan az egésznek a varázsa, mert a két kezed munkáját látod viszont a termésben, ez megelégedettséget ad. Arról nem beszélve, hogy nyugtat is a kertészkedés. Ezt nem én találtam ki, hiszen ír szerzetesek még a XIV. században bevezetették az úgynevezett „gardenterápiát” a depresszió ellen.
Úgyhogy több évszázad után napjainkban is élvezhetjük a növények rosszkedvűző természetét.
Szóval bevásároltunk palántákból. Este el is ültettük, remélem, mindenik szárba kap, és sem a mókusok, sem a mosómedvék nem fogják bántani a kertet.
Egyébként rengeteg szép virágot láttunk a boltban. Olyan tömény virágillat áradt, hogy szinte bódító hatása volt, aztán a látványról nem is beszélve. Az jutott eszembe, miszerint igaz az a mondás, hogy a virágoknak nyelve van. Mert, ha nem lenne, akkor miért van az a mondásunk, hogy: „Ne beszélj virágnyelven, mondd el mit akarsz!” Hiszen minden virágnak megvan az üzenete. És azt mondja a nóta is, hogy „egy szál virág szebben beszél...”
Az ókortól kezdve pontosan tudjuk, hogy melyik virág mit üzen, mindeniknek megvan az árnyalt jelentése. Mert még ma sem mindegy, hogy valakinek vörös vagy sárga rózsát adunk, bár, ma már nem mindenki gondol a virágok korabeli jelentésére. De a reneszánsz, a rokokó és a romantika korában bizony minden virágnak megvolt a maga mondanivalója, nem volt mindegy, hogy fehér jácintot vagy sárga jácintot kapott-e a lány. Mert a fehér jácint azt jelentette, hogy „bájaid lekötelezőek”, a sárga jácint pedig azt, hogy: „ne ábrándozz, mert nem szeretlek”. És, ma már nem is gondolunk arra, hogy milyen sok virágnak van negatív jelentése. A muskátli butaságot, a ciklámen lemondást, a narancs színű liliom gyűlöletet, a nárcisz önimádatot, a sárga szegfű visszautasítást, a petúnia mérget, zárkózottságot jelent. Persze sokkal több olyan virágunk van, amelyiknek pozitív a jelentése, úgyhogy van amiből válogatni akkor, ha valami szépet akarunk mondani az ajándékba adott virággal. Egymillió ismerős és ismeretlen virágot láttam a boltban, a képek is erről tanúskodnak. Kedvenc virágomat, a német szegfűt azonban nem találtam meg közöttük.

Repülők

Még most is úgy vagyok a repülőkkel, mint a gyerekek. Mikor meglátok egyet, mondom ujjongva Istvánnak, hogy: Nézd csak, mekkora repülő! Ő mindig nevet ezen. Aztán gyakran megmagyarázom neki, hogy korábban, Sepsiszentgyörgyön csak a csíkját láttuk a repülőnek, itt pedig minden nap, olykor egészen közelről megbámulhatjuk, ami számunkra még mindig újdonság. A torontói repülőtér nincs messze tőlünk, kb. 20 kilométerre található Bramptontól. A világon az egyik legforgalmasabb repülőtér, szinte percenként fogad gépeket. Évente mintegy 408 ezer repülő landol és száll fel innen, egy esztendő alatt több mint 32 millió utas fordul meg itt, és Torontónak 5 kontinens mintegy 170 nagyvárosába van légijárata.
Az elmúlt 20 évben a torontói repülőtéren csupán egyetlenegy légi szerencsétlenség történt 2005. augusztus 2-án, amikor az Air France légibusza a francia pilóta téves döntése miatt kicsúszott a leszállópályáról, és meggyulladt. A rossz időjárási viszonyok miatt a vörös fokozatú készültség volt érvényben a repülőtéren, és a pilótán múlt, hogy megkockáztatják-e a gép lerakását, vagy pedig alternatív repülőteret választ a leszálláshoz. A pilóta túl későn tette le a légibuszt a leszállópályára, ez okozta a gép kicsúszását és végső soron a kigyulladást. A gépen 297 utas és 12 fős személyzet volt. Senki nem halt meg, 43 sérült volt.

Hőség

2010-05-29T21:10:00.004-04:00

Szokatlanul meleg van. Ma +34 Celsius fokot mértek itt, Bramptonban. Bár írom, hogy szokatlanul meleg van, de vajon mihez képest? Hiszen ez az első nyarunk itt Kanadában, nincs is mihez viszonyítsam a kánikulát. De a tévék, rádiók, újságok is azt mondják, hogy melegebb van, mint az elmúlt években. Az ilyenkor szokásosnál legalább 15 fokkal van melegebb Kanada második legnagyobb városában, Montrealban is. Szerdán 34,7 fokot mértek. Egyébként a statisztikák is azt mondják, hogy Kanada legmelegebb nyarai a Torontótól délre és délnyugatra eső területeken vannak. Nyáron az átlagos hőmérséklet +30 Celsius fok, és a „humidity” faktor, a hatalmas tavak okozta magas páratartalom miatt a +30 fok néha +40 Celsius foknak felel meg.
Az otthoni lanyha májusi meleghez viszonyítva, itt most kánikula van. Szenvedünk tőle rendesen. Bár panaszra nem lehet okunk, mert buszban, iskolában, mindenhol működik légkondicionáló. A képen láthatjátok, hogy Julcsika és István készülnek kifosztani a nagy mélyhűtőt a boltban:)

Victoria Day

Az elmúlt hétvégén „long weekend”, azaz úgynevezett „hosszú hétvége” volt, amikor szombaton és vasárnapon kívül a hétfő is munkaszüneti nap. Ekkora esett a Victoria Day is, azaz Viktória királynő születésnapját ülték meg a kanadaiak. Viktória királynő halálakor Angliáé volt a világ legnagyobb birodalma, hiszen brit zászló lobogott Kanada, Ausztrália, Dél-Afrika, Új-Zéland, valamint rengeteg afrikai, ázsiai és dél-amerikai ország felett, sőt, a királynő India császárnője is volt. Amikor híre ment halálának, nem akadt olyan kontinens, ahol ne gyászolták volna.
Kevés ember, vagy talán senki más nem mondhatja el magáról, hogy oly sok helyen szerepelne a térképen, mint Viktória királynő. Afrikában a Viktória-tó és a Viktória-vízesés, Ausztráliában Victoria állam és a Nagy-Viktória-sivatag, Ázsiában, Hong-Kongban a kis Viktória-csúcs, Kanadában a Victoria-sziget és több helység, szobor, műemlék őrzi nevét. Nem csoda, hogy az elmúlt években Viktória királynő árverezésre került hatalmas bugyogóját is egy kanadai vette meg és a kikiáltási ár kilencszeresét, mintegy 4500 fontot, azaz 1,3 millió forintot fizetett érte. A térdig érő óriásbugyit 127 centiméteres derékbőségre tervezték, és valamikor az 1890-es években készült.
Kanada ma is olyan monarchia, amely voltaképp köztársasági módon működik, és magán viseli a Viktória királynő korabeli brit gyarmati örökség minden bélyegét. II. Erzsébet angol királynő a tíz provincia és három tartomány uralkodója, ám ceremoniális hatalmát nem közvetlenül, hanem kijelölt képviselőjén, Michaëlle Jean főkormányzón keresztül gyakorolja. Kanada azonban parlamenti demokráciaként működik, a briteknek pedig így semmi beleszólásuk nincs egykori gyarmatuk életébe. Michaëlle Jean haiti származású kanadai népszerű színes bőrű újságírónőt és emberbaráti aktivistát 2005-ben nevezték ki főkormányzónak, ő a kanadaiak egységének őre. A főkormányzó jogköre valóban inkább ceremoniális, mint gyakorlati, de azért maradt még a kezében bizonyos hatalom. A mindenkori kanadai miniszterelnök ugyanis tőle kéri a választások kiírása előtt, hogy oszlassa fel a parlamentet, és hivatalosan ő az ország fegyveres erőinek főparancsnoka is.

Mozi

Julcsikát a hosszú hétvégén elvitték moziba. Az egyik osztálytársának az édesanyja hívott fel, hogy engedjem el a gyereket, mert utána jönnek autóval, haza is hozzák, és a mozijegyét is fizetik. A népszerű Shrek animációs film 4. részét nézték meg a gyerekek. A film háromdimenziós térbeli technikával készült. Nagyon élvezték a lányok, persze a 3D-s szemüveg mellől nem hiányzott a „popcorn”, a pattogatott kukorica sem, ami már szinte az amerikai filmek velejárója. Itt a moziipar nem halt meg, mint odahaza, pedig a kábeltévén 700 tévécsatorna közül lehet választani, mégis a mozi hangulatát, a képi és hangzási élményt sem a másolt DVD, sem az otthoni fotel nem tudja visszaadni. Örültem annak, hogy elvitték a gyereket, egyrészt, mert az angolt is gyakorolhatta, másrészt hihetetlen élményben volt része, és ez idő alatt sem a számítógép előtt ült. Kapott egy kalapot is ajándékba, a vendéglátó család pedig egy almatortát küldött azért, mert elengedtük velük Julcsit moziba. Kész haszon volt:)

Crawford Lake Trails és Csíksomlyó

2010-05-21T14:57:00.042-04:00

Kanada kultúrájával, történelmével és természeti különlegességeivel ismerkedtünk a tegnapi kiránduláson. És még arra is jó volt ez a kiruccanás, hogy az egyre bővülő angol szókincsünket használjuk, beszélgessünk egymással. Sokszor rajtakapom magam, hogy jönnek már maguktól a mondatok, lehet, hogy néha helytelen egy-egy igeidő, de megértetem magam, és megértek másokat.
Nagyon jó volt a hangulat, sokat nevetgéltünk, beszélgettünk. Színes kis osztályunk van, de most csak azokról írok, akik a kirándulásra eljöttek. Kezdem a tanárommal Carlosszal. Az osztályból mindannyian egyetértünk abban, hogy nagyon jó tanár, a tanítási módszere olyan, hogy az ember rendesen várja, hogy másnap legyen, és iskolába menjen, mert minden nap tanul tőle valamit újat. Igazi tanáregyéniség.
Szóval balról jobbra próbálom felsorolni az első képen látható személyeket. Miki japán, nagyon kedvelem, két gyerekével jött a kirándulásra. Sofia orosz, imádom az akcentusát, Marcia afganisztáni, de anyanyelvi szinten beszéli az oroszt, mert sokáig Oroszországban élt. Marcia hátánál állok én, mellettem pedig Carlos van, az angoltanárom, aki a Fülöp-szigetekről származik, utána következik Juanita, akit szintén nagyon kedvelek, állandóan mosolyog, viccel, ő is Fülöp-szigeteki, négy fiúgyerek édesanyja. Sivlang kambodzsai, tele van energiával, majdmindenik képen mozgásban van, egyébként háromgyerekes anya. Aruna indiai, tegnap tudtam meg róla, hogy szépen énekel. Tangamani a második képen van jobb oldalt, ő szintén indiai, középen pedig Siva, egy Sri Lanka-i nagyon kedves, segítőkész fiú.
A tegnapi kiránduláson a „Halton” nevezetű természetvédelmi területre látogattunk el, itt található a természeti ritkaságként számon tartott Crawford-tó, és egy régi irokéz falu, amelynek eredete a 15. századra vezethető vissza.
Az irokéz indiánok úgynevezett „hosszú házakban” laktak, amelyekben több tűzhely található, és állítólag minden tűzhelyhez kb. egy tíztagú család tartozott. Az építmény egyébként hasonlít az otthoni nagy csűrökre, ahol a gabonát tárolják a falusiak. Azok, akiket rokoni szálak fűztek egymáshoz mind a „hosszú házban” éltek. Ezek az építmények kb. 30 méter magasak és 10 méter szélesek, lekerekített végekkel. A házak alapját egy fából készült faszerkezet adja, melyet egy réteg kéreg takar, és ablakok nincsenek a magas házon.
Az irokéz indiánok kukoricán, babon, kásán, magvakon és gyümölcsökön, valamint szarvasok, halak és apróvadak húsán éltek. A napraforgómagból kövekkel préselték ki az olajat, az állatokat megnyúzták, bőrükből, szőrméjükből takarót, ruhát készítettek, ugyanakkor dohánykereskedelemmel is foglalkoztak. Egyébként a Kanada szó is irokéz eredetű, jelentése egyszerűen „falu”, illetve „közösség”.

A székely ember büszkesége: Csíksomlyó

És ha már a kanadai kultúráról beszélek így pünkösd tájékán, hát nem felejthetem el a saját kis kultúrám nagy ünnepét, a csíksomlyói búcsút. Hogy is felejteném el, hiszen évekig oda jártam bűnbánó szívvel feltöltődni, imádkozni, újra megtanulni hinni az emberekben, hinni önmagamban. A barátaim tudják, hogy mit jelent nekem Csíksomlyó. Az idei búcsú volt hosszú idők óta az első, amelyiken nem lehettem ott, így a Duna Tévé honlapjáról nézhettem végig a zarándoklatot, hallgathattam meg a himnuszokat, a bátyám pedig fotókat is küldött. Néztem a képeket, és olyan jólesett látni, hogy még mindig sokan vagyunk, vagytok Erdélyben, Székelyföldön.
Külön élmény volt számomra ismerősöket felfedezni a tévéfelvételeken, és Csaba testvér igaz, egyszerű szavait hallgatni. Milyen rossz idő volt, és milyen sokan voltatok, de hát ilyen a székely ember, kitartó, makacs. Igaza van Csaba testvérnek, amikor azt mondja, hogy: „nincsen rossz idő, csak gyenge ember, örvendek, hogy nem lettünk táposok, nem ijedünk meg az esőtől, széltől, a sok gondtól...” Vajon miért van az, hogy Székelyföldön együtt tud lenni szeretetben, hitben annyi magyar a világ különböző részeiről? Miért van az, hogy az anyaországiak olyan szívesen jönnek a magyarság egyik legcsodálatosabb szentélyébe találkozni a Kárpát-medencei magyarokkal, a székely emberekkel? Sokszor, amikor látom az összetartozás ezernyi jelét a pünkösdi búcsún, akkor önkéntelenül is eszembe jut, hogy maholnap Csíksomlyó marad az egyedüli hely, ahol nem gyűlöli magyar a magyart.
Mert, én naiv, azt hittem, hogy itt, Kanadában nincs magyar–magyar gyűlölet. Hát sajnos van, itt is van magyarországi magyar, erdélyi magyar, felvidéki magyar, kárpátaljai magyar, vajdasági magyar stb. Megkülönböztetnek minket az anyaországiak, és ha kell, erdélyi magyarként le is románoznak. Persze, tisztelet a kivételnek, kivétel mindig van, de nagyon kevés, sajnos. Az elmúlt héten a torontói Magyar Házban szó szerint ökölre mentek a magyarok. Szomorú tények, de a leírtakkal azoknak a tévhitét akarom eloszlatni, akik azt gondolták, hogy itt, Kanadában másképp van. Hát jelentem: nincs.
Példaértékű lehet Csíksomlyó mindazoknak, akik elveszítették a hitüket, akik lenézik az erdélyi magyarokat, akik lefitymálóan beszélnek arról, hogy minek nekünk a kettős állampolgárság, akiknek sérti a fülét, hogy „maroknyi székely porlik, mint a szikla”, akik gúnyosan nevetnek a székely ember makacsságán, hogy zuhogó esőben ott áll a csíksomlyói nyeregben, eső, szél nem érdekli, és évről évre, újra meg újra a Boldogságos Szűz Anyához fohászkodik, hogy „Most segíts meg, Mária!”, és kitartó imádságával próbálja összefogni az egész magyar nemzetet. A kishitű embereknek csak egyszer kellene elmenni Csíksomlyóra, a székelyek közé, hogy érezzék azt a szeretetet, azt a lelkiséget, azt a nemzeti összetartozást, amelyet sehol máshol nem lehet tapasztalni. Igen, Csaba testvér a maga egyszerű módján fogalmazta meg, hogy meg kellene tanulni a „szeretet és a jóság útján járni” minden magyarnak, függetlenül attól, hogy hol él.
Nem szégyellem, hogy sírtam, amikor néztem a csíksomlyói felvételeket, nem szégyellem, hogy zokogva énekeltem, hogy: „Ne hagyd el veszni Erdélyt, Istenünk!”, és nem szégyellem, hogy székely–magyarnak szült az édesanyám. Büszke vagyok a népemre, és büszke vagyok Csíksomlyóra.

A videó elindításához kattints a nyilacskára

Egy hét összegzése

2010-04-30T13:47:00.024-04:00

Orvosnál

Hétfőn mérem a lázam, nézem a lázmérőt, és majdnem 100 fokot mutatott. Még viccelődtem is, hogy na, itt a vég:) De hát semmi pánik, mert itt a testhőmérsékletet is Fahrenheit-ban mérik, úgyhogy átszámítva sem volt 38 fokos lázam. Julcsika szintén hűléssel küszködött, ezért eldöntöttük, hogy orvoshoz megyünk. Mivelhogy csak egy egyszerű megfázásról volt szó, nem hívtuk fel a Torontóban rendelő magyar családorvosunkat, hanem elmentünk a tőlünk 200 méterre levő „Walking Clinic”-re, itt így hívják a járóbeteg-gondozót.
Hófehér süppedős szőnyeg volt a rendelőben, a két szeme között ponttal megjelölt indiai asszisztensnő fogadott. A kanadai orvosi rendelőkben, kórházakban több kis betegvizsgáló termecske van. Megérkezik a beteg a rendelőbe, és ha szabad valamelyik betegvizsgáló, akkor a nővér azt mondja, hogy: tessék bemenni az 1-es vagy 2-es vizsgálóba. Aztán az orvos szobáról szobára jár. Nagyon praktikus megoldás, de költséges. Mert nyilván, hogy minden kis teremben meg kell legyen a vizsgálatokhoz szükséges minimális felszerelés. Nálunk otthon, a romániai rendelőkben az orvosok örvendenek, ha a felszerelésükből egy is megvan, nemhogy 10 vérnyomásmérő vagy 10 ultrahang állna egyszerre rendelkezésükre. Szóval hófehér süppedős szőnyeg volt a vizsgálóban, alig mertem rálépni, azon agyaltam, hogy ezt miként tartják tisztán, na, de ez sem az én dolgom.
Beültünk Julcsikával a 2-es vizsgálóba, percek alatt jött is az orvos. Mikor megláttam őt, azt hittem eltévedtünk. Kb. 25 éves férfi, zselézett haj, fülbevaló, hasított farmer, Aerosmith-póló, és úgy rágta a rágógumit, hogy még habzott a szája. Ha nem lett volna a sztetoszkóp a nyakában, azt hittem volna, valami rockbandában játszik, és Aerosmith-rajongó. Szóval nem volt az az otthon megszokott szigorú, tekintélyes „doktor bácsi”-figura. Köpeny sem volt rajta, és a gyerek, aki addig stresszelt mellettem, hirtelen meg is nyugodott a látványtól, de én nem. Úgy üdvözölt, mintha tegnap is találkoztunk volna, és csak úgy kijelentette, hogy: ti Romániából jöttetek. Nem kérdezte, mondta. Válaszoltam, igen, de erősen bántott a dolog, hogy így eltalálta. Végigvártam udvariasan míg megvizsgál, és csak mikor köszöntünk el, kérdeztem meg, hogy honnan is tudta, hogy Romániából jöttünk? Azt mondta, a kiejtésünkből gondolta. Ezen még jobban elcsodálkoztam, hiszen románul nem beszéltünk a rendelőben, amúgy sem beszélnénk, és már akkor megállapította, hogy Romániából jöttünk, miután angolul üdvözöltem. Szóval muszáj volt felvilágosítsam, hogy nagyot tévedett, mert ugyan Romániából jöttünk, de erdélyi magyarok vagyunk. Erre ő: Jaj. Mazsar? Igen, magyar. Gulyás, mondja ő. Mondom: Az hát:) A gyógyszert kivettük, beszedtük, és most már jobban vagyunk.

A játszótéren
Szerdán már olyannyira jól voltunk, hogy délután felkerekedtünk sétálni, biciklizni. Kissé borongós volt az idő, de meleg volt odakint. Itt, a ház mögött van egy szép parkocska. Nem is olyan kicsi, nagy zöld terület, gondozott, közepében egy játszótér. Olyan játszótér, ahol a gyerek biztonságban és biztonságosan játszhat, mert akármerre szalad több száz méteren csak zöld övezet van, sehol egy autó, a házak is elég messze esnek. Nagyon barátságos hely, és bicikliút övezi. Eszembe jutott a húgom két kisgyereke milyen jól tudna játszani itt minden nap. Hiszen ez a játszótér nem is zsúfolt, ugyanis minden kis negyedben hasonló játszóhelyeket hoztak létre.
Az otthoni játszóterek a tömbházak közé vannak bezsúfolva, barátságtalanok, baleset-veszélyesek, a hintára várni kell, a gyerek a csúszdáról épp a kutyapiszokban landol, és kóbor ebek settenkednek mindenfelé. Jelenleg Csíkszeredában a húgomék aláírás-gyűjtést szerveznek, hogy játszótér épülhessen. Innen nézve nevetségesen hangzik.
Az itteni játszótér inkább kis játszószigetre hasonlít, tisztán tartják, nincs leszakadt hinta, nem hiányzik egy-két korlát, nincs kutyapiszok, üvegszilánk, és nem tud megszökni a gyermeked. Balesetek itt is történhetnek, mert egy gyerek akkor is képes leesni a játszótéri játékokról, ha közvetlenül ott állsz mellette. De ha a csúszdáról fejjel lefele landol a homokban, akkor nem ékelődik üvegszilánk a fejébe, és ha éppen homokpogácsát akar sütni, akkor nem kutyapiszkot fog használni ahhoz, hogy a masszát összegyúrja.

Scarborough-ban
Vasárnap elmentünk Scarborough-ba István nővéréhez, Marikához. Scarborough is Torontó mellett van, akárcsak Brampton, mégis 2 teljes órát utaztunk odáig. Nehezen szokom ezeket a nagy távolságokat, bár erre a távra az itteniek azt mondják, hogy nem is sok. Szép idő volt, Marikának elkelt a segítség a kertben és a ház körül, hiszen tavasz van. Egy nagyon csendes, rendezett kis utcában lakik Marika. A kertben epret gyérítettünk, István a málnabokrokat metszette meg, és a kis veteményeskertet ásta fel. Julcsika dolgozott rendesen, élvezte a kerti munkát, hiszen otthon a baróti nagyszüleinek is gyakran segített a kertben.
Egész délután irtottuk a pitypangot. Itt Kanadában a házak elöl majdmindenki kiirtja a pitypangot, és azt, akinél sárgállik a pipevirág, a szomszédok megszólják. Ilyen bolond világ ez. Éppen beszéltük Marikával, hogy gyerekkorunkban milyen szép koszorúkat fontunk a pitypangból, mi gyerekláncfűnek hívtuk, de Székelyföldön pipevirágnak is mondják. Kányádinak van egy csodálatos tavaszi verse, a Tavaszi könyörgés, amelyikben így ír róla:
„Fölparittyázta az égre magát a pacsirta.
Dugja fejét a sok-sok pipevirág:
Ó, add meg, tavaszom, Tavasz-világom,
keserű szívem szép igazát.”
Na, szóval itt irtani kell a pipevirágot, olyannyira, hogy a művelet megkönnyítésére a kanadaiak kitaláltak egy szerkentyűt, amelyik gyökerestől kiemeli a földből, és persze, le sem kell hajolni ezért. Elég nehezen jöttünk rá, hogy hogyan működik a szerkentyű, de a szomszéd bácsi segítőkészen kitanulmányozta a műszert, aztán annyira belejöttünk a használatába, hogy kész élvezet volt a pipevirág-irtás.
Szóval kellemes napot töltöttünk tegnap Marikánál. Este senkinek sem kellett altatódal, hogy el tudjon aludni.

The Gipsy Kings, Casino Rama

2010-04-23T14:35:00.024-04:00

Életem legcivilizáltabb koncertjén voltam tegnap Orilliában. Pedig ötezer ember volt még rajtam kívül ugyanazon az eseményen, a Casino Rama elnevezésű szórakoztató központban. István még születésnapjára kapott 2 ajándékjegyet a nővérétől a Gipsy Kings koncertre. Marika már januárban megvásárolta a jegyeket a népszerű zenekar fellépésére. Bár megmondom őszintén a Gipsy Kingsről eddig nem sokat tudtam. Persze, ismertem a Bamboleo... és a Volare... című számaikat, de ki ne ismerné ezeket az immár több tízéves slágereket? Az együttes neve alapján azt hittem, hogy cigányzenét játszanak, de tévedtem, beismerem. Szóval a Gipsy Kings egy francia zenekar, amely világszerte népszerűvé tette a flamenco sevillana-nak nevezett ágát. Koncertturnéikkal rengeteg országban megfordultak már, most éppen Ausztráliából érkeztek Kanadába, innen pedig Boston és Dallas érintésével Hollywoodba mennek.
A Gipsy Kings neve ma már egyet jelent a flamenco fogalmával. A zenekar az 1970-es években Dél-Franciaországban alakult, két zenészcsalád sarjaiból állt össze. A Reyes- és a Baliardo-család elődei közül többen is népszerű muzsikusok voltak, akik már az 1950-es években is jelentős koncertsikereket arattak. John Steinbeck, Charlie Chaplin, Pablo Picasso, Miles Davis és Salvador Dali mind a csodálóik közé tartoztak.
Apjuk halála után a Reyes- és a Biliardo-fiúk együtt alakítottak zenekart, és egyszer egy amerikai csodálójuk felvilágosította őket, hogy nevük, a Los Reyes angolra fordítva Kings-t (azaz „királyok”-at) jelent. Ezt követően nevet változtattak, így lett az együttes neve: Gipsy Kings. Kezdetben a Reyes- és a Baliardo-fiúk Cannes utcáin zenéltek, esküvőkön, cigány ünnepeken és fogadásokon léptek fel. Majd a '80-as évek közepén meghozta a sikert számukra a Bamboleo és a Djobi Djoba című számok, amelyek megjelenésük óta folyamatosan uralják a slágerlistákat. Azóta világszerte több mint 14 millió albumukat adták el. Platina-válogatáslemezük, a The Best of the Gipsy Kings több mint 1 évig szerepelt a slágerlistákon. Zenéjüket számtalan filmhez kölcsönözték, köztük van például a Nagy Lebowski vagy a Félelem nélkül című alkotások.
Szóval ezek után igazi élmény volt számomra tegnap a rumba flamenca tradíció első számú képviselőit élőben látni.

Casino Rama Concert Hall
Írásom elején említettem, hogy életem legcivilizáltabb koncertjén voltam tegnap. Igen, a kultúra legmagasabb foka jellemezte az eseményt. A Casino Rama koncertterme 5000 férőhelyes, ömlött a nép be az óriási terembe, de közben senki nem tolakodott, senki nem lépett a lábamra, senki nem lihegett a nyakamba. Szóval hatalmas a terem, a bejáratig vezető hosszú folyosókon mindazon hírességek dedikált fotói díszítik a falakat, akik felléptek ezen az előkelő helyen. Csak néhányat említek: Faith Hill, Jerry Seinfeld, Diana Ross, Chicago, David Copperfield, Vince Gill, Wayne Newton, Bill Cosby, Dolly Parton, Carrie Underwood, Robin Williams, Stevie Nicks, Michael Bolton, Queen Latifah és mások. Mikor beléptünk az előcsarnokba azonnal útbaigazítottak, hogy melyik ajtón kell bemennünk ahhoz, hogy könnyen megkapjuk az ülőhelyünket, aztán a hatalmas terembe érve egyenruhába öltözött szervezők fogadtak, akik szó szerint a helyünkre kísértek, és nem csak velünk, hanem mind az 5000 emberrel ugyanezt tették. Hihetetlen figyelmes, előkelő, pontos a szervezés. A nagy terem közepén ültünk, nagyon jó helyen, kényelmes székeken.
Egyébként a koncertre tilos bármit is bevinni, sem vizet, sem rágcsálnivalót, semmit, és csak 19 éven felüliek vásárolhatnak jegyet. A terem akusztikája valami fantasztikus, szavakkal szinte ki nem fejezhető. Az első alkalom volt, hogy olyan koncerten voltam, ahol nem volt baj sem a hangosítással, sem a világosítással, a helyjegyemet sem adták el másnak, és a nyakamba sem köpködtek napraforgómagot. Ezek után csak élvezni tudtam a show-t. Mikor vége lett a koncertnek sem lökdöstek a kijárat felé türelmetlen emberek, a kocsival lehetett egy kicsit nehezebben kijutni a parkolóból, de azt a 10 perces dugót ki lehetett bírni. Egyébként érdekességképpen írom le, hogy jövő hónapban mások mellett David Copperfield, Gianni Morandi, Kenny Rogers, Julio Iglesias, a New Kids on The Block és Lionel Richie lépnek fel a Casino Ramában.

Először Kaszinóban
És még egy újdonság:) Életemben először voltam kaszinóban is. Ugyanis a Casino Rama elnevezésű szórakoztató központ 192000 square feet (négyzetláb), átszámítva európai mércére 17840 négyzetméteren terül el. A központhoz 2258 parkolóhely, 300 szobás hotel, 5000 férőhelyes koncertterem, 10 vendéglő és egy hatalmas kaszinó tartozik. A kaszinó a hét minden napján 24 órát van nyitva, a pénznyelő gépek megállás nélkül, folyamatosan működnek.
Hamarabb érkeztünk a koncertre, így benéztünk a kaszinóba. Szemem, szám tátva maradt, ahogy a székely mondaná, köpni-nyelni nem tudtam a látványtól, mert én ilyent eddig csak a filmekben láttam. A kaszinóban 2500 pénzbedobos játékgép, közel 150 játékasztal van, rulett, póker, blackjack, Baccarat, kockajáték, azaz millióegy szerencsejáték közül választhatnak azok, akiknek van elvernivaló pénzük. Tanultam egy új fogalmat is: „félkarú rabló”-nak hívják azt a játékgépet, amely nevét a kezelési módjáról kapta. Csak húzogatod a kart, és akár megnyerheted a főnyereménynek nevezett „jackpot”-ot is, ha különböző számok, ábrák vagy írások egy sorba kerülnek. A gép csak papírpénzt fogad el, ha nyersz, akkor számlát ad a nyereményről, amit be kell váltani. Tegnap csütörtök volt, de azért voltak egy jó páran a kaszinóban. Az átlagéletkor 55 év fölötti volt, többnyire idős nők és férfiak ültek a játékgépeknél és -asztaloknál. Olyant is láttam, aki tolókocsiban, perfúzióval játszott. Hihetetlen, nem? De hát a játékszenvedély az nagy úr. Szerencsejátékok, ahol a vak esély uralkodik. A tolókocsis bácsikának, és a Parkinson-kóros reszkető nénikének is rá volt írva az arcára: „Csak egy kicsit játszom még...”
Szóval, érdekes élmény volt. A videón képeket láthattok a koncertről, a kaszinóról, és közben a Gipsy Kings énekel: Volare oh, oh, oh, Cantare oh, oh, oh, oh..:)
Kattintsatok a nyilacskára...

Az új bringa

2010-04-21T16:06:00.032-04:00

Közben színesedett a virágoskertünk:) Tegnapelőtt kinyílt a tulipán is, és a férjem 48 tő árvácskát ültetett el a napokban, ezért új képet teszek fel a ház előtti kis virágágyásról. A paprikáról még mindig semmi hír, nem akar kibújni. Köszönöm az előbbi írásom utáni reakciókat, Edónak a vigasztalást, illetve Katának, Ibikének és Janinak a jó tanácsot. Hiába na, aki ért hozzá, annak könnyű:) Most már tudom, hol tévedtem, jövőben már menni fog, akár a biciklizés.
Erről jut eszembe... István meglepte tegnap Julcsikát egy szép biciklivel. Volt nagy öröm, hirtelen mindannyian kipróbáltuk az új bringát. Azt mondják, hogy aki egyszer megtanult biciklizni, az sosem felejti el. Hát... Állítólag a hosszú távú memória, ezen belül is az explicit memória tárolja a gyakorlás során bevésődött készségeket, ügyességeket, reakciókat, mozgásokat, és ezek bármilyen helyzetben tudatosan előhívhatóak. Ebbe a csoportba tartozik a biciklizés, a tánc, mindenféle sport, de az is, hogy mit-kit szeretünk, mitől félünk, mi vált ki belőlünk undort stb.
Megmondom őszintén, engem csak félórás unszolás után tudtak rávenni arra, hogy felüljek a biciklire, sehogy sem bíztam ebben a fentebb leírt tudományosan bizonyított tényben. Hiszen 18 évesen kerékpároztam utoljára, annak pedig van egy jó pár éve. A bátyámnak volt egy orosz versenybiciklije. Biztos sokan emlékeztek még azokra a hajlított kormányú kerékpárokra, a 80-as évek közepén voltak nagyon divatosak. A miénk persze nem volt új – ki tudja hányadik kézből vettük vagy szerezte a bátyám –, de gurult.
Tizenkettedik osztályos lehettem, amikor egy szép tavaszi nap a szomszéd lánnyal, Pityivel egyet gondoltunk, és elhatároztuk, hogy meglátogatjuk a Csíkszentgyörgyön lakó osztálytársunkat, Lacz Magdikát. Kb. 10 kilométer lehet Csíkszeredától Csíkszentgyörgy. Nem egy nagy távolság, talán napvilág meg is jártuk volna, ha a faluban éppen azon a hétvégén nem szerveznek bált. Még sosem voltam addig falusi bálban, Magdika pedig elvitt minket, ha már ott voltunk. Persze, jól éreztük magunkat, minden jóval traktáltak is, és mire észbe kaptunk, már sötétedett. Felpattantunk a bringára, de a nagy stressz miatt, hogy mi lesz majd otthon, kit hogy szidnak le, ész nélkül hajtottuk a kerékpárt, és most már nem emlékszem pontosan melyikünk, de kettőnk közül az egyik beleszaladt egy kátyúba, s a bicikli bizony használhatatlanná vált. Volt nagy pánik. Akkoriban nem volt mobiltelefon, úgyhogy szépen toltuk a biciklit kilométereken keresztül a sötétben, és mire hazaértünk már jóval éjfél után járhatott az idő. Pityinek a szülei már a rendőrséget készültek hívni, édesanyám pedig rendesen megszidott, de hát nem is számíthattam díszvacsorára aznap este. Ez volt az utolsó biciklis élményem, így tegnap alig mertem felülni a bringára. Tudom, hogy a biciklizés a gyaloglás után a legegészségesebb tevékenység, de ha a tegnap a nyakam töröm, akkor ma begipszelve arról kellett volna írnom, hogy melyek a kerékpározás káros hatásai:)
És valószínű, van abban igazság, hogy nem lehet elfelejteni biciklizni, de azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy ma már nem olyanok a kerékpárok, mint 20-30 évvel ezelőtt. Aerodinamikus alumínium vázforma, teleszkóp, blokkolható tárcsafék, váltórendszer, dupla falú felni és a jóisten tudja még milyen extra van a mostani kerékpárokon.

Tény, hogy Julcsika élvezte a biciklizést, ma már úgy kerekezett végig az utcán, hogy a kormányt sem fogta. Miután hazaért, bedobta az iskolástáskáját a sarokba, és ment is ki az utcára egy-két körre. Csendes utcában lakunk, nem sok autó jár errefelé, úgyhogy itt tud biciklizni, ha akar, de a járdán is lehet, mert sok gyalogos nincsen.

Ez én lennék:)

Köszönöm:)

Képes beszámoló

2010-04-12T15:14:00.042-04:00

Húsvét óta kinyílt a nárcisz is a ház előtt. Tavaszodik itt, a földgömb ezen a felén, bár itt az időjáráson nem lehet eligazodni. Hol plusz 25-26 Celsius fokos meleg van, hol -5 Celsius fok hideg. Ma reggel például havazott kb. 5 percet, aztán szépen kisütött a nap, a szél 40 kilométer per órás sebességgel fúj, szóval, ember legyen a talpán, aki nem dől fel. Nem kedvez a veteményesnek sem a hőmérséklet-ingadozás, sem a mókusok, bár ugye milyen kis kedves élőlények? Elültettem a kertben a petrezselyem- és a murok-magot is, de a mókusok mind kiszedegették az egészet a földből. Egy hónapja ültettem el a paprikamagokat is, de semmi jele annak, hogy ki akarna bújni, szerintem valamit elrontottam. Most Jani kollégám mondhatná, hogy bánhatom, hogy nem hallgattam rendszeresen a kertészrovatot a Vásárhelyi Rádióban:)
Sajnos, nincs időm minden nap írni, de így legalább nem untok meg:) Elég mozgalmas napjaink vannak, voltak. A suliban is történt egy halom újdonság. Először is megint új osztályba kerültem, mert a korábbi tanárnőm úgy gondolta, hogy annyit fejlődtem angolból, hogy magasabb szintre léphetek. Hát erősen nagy jót tett velem, mert a mostani tanárom fényévekkel jobb, mint ő volt. Csak egy hete tanít, de egy hét alatt többet okosodtam, mint az elmúlt két hónapban. A régi osztályomból összesen 6-on kerültünk a következő szintre, ahol már voltak diákok, ők az új osztálytársaim, van köztük ecuadori, oroszországi, kolumbiai, a többiek pedig többnyire indiaiak. Az új tanáromat Carlos R. Medinának hívják, roppant szimpatikus, a Fülöp-szigetekről származik, de Kanadába csak egy pár hónapja érkezett. Antropológiát végzett Belgiumban, aztán New York-ban doktorált. Nincs autója, nincs mobiltelefonja, és bár az iskolában mindenféle technikai eszköz a rendelkezésére áll, számítógép, kivetítő, tévé, videó, CD- és DVD-lejátszó, ő mégis egy egyszerű kazettás magnóval dolgozik, ha a hallásunkat és kiejtésünket próbálja fejleszteni. Carlosnak különös tanítási módszerei van. Első nap aláíratott velünk egy egyezményt, amelyben egyebek mellett az állt, hogy pontos időben kell érkezni az iskolába, kötelező kikapcsolni vagy lehalkítani a mobiltelefont, mindenkit tisztelettel kell kezelni, és nem szabad senkinek a szavába vágni. Ezzel egyidőben ő is vállalta, hogy mindent megtesz azért, hogy angolul megtanuljunk. És ehhez tartja is magát. Rengeteg energiája van, állandóan izeg-mozog, futkorászik, nagy igyekezetében néha nevetséges is. Minden nap van olvasás,- kiejtés-, írás-, beszéd- és éneklés-gyakorlás. Ez utóbbi sosem marad el, mindig régi filmzenéket énekelünk, Carlos pedig mindeniket betéve tudja, egyébként akusztikus gitáron is játszik, tagja egy együttesnek.
Ami bánt egy kicsit, hogy a nagy rohanásban levelet sincs időm írni, nemhogy a blogomat frissíteni, de nem felejtettem el senkit, aki fontos volt, és remélem azok sem felejtettek el engem, akiknek számítottam valaha. A közeli családtagokkal, mint édesanyám és a lányom napi szinten beszélünk. Kincsikém halad a tanulásban, díjazott volt ismét a magyar tantárgyversenyen, ügyes nagy lány ő már, nagyon hiányzik, aggódom érte, bár tudom, hogy jó kezekben van, mert édesanyám mindenre maximálisan odafigyel, ami fontos neki ebben a periódusban. Ezt a képet nagyon szeretem róla... Valamelyik nap azon csodálkoztam el, hogy a húgom gyerekei is mennyit fejlődtek amióta eljöttünk. Kicsi keresztlányom már folyékonyan beszél, Zsoltika pedig maholnap iskolás lesz.
Julcsika is halad a nyelvtanulással, bár ezen a téren sosem tudom, hogy hányadán állunk, mert sokat nem beszél az iskoláról. Tegnap bementem a suliba reklamálni, mert két hete nem volt angol magánórája, ami eddig rendszeres volt és kell a beilleszkedéshez. A titkárnőnek mondtam: panaszkodni jöttem, aztán már meg is bántam, hogy ezt a szót kiejtettem, mert az iskola egész vezetőtanácsa fogadott hirtelen: igazgató, aligazgató... Behívtak az igazgatói irodába, még a széket is alánk tolták, hogy kedvünkbe járjanak, és én nagy hebegve-habogva-szégyenkezve előadtam, hogy mi a panaszom, és szeretném, ha rendszeresek lennének a gyermekem plusz angolórái, hogy tanulja meg rendesen a nyelvet. Végigrebegtem a mondanivalómat nagy nehezen, erre az én kicsi leánykám tökéletes angolsággal, szépen megfogalmazta, hogy miért is jöttünk:) Na, erről ennyit. A végén már rendesen restelltem magam, hogy reklamálok az angolórák miatt. Az igazgatók csak néztek össze, én pedig nem tudtam mit mondjak. Aztán végül abban maradtunk, hogy hétfőn intézkednek. Annak örülök, hogy Julika barátkozik az iskolában, és barátkoznak vele is. Van két színes bőrű kislány, akik elfogadták őt, kedvelik, segítik, az egyik gyerek, Ciara, a közelünkben lakik, Julcsika volt is náluk, és kellemes élményekkel jött haza.
Közben múlt hét végén meghívásunk volt a Marika vendéglőjébe, mert Istvánnak és a sógornőm lányának, Vikinek szülinapja volt. Az egyik képen Istvánt és Marikát, a testvérét láthatjátok, a másik képen pedig engem Julcsikával és Vikivel. Kis családi ünnepség volt, jó hangulattal, evés-ivás, beszélgetés, nevetgélés. Viki nagyon aranyos lány, és bár itt született Kanadában, tökéletesen beszél magyarul. Ez mindenképpen dicséretes dolog, mert sajnos sok szülő elköveti azt a hibát, hogy egyszerűen nem foglalkozik azzal, hogy a gyerek tudja a szülei nyelvét. Egyik indiai osztálytársnőm elmondta, hogy a férjével otthon csak angolul beszélnek, hogy a 2 éves gyerekük minél hamarabb megtanulja az angolt. Szerintem ez butaság és nagy hiba, mert a gyerekek itt amúgy is úgy magukba szívják az angolt, mint a szivacs a vizet. Az ilyen szülők pár év múlva ráébrednek majd arra, hogy az otthon maradt családtagokkal a gyerek nem tud kommunikálni, de akkor már késő lesz javítani a dolgokon.
Előző nap kirándulni voltunk a bramptoni tóhoz, mert olyan jó idő volt, hogy nem lehetett bent ülni a házban. Itt a tömbházak között is vannak mesterséges tavak, ahol horgászni lehet, a tó partján padokat helyeztek el, lehet pihenni, élvezni a nap sugarait, a vadludak, kacsák pedig olyan közel jönnek, hogy akár kézből lehet etetni őket.
Képes beszámolóra sikerült a mostani, de még mindig lesz három kép, amelyeket meg akarok osztani veletek. Az elmúlt hónapokban készültek. Limuzint eddig csak tévében láttam, ugye Sepsiszentgyörgyön nincs Limuzin-kölcsönző, bár lehet nem is volna jövedelmező ez a vállalkozás. A Trabant is kihalófélben van otthon, de azért elég gyakran lehet vele találkozni, itt viszont igazi ritkaságnak számít. Fordított ez a világ, itt a Limuzin a szokványos, a Trabant pedig az unikum.

Húsvét, a hit ünnepe

2010-04-01T09:19:00.005-04:00

Húsvét, a tavaszvárás ünnepe. Tele van a tavasz csodákkal. Apró kis lélekmelengető csodákkal, mint a gorzafalvi kerámiaedénybe ültetett búzaszemek szárba szökkenése. Zöldell a kalászt hozó maréknyi búza, amely az élet kenyerét adja, és kinyílik a sárga pipevirág, hogy hirdesse a természet ébredését.
Húsvét, a csoda ünnepe. És tele van a lelkem az elmúlt húsvétok csodás emlékeivel. Székelyföldön annyi csoda történik így húsvét tájékán. Pimpószentelés, éjféli templom- és határkerülés, ételáldás, locsolkodás. De a világon bárhol éltetni lehet és kell a húsvéti csodát. Vigyáznunk kell a húsvétra, és tovább kell adnunk minden parányi csodáját, ott, ahol van magyar szó, és ott is, ahol éltetni kell a magyar szót.
Húsvét, a remény ünnepe. Csodálatos élmény húsvétvasárnap, amikor még a fecske sem rakja a fészkét, bizakodással, reménykedéssel, megtisztult gondolatokkal és érzésekkel várni a felkelő nap érkezését. Székelyföldön olyannyira él a feltámadás reménye, hogy a nehéz sorsú hétköznapokra is marad a húsvéti hitből.
Húsvét, a megmaradás ünnepe. Gyermekeink évről évre viaszba mártják a kesicét, és megírják a tojásokat, hogy vízbevető hétfőn szép hímes tojással várják a legényeket. Hiszem, hogy minden magyar családban kerül piros tojás a kis fonott kosárba, és él a hagyomány nem csak a Kárpát-medencében, hanem mindenhol, ahol magyar szó elhangzik.
Húsvét, a család ünnepe. A hit vigaszában otthonra találó ember örömnapja, amikor a terített asztalnál mindenkinek jut egy darabka megszentelt étel. Minket, magyarokat összetart, és egy családdá kovácsol a húsvét. A hímes tojás és a locsolkodás a mi hagyományunk. És a mi kiváltságunk az is, ha bekopog az aprócska legényke a lányos házhoz, hogy megkérdezze: szabad-e locsolni?
Húsvét, a hit ünnepe. Hiszem, hogy életünk nem ér véget a nagypéntekkel, mert mindig van miért reménykedni, mindig van csoda, amire várni kell. Most, hogy zöldell a maréknyi búza, és zsenge hajtásai között megbújnak a hímes tojások, reményt ad a bizakodásra. Reményt ad arra, hogy húsvét tájékán minden hagyománytisztelő magyar szívében feltámadjon a hit. A megtartó, makacs hit, amely nélkül, éljünk bárhol a világon, árvák lennénk.

A juharfasziruptól a kürtőskalácsig

2010-03-21T14:46:00.015-04:00

Iskolai kiránduláson voltam pénteken. Egy kimondottan kanadai sajátosságot kívántak megmutatni nekünk, a juharfaszirup készítését. Előző nap a tanárnőm kiosztott egy tájékoztató lapot arról, hogy hová megyünk, mit nézünk meg. És büszkén mondta, hogy a Kortright Centerben, ahol érintetlen a természet, évente kb. 135000 turista fordul meg. Meglepődve és szinte megbotránkozva nevettem el magam a megállapítás hallatán, mert nyilván, eszembe jutott, hogy Székelyföldön Csíksomlyót egy nap alatt félmillió ember látogatja meg pl. a pünkösdi búcsú alkalmából, arról már ne is beszéljünk, hogy évente hányan zarándokolhatnak el a kegyhelyre. Ezzel szemben a kanadaiak erre a számunkra csekélynek mondható statisztikára is roppant büszkék.
Iskolabusszal mentünk, ragyogó időt kaptunk. A Kortright Center tulajdonképpen egy nagy épületből és szétszórtan még néhány kisebb faházból áll. A központi épületben étterem van, itt lehet megkóstolni a juharfaszirupot palacsintával, „pancake”-kel. A juharfa levele egyébként kanadai szimbólum, nemzeti jelkép, mindenhol lehet itt találkozni vele, de legfeltűnőbb a zászlón. A központi épülettől turistaút vezet a juharfaerdőbe, amelynek közepén egy kis faházikóban, az úgynevezett cukorkunyhóban egy régies viseletbe öltözött öregúr magyarázta el a szirup készítésének titkait, egy másik kis faépítmény előtt pedig egy idősebb asszony főzte nagy vasüstökben a szirupot. Valamennyien volunteer-ek, önkéntes munkát végeznek, szórakoztatják a turistákat, kedvtelésből.
Az, hogy milyen régi is a juharfaszirup-termelés, nem lehet tudni. Feljegyzések szerint az indián őslakosok már azelőtt kitermelték, mielőtt a francia telepesek Kanadába érkeztek volna. Az indiánok édes víznek nevezték, és hosszú ideig csupán a túlélés egy eszköze volt, ma azonban az egyik legnépszerűbb kanadai exportcikk.
A szirupot csak tavasszal lehet lecsapolni a fákból, ami úgy történik, hogy a minimum 40 éves juharfába lyukat fúrnak, és a nedű lecsöpög a fához erősített vedrekbe. A nedvet ezután koncentrálják, forralják, 40 liter eredeti nyersanyagból 1 liter juharfaszirup lesz. A szirup a sötétbarnától a világos borostyán színűig bármilyen lehet. Általában minél sötétebb a szirup, annál erősebb az íze. Innen ered a juharszirup osztályzási rendszere, A-tól (a legvilágosabb) D-ig (a legsötétebb). A sötétebb szirup általában alkalmasabb főzésre, de sokan részesítik előnyben a világosabbat, melyet palacsintához és egyéb ételekhez fogyasztanak. Egyébként jó tudni, hogy a mézédes juharfaszirup édesen is egészséges, úgyhogy errefelé fogyókúrához és immunrendszer-erősítésre is használják.
Szóval összegezve az élményt: nem egy nagy ügy ez az egész, csak a kanadaiak jól tálalják. Most gondoljunk bele egy kicsit az otthoni értékeinkre, és ne föltétlenül Csíksomlyó, a gelencei műemléktemplom, vagy a Székely Nemzeti Múzeum jusson eszünkbe. Hanem ott van például a kürtőskalács. Nem hiszem, hogy ne lenne régebbi, mint a juharfaszirup-készítés. A legnépszerűbb legenda szerint a kürtőskalács eredete a tatárjáráshoz kapcsolódik. A tatár seregek közeledtére a kezdeti ellenállások után, Székelyföld lakossága jobbnak látta elmenekülni. Voltak, akik a hegyekbe menekültek, mások a barlangokban leltek menedéket. A tatárok pedig, hogy sem megtámadni, sem kicsalogatni nem tudták a biztos és megközelíthetetlen búvóhelyen levőket, elhatározták, hogy kiéheztetik a székelyeket. Ez így ment hosszú ideig, amíg egyszer csak a tatároknak és a székelyeknek is elfogyott az ennivalójuk. Ekkor egy okos székely asszony összekaparta a maradék lisztet, hamuval összekeverte, és hatalmas kalácsokat sütött, amelyeket dorongra vagy magas póznákra húztak és fölmutatták a tatároknak: „Nézzétek mi itt milyen jól élünk, míg ti pedig éheztek.” A tatárok akik, már alig bírták az éhezést, bosszúsan elvonultak. Ez időtől nevezik a kürtőskalácsot dorongfánknak, mint ahogyan a régi receptes könyvekben az alatt az az elnevezés alatt található. A hagyományos kürtőskalács-készítést is lehetne otthon mutogatni a turistáknak, és valószínű, hogy érdekesebb lenne, mint a juharfa levének a lecsapolása. Jaj, és még népviseletünk is lenne hozzá, hogy szebb legyen az élmény.

Március 15. — a tiszta szavak ünnepe

2010-03-14T19:22:00.006-04:00

Mélyen Tisztelt Ünneplő Közösség!
Kedves Kanadai Magyarok!

Megtiszteltetésnek veszem, és örömmel fogadtam, hogy Torontóban, a magyarok eme gyülekezőhelyére hívtak március 15-re emlékezni. Köszönöm, hogy Önökkel együtt ünnepelhetek ezen a szép napon, ezen a talpalatnyi közös magyar földön.
1848. március 15-e határkő a nemzet tudatában. Ez a nap, amelyre minden magyar – éljen bárhol a világon – büszke. Büszke is lehet, mert a márciusi ifjak példaértékű cselekedetet hajtottak végre, amikor szembeszálltak az elnyomó hatalommal. Nem féltek a megtorlástól, hanem a legkeményebb fegyverrel, a tiszta szavak erejével indultak harcba.
Ezen a napon egy maroknyi lelkes fiatal olyant tett, ami megváltoztatta egy egész nép életét. 162 éve fejet hajtunk a márciusi ifjak tettei előtt. Ünnepeljük a forradalmat, ünnepeljük azt, hogy a magyar nép félreérthetetlenül és nyilvánvalóan megmondta, hogy mit akar. Megfogalmazták a 12 pontot, majd erőteljesen azt kérték, hogy: Szabadságot! Ezért március 15-e nemcsak a forradalom ünnepe, hanem a kinyilvánított népakarat ünnepe. A magyar demokrácia megszületésének napja. Legyünk büszkék erre.
Érdemes megállnunk egy pillanatra, és idézzük fel a Nemzeti Dalt. Próbáljuk meg elképzelni Petőfit, amint papírra veti a szavakat, és szavalni kezdi, hogy „Talpra, magyar, hí a haza!”. Ebben az egyetlen verssorban benne lángol az egész forradalom tüze, benne van a forradalom ifjainak hívó szava, a tiszta szavak ereje. Egyszerű, patyolattiszta gondolat, hogy minden magyar megértse. Olyan szavak, amelyekben benne van az az elszánt és vak hit, hogy jobb sorsa lehet a magyar népnek.
A tiszta szavak védelme ma is közös felelősségünk! Mindannyiunk egyéni és közösségi felelőssége! Kokárda, Nemzeti Dal, Táncsics Mihály, Pilvax kávéház, Petőfi Sándor, Jókai Mór, Vasvári Pál, Kossuth Lajos, Gábor Áron, Tizenkét pont, forradalom, márciusi ifjak, Nemzeti Múzeum, szabadság. Ezekről a fogalmakká vált tiszta szavakról minden igaz magyar embernek ugyanaz jut eszébe: Március 15-e. Legnagyobb nemzeti ünnepünk.
És a tiszta szavak, a népakarat, a nemzet ünnepét nem lehet elvenni a magyaroktól. 162 éve az éppen hatalmat gyakorlók megannyiszor próbálták meghamisítani, átértelmezni, újraírni március 15-ét, a forradalom eszméit saját javukra fordítani. De nem sikerült. Hiszem, hogy március 15-e a magyar népé, és ezen belül a kanadai magyar közösség ünnepe is.
Március 15-e üzenete azt kívánja tőlünk, kanadai magyaroktól, hogy felemelt fejjel hirdessük, és ültessük el gyermekeinkben, unokáinkban a szabadság eszméjét, a tiszta szavak erejét. Március 15-e szelleme az egész nemzet javát szolgáló cselekedeteket kér és követel minden magyartól, éljen bárhol a világon. Őszinte tetteket, igaz szavakat, betartható és megvalósítható ígéreteket kíván ma mindaz a becsület, ami a nemzet mellére tűzte 1848-ban a háromszínű kokárdát. És a tisztesség úgy kívánja, hogy amikor megemlékezünk a forradalomról, nem akarhatunk annál kevesebbet, mint amit elődeink annakidején akartak. Ha kevesebbet akarunk, nem leszünk méltók az ünneplésre.
Azért vagyunk ma itt, mert a tiszta tettekre és szavakra emlékezünk. Azért vagyunk ma itt, mert akárhova is helyezett bennünket a sors, büszke őrzői vagyunk a nemzetnek. Föltehetjük magunknak a kérdést, hogy 162 év távlatából van-e egyáltalán köze a márciusi eseményeknek hozzánk, kanadai magyarokhoz? Határozott és megfellebbezhetetlen IGEN a válasz. Megkerülhetetlen részei vagyunk a magyar nemzetnek, a szabadságszerető magyar népnek.
És a felelős nemzetszeretetből összetartozás születik, aminek cselekvő formája a nemzeti szolidaritás. Ha Erdélyben magyarokat vernek, ha Kárpátalján magyarok nélkülöznek, ha Felvidéken intézményesen megtiltják a magyar szót, akkor ne tűrjük mindezt szó nélkül. Hátrányosan megkülönböztetett, megalázott vagy árván maradt nemzettársaink iránti együttérzésünk ismételtesse meg velünk újra meg újra Zrínyi Miklós tiltakozó szavait: „Ne bántsd a magyart!”

Kedves Magyarok!
Ne várjuk el senkitől, hogy felelősséget vállaljon a szétszóródott magyarságért. Gondoljunk azokra, akik 1848 márciusában életüket adták a hazáért. Nem kértek, nem vártak el senkitől semmit, hanem adtak. Az életüket adták a szabadságért. Vajon tudjuk, mit jelent a szabadság?
A tiszta szavak erejével fogalmazhatjuk meg:
A szabadság azt jelenti, hogy felemelt fejjel járok.
Azt jelenti, hogy az emberek szemébe nézek.
Azt jelenti, hogy bátran nevethetek és sírhatok.
Azt jelenti, hogy nyugodtan elmondhatom, ami fáj.
Azt jelenti, hogy szabadon szerethetek.
Azt jelenti, hogy szabadon álmodhatok.
Igen, ilyen nagy dolog a szabadság. A leírt és elmondott szavak szabadsága.
De vajon meg tudjuk-e őrizni a tiszta magyar szavakat, meg tudjuk-e tartani magyarságunkat itt, Kanadában és bárhol a világon? Vissza találunk-e arra az útra, melyen őseink oly sokszor és büszkén jártak? Olvasnak-e tiszta magyar szót gyerekeink? Megemlékeznek-e majd március 15-ről unokáink?
Súlyos kérdések, amelyekre csak mi adhatjuk meg a választ. Magyarnak szült az édesanyánk. Belénk szülte a tiszta szavak erejét, belénk szülte a Rónaságot, az Alföldet, Délvidéket, Felvidéket, Kárpátalját, Erdélyt. Ezért felelősségteljes feladatunk, hogy utódainkban elültessük egy büszke nemzet legszentebb álmait.
Távol a hazánktól magyarságunk megtartása a legnagyobb feladatunk. Felelősségünk, hogy édesanyánk nyelve maradjon gyermekeink, unokáink nyelve. Példaértékű lehet számunkra, hogy a legnagyobb magyar, Széchenyi István csak felnőtt korában tanult meg magyarul, mégis mennyit tett nemzetéért. A hősök tisztelete és a szabadságharc emlékének továbbadása a mi feladatunk, hogy gyermekeink megértsék a forradalom eszméit, hogy tiszteljék és becsüljék a tiszta magyar szavakat. Ez a mi legfontosabb küldetésünk.
Hatalmas nagy kár és vesztesség lenne elveszíteni magyarságunkat. Ezért ne fordítsunk hátat örökségünknek, ne fordítsunk hátat az édes magyar nyelvnek, ne fordítsunk hátat édesanyánknak. Öleljük át magyarságunkat, hordjuk magasan fejünket, és hirdessük büszkén, hogy magyarok vagyunk.
Számomra ez, ma itt, Torontóban 1848-49 üzenete. Hogy a tiszta szavak erejébe vetet hit szabadságot ad. Felszabadít. Hogy a szavak belső erejével indulhatok el a másik ember felé. Így építhetünk közösséget. És mindannyian tudjuk, hogy működő, élő, tevékeny helyi közösségekből épül fel, és él ma a nemzet.

Kedves Ünneplők!
Március idusán a tiszta szavak ünnepét ülik meg a magyarok szerte a világon. Ausztráliában, Amerikában, Európában, a Kárpát-medencében, szűkebb hazámban, Székelyföldön is összejönnek a magyarok megemlékezni március 15-ről. Tavaly ezen az ünnepen még Székelyföldön énekeltem nemzeti himnuszunk. Ma már önökkel együtt fogom énekelni, hogy: Isten áldd meg a magyart!
Mindannyiunknak további szép, békés és méltó emlékezést kívánok a mai napra.
Köszönöm, hogy meghallgattak.

Március 15-i megemlékezés Torontóban

2010-03-10T07:05:00.004-05:00

Milyen kicsi a világ...

2010-03-02T14:25:00.018-05:00

Bizony nagyon elfoglalt voltam a napokban, de nem mentegetőzöm. Sokat foglalkoztam a bloggal, de inkább mások blogjával. Ugyanis miután megírtam a Juan történetét, és megmutattam a tanárnőmnek, megkért, hogy számítógépes órán blogkészítésre tanítsam az osztálytársaimat. Tegnap volt a fellépésem. Készültem nagyon. Tervet készítettem arra, hogy lépésről lépésre együtt tanuljuk a blogkészítést. A végeredmény az lett, hogy mindenkinek nagyon tetszett a dolog, a tanárnő pedig annyira lelkes lett, hogy megkért, maradjak ott délutánra is, hogy a délutáni osztályának is megtanítsam a blogkészítést. Nyilván, elvállaltam, mert más dolgom úgy sem lett volna.
Közben barátkozok más kultúrából jövő emberekkel. A legújabb barátnőm Palakpreet. Ő egy fiatal indiai lány, vele is a számítógép hozott össze. Palakpreetnak egy szinttel magasabb az angol tudása, mint nekem, de megkért, hogy segítsek neki egy prezentációt elkészíteni a számítógépen, így azóta beszélgetünk, naponta megkeressük egymást. A másik barátnőm, Amal, aki az órákon mellettem ül. Ő iraki, nagyon kedves, halk szavú nő, aki otthon matematikatanár volt, aztán a gyermeke biztatására Kanadába költözött.
Még érkezett egy román nő az iskolába, Ninának hívják. Két éve van egyébként a világ ezen az oldalán, Amerikából jött át a családjával, indiai a férje. Nina bukaresti, van egy kisfia, ennél többet nem tudok róla. Nem nagyon keresgéljük egymást, biztos megvan az oka ennek.
De örömmel mondom el, hogy megtaláltam az első erdélyi magyar családot Bramptonban. Azazhogy pontosabban fogalmazva, ők találtak meg engem. Egy nap az egyik japán osztálytársam, Miki hozott egy telefonszámot, hogy hívjam fel, mert egy szomszédja, aki szintén romániai, szeretne beszélni velem. Julia, ez állt a telefonszám mellett. Titkon nagyon reménykedtem, hogy a Júlia név magyar személyt takar. Aztán odaadtam Mikinek a blogom címét, gondoltam, ha jó a megérzésem, akkor lesz egy bramptoni látogatóm a blogomon. Hát kis idő múlva meg is a kaptam a levelet Júliától. Nagyon megörvendtünk egymásnak, hiszen ritkán lehet itt erdélyi magyarokkal találkozni. Múlt héten megvárt az iskola után, és együtt kávéztunk, nagyon sokat beszélgettünk, a családról, gyerekekről, az itteni élet szépségeiről, buktatóiról. Júlia egy nagyon kedves lány, ő is nemrég érkezett gyerekeivel a férjéhez, aki szintén erdélyi. Közben kiderült, hogy a fogarasi nagynénémet is ismeri. Szóval ilyen kicsi a világ...
Apropó, pontosan milyen kicsi a világ? Ezen mostanában elég sokat gondolkodom. A repülőgép, a számítógép feltalálása, vagy pl. az iwiw még jobban összezsugorította a világot. A világ bonyolult ismeretségi hálója néha vizualitást nyer, és ha nagyon optimista akarok lenni, akkor talán lehet egyszer tényleg eljutok az angol királynőhöz egy teára... Bár úgy lenne:)

Csucsu

Közben lett egy új háziállatunk. Lassan állatmenhely lesz a lakásból. Hiszen már van két cica, persze kint az udvaron, 2 kis papagáj, néhány halacska, és nemrég beköltözött a családunkba Csucsu. Ő egy jákó papagáj, aki beszélni is tud, és nem is akármilyen a szókincse. Csucsut István nővére szerezte. Kérdezte, hogy a két kis papagáj mellé befogadunk-e még egyet, aztán a férjem mondta, hogy ahol kettő megfér, ott a harmadiknak is helye van. De ezután jött a meglepetés. Ugyanis, amikor hozták Csucsut, hoztak egy ruhásszekrény nagyságú kalitkát is vele. Akkor derült ki, hogy az újdonsült háziállat nem egy kis méretű papagáj. Csucsuka 3 nyelven beszél: angolul, franciául és magyarul. Nagyon nagy a szókincse, főleg a magyar, franciául énekel, és angolul szokott elköszönni, illetve hízelegni, mikor azt mondja, hogy: „By-by” vagy „I love you. Give me a kiss.” Tökéletesen utánozza a telefoncsörgést, a mikrohullámú hangját, fütyül, prüsszög, krákog, visít, hangoskodik, és közben hozzáteszi, hogy „Ne kiabálj”. Jó reggelt – mondja hajnalban, és este megkérdezi, hogy „Álmos vagy? Menjünk lefeküdni?” Szóval el lehet szórakozni vele. Van mikor unatkozik, és be nem fogja a száját. Olyankor nem lehet vele egy szobában telefonálni, mert mindent elkövet, hogy rá figyelj. Julika nevét nagyon hamar megtanulta, ha meghallja a hangját, mondja: Julcsika, gyere ide!
A jákó papagájt egyébként a papagájok között úgy is hívják, hogy a „tollas majom”, mert rendkívül intelligens, beszédkézsége kiemeli az összes többi papagáj közül. Akár 200-300 szót, kifejezést is könnyen megtanul, de feljegyeztek olyan jákót is, amelyik 900 szót tudott. Veszélyeztetett állat, kihalófélben van. Neve onnan származik, hogy amikor a német gyarmatosítók a 19. században Közép-Afrikát meghódították, megszerették a kedves és rendkívül tanulékony madarakat. Úgy szóltak hozzájuk, hogy „ja komm” azaz „gyere ide”. Így maradt rajtuk a jákó név.
Szóval ezzel a ritka fajta papagájjal bővült a családunk.

Kibontakozó tehetség — Blooming talent

2010-02-08T14:57:00.005-05:00

Az alábbi beszámolóm két nyelven írtam, mert szeretném, ha az osztálytársaim is el tudnák olvasni.

I wrote my narrative in two languages, so that my classmates can read it.

Kibontakozó tehetség

Pénteken az iskolában rájöttem valamire. Arra, hogy mennyire igaz az a megállapítás, hogy: „jól csak a szívével lát az ember”. Ugyanakkor, az angolon kívül emberségből is kaptam leckét tanáraimtól, Navpreet-től és Roop-tól. Az egyik fiatal osztálytársam, aki keresi az útját az életben, nagyon szépen fest. Több társamnak is megrajzolta az élethű karikatúráját. Pénteken behozta néhány festményét az iskolába, mert órák után egy galéria-tulajdonosnak akarta megmutatni azokat. Juanról nem tudok sok mindent, csak annyit, hogy Kolumbiából jött, van egy kislánya, és küzd a jobblétért, mint mindannyiunk. Navpreet és Roop őszinte segítőkészsége példamutató volt számomra, és remélem minden társam számára. Az osztályt pillanatok alatt átalakították kiállítóteremmé. A festményeket elhelyezték látható helyre, címet adtak a képeknek, és Navpreet arról is gondoskodott, hogy nézőközönség legyen, így több iskolatársam is eljött, hogy megtekintse Juan kiállítását. Nem értek a képzőművészethez, de a képek igazi mondanivalója engem is meghatott. Juan saját története, ahogy a férfit megtestesítő napraforgó védelmezi a várandós nőt ábrázoló rózsát. Megható, ezt a képet nem csak a szemeddel, hanem a szíveddel is láthatod. És különösen szép a három festményből álló, de egy szál sárga rózsát ábrázoló kompozíció is, amely a kinyíló, kibontakozó szerelmet jelképezi. Juan elmondhatja, hogy élete első kiállítása nagy sikernek örvendett. Köszönhetően a segítőkészségnek, emberségnek, együttérzésnek. És talán ez a kiállítás a „nagy amerikai álom” kezdete lesz. Ezzel nem ér véget, hanem beteljesül. Megérdemelné.

Blooming talent

Friday, when I was at school, I came to realize how true the saying – “It is only with the heart that one can see rightly” – is. At the same time I got lessons from humanity from my teachers: Navpreet and Roop. My younger classmate, who fumbles his way in life, paints very beautifully. He cartooned a near portrait of several of my classmates. Friday he brought a few of his own paintings to school, because after the lesson he wanted to go to show them to a gallery-owner. About Juan I don’t really know much, only that he came from Colombia, he has a daughter, and he fights for a better life, so much as all off us. Navpreet’s and Roop’s helpfulness was exemplary for me, and I hope for everyone in my class. They transformed the classroom into an exhibition hall in no time. They put the paintings in a visible place and they gave titles to the works. Navpreet had also taken care of the publicity, so many of our school-mates came to see Juan’s exhibitions. I don’t know very much about fine art, but the paintings’ real message was very touching for me. It’s Juan’s personal story, as the sunflower, symbolizing the man, protects the red rose, which is the women expecting a baby. It’s moving, you can not only see it with your eyes, but also with your heart. The composition of three paintings, together illustrating a yellow rose, the symbol of the blooming, evolving love, is marvelous as well. Now Juan can say, that his first exhibition had a great success. Thanks to helpfulness, humanity, and fellow-felling. Maybe this exhibition can be the beginning of the “American Dream”. This wouldn’t be the end, but the fulfillment. He deserves it.

Színes világ

2010-02-04T14:06:00.014-05:00

Sokkal színesebb ez az osztály, amelyikbe most kerültem, mint a korábbi volt. És egyre jobban kezdem megérteni azt, hogy nem véletlenül ilyen színes ez a világ, amelyben most élek. Többen is vagyunk, és több helyről jöttünk. Két tanárnőnk van, az egyiket Navpreet-nek, a másikat Roop-nak hívják. Mindketten indiaiak. Navpreet 6 éve költözött Kanadába. Indiában angol magániskolájuk volt, kb. 45 éves. Kedves, ám valahogy nem olyan jól szervezett, mint a korábbi tanárom, Ian volt, de most már kezdek megbarátkozni vele. Nyilván, két különböző kultúrából jönnek, két különböző értékrendet képviselnek. Nehezen szokom az új tanítási stílust, de igyekszem. Viszont ezen a szinten már sokkal többet beszélünk. Tegnap dokumentumfilmet néztünk, és kissé föl is voltam háborodva, mert mozit itthon is tudok nézni, iskolába viszont tanulni, beszélgetni járnék.
Néhány nappal ezelőtt bemutatkoztak az osztálytársaim. Felsorolom az országokat, ahonnan jöttek, jegyzetelnem kellett: Egyiptom, Algéria, Irán, Irak, Japán, Kína, India, Pakisztán, El Salvador, Haiti, Thaiföld, Sri Lanka, Ukrajna és Székelyföld. Ez a legutóbbi én volnék:) Mint korábban írtam, a mostani osztálytársaim már több éve tanulják az angolt, van, aki nulláról kezdte, és most a 4/5-ös szinten áll. Az olvasás ezen a szinten is elég nehézkes, úgyhogy az olvasást, írást tekintve még mindig előnyben vagyok, azonban beszédben elég jól elboldogulnak, van, aki jobban, mint én. Egyébként az osztályunkban van építészmérnök, gépészmérnök, grafikus, történelemtanár, fényképész, szóval, valamennyien tanult emberek, akik itt, Kanadában, a nyelvi hiányosságok miatt nem dolgozhatnak a szakmájukban, ezért tanulnak angolul.
A világ ezen a táján az állam nagyon sokat költ az oktatásra. Rengeteg beilleszkedési programot támogat, itt minden feltételük megvan a diákoknak ahhoz, hogy tanuljanak. Fizetik a buszjegyemet is, csakhogy iskolába járjak, és persze, minden diáknak, aki igényli ezt. Szóval pénzembe nem kerül az iskola, csak időigényes, de remélem, hosszú távon megéri.
Már két román nő is van a suliban. Hát, valahogy csak megférünk egymás mellett. Próbálnak barátkozni velem, de érdekes módon többnyire angolul beszélünk:) Ki hitte volna. Az egyik nő a 2-es szinten tanul, a másikat, aki tegnap jött, egyből a 6. szintre tették, Ninának hívják. Ő 3 évig az Egyesült Államokban élt, tehát már elég jól elboldogul az angol nyelvvel, és egyébként a férje indiai, ezért kénytelen angolul beszélni otthon is. Nyilván így könnyebben elsajátítja a nyelvet. Én, ha hazajövök, az angolt nincs kivel gyakoroljam, bár most van egy papagájunk, aki angolul is tud:) Visszatérve Ninára, ő azért jött családostól Kanadába, mert elmondása szerint az Egyesült Államokban most nagyon nehéz az élet, és úgy döntöttek, megpróbálják északabbra.
Ma megkerestek a régi osztálytársaim is, az iraki lányok. Egyébként minden nap találkozunk, és minden nap elmondják, hogy mennyire hiányzom nekik. Velük készült egy fotó, az együtt töltött néhány hónap emlékére. Mariam és Lena látható a fényképen.

Új osztályban

2010-01-29T13:59:00.008-05:00

Minden nap történik valami, csak időhiány miatt nem tudok mindenről azonnal beszámolni. Két nappal ezelőtt az 5. szintre promováltam angolból:) Már kb. két héttel ezelőtt mondta a korábbi tanárom, Ian, hogy magasabb szintre javasol. Elsősorban nem a beszédem, hanem az olvasási és írási érdemeim, valamint feladatmegoldó képességem miatt. Írtam már arról, hogy az osztálytársaim zöme nem ismeri a latin ábécét, így elég nehéz nekik teszteket megoldani, megérteni és szöveget olvasni. Nekem könnyebb, nyilván, ezért rendszerint az történt, hogy míg ők még csak a feladatlap második soránál tartottak, addig én már rég végigoldottam az egész tesztet. Ezért sokat unatkoztam, és többnyire segítettem az iraki lányoknak. Látva ezt, a tanárom egy magasabb osztályba tett át.
De előbb egy pár napig várólistára kerültem, mert a délelőtti csoportban nem volt hely, és nem akartam délután járni. Tegnapelőtt viszont szólt a titkárnő, hogy szedjem a cókmókomat és vegyem az irányt az 5. szintű angol osztályba, mert üresedett egy hely. A legmagasabb szint a 7., de ott már nagyon jól kell tudni angolul. Az új osztálytársaimról sokat még nem tudok írni, hiszen csak második napja ismerem őket. Annyit látok, hogy ezen a szinten már fehéredik az emberek bőre. Rajtam kívül van még egy európai lány, sőt, kelet-európai, a szomszéd országból, Ukrajnából való.
Ezen a szinten már lényegesen többet beszélünk. Tegnap például arról folyt a társalgás, hogy ha valakivel először találkozol mit illik és mit nem illik tőle kérdezni, itt Kanadában. Nem lehet a korát, a családi státusát, a fizetését, a súlyát kérdezni, de szabad érdeklődni afelől, hogy milyen politikai meggyőződése van. Az állásinterjúk esetében viszont vannak betonba vert törvényes szabályok. A munkaadó nem kérdezheti meg az állampolgárságod, a születési dátumod, születési helyed, nem érdeklődhet afelől, hogy házas vagy-e, van-e gyereked, miért jöttél el a korábbi munkahelyedről? A gépkocsi-jogosítvány felől is csak akkor érdeklődhet, ha szolgálati autót akar adni. Ha jól belegondolok, Romániában az az első kérdés, hogy mikor születtél? Itt ezt nem kérdezhetik meg, szigorúan törvényellenes.
Ebben az osztályban már sokan állampolgári vizsgára készülnek, ezért ma olyan kérdésekről beszéltünk, amelyeket tudni kell, ha valaki kanadai állampolgár akar lenni. A jelenlegi kanadai törvények értelmében bárki, a tartós letelepülést követően 3 év múltán felveheti a kanadai állampolgárságot, de nem kötelező. Bárki megtarthatja eredeti állampolgárságát, sőt eredeti útlevelét is. Ami lényeges, hogy a kanadai bevándorlási vízum egy életre garantálja a Kanadába való visszatérést külföldi utazásokról még külföldi, nem kanadai útlevéllel is. Kanadában egy bevándoroltnak és egy kanadai állampolgárnak azonos jogai vannak, de nem kaphat a bevándorolt kanadai útlevelet, és nem dolgozhat állami tisztségekben. Szóval nem lehet államelnök azaz kormányzó, vagy miniszter:)
A kanadai állampolgárság megszerzésének követelményei:
1/ A tartós letelepült státus megszerzésétől számított legalább 3 évi kanadai állandó lakhely, 3 évi tényleges kanadai tartózkodással
2/ Büntetlen előélet
3/ Nagykorúság
4/ Társalgási képesség alapvető témákról Kanada egyik hivatalos nyelvén (angol vagy francia)
5/ Összefoglaló ismeretek Kanadáról (történelem, földrajz, gazdaság, politika)
6/ A kanadai állampolgársági eskü letétele
Szóval kiszámítottam. Én 2012 decemberében jelentkezhetek állampolgársági vizsgára, addig is ugyanolyan jogaim vannak, mint bármely kanadainak, csak nem lehetek államelnök:)

A nagy tavak egyikénél

2010-01-26T18:02:00.034-05:00

A középiskolában Nagy-tavak vagy Öt-tó címszó alatt tanultuk annak idején az Amerikai Egyesült Államok és Kanada határán található tavakat, amelyek a Föld legnagyobb édesvizű tavai közé tartoznak. Ezek: a Felső-tó, a Michigan-tó, a Huron-tó, az Erie-tó és az Ontario-tó. Mikor készültem földrajzórára, és tanulni kellett, akkor még álmomban sem fordult meg a fejemben, hogy egyszer egy szép napos januári délelőtt az Ontarió-tó partján fogok sétálgatni.
Az Ontarió-tó az észak-amerikai Nagy-tavakhoz tartozó öt nagy tó közül a legkisebb, mégis akkora, hogy Közép-Európa legnagyobb tava, a Balaton 33-szor beleférne:) Területe 19529 négyzetkilométer, míg a Balatoné csupán 596 négyzetkilométer. Mélysége 246 méter. A világ 14. legnagyobb tava néhány kilométerre van városunktól, nevét az indiánoktól kapta, jelentése „nagy tó”, és róla nevezték el Ontario tartományt.
Szóval hétvégén elkísértük a férjemet Oakville-be, neki akadt egy kis dolga ott, mi pedig Julcsikával elmentünk felfedező útra.
Oakville egy nagyon szép, rendezett város. Többnyire angolok, skótok, írek és németek lakják. Ott-tartózkodásunk alatt egyetlen színes bőrű emberrel sem találkoztunk, szinte az volt az érzésem, hogy hirtelen Európába csöppentünk. Utánanéztem egy kissé a dolognak, és a Wikipédiából megtudtam, hogy Oakville lakosságának 82 százaléka fehér, a többi ázsiai eredetű, és csupáncsak a lakosság 2 százaléka színes bőrű. Ez szinte hihetetlen Torontó, Brampton közelségében, ahol már alig van fehér ember.
Na, szóval sétáltunk a tó partján, Julcsika csodálkozott, hogy mindenhol csak víz van, és nem látni a túlsó partot. A mi Szent Anna-tavunk után kissé furcsállotta, hogy ilyen nagy tömegű állóvizet lát. A tó partján sok park van van, rengeteg paddal. A padok többségén egy kis táblácskán hajdan élt szerelmespárok nevei olvashatók, nagyon romantikus.
A parkokban játszóterek, régi múzeumházak vannak, többségük az 1800-as évek közepén épült, majd mindeniknek megvan a kis története. Láttunk régi postahivatalt, bankot, hajóházat, rénszarvasokkal és farkasokkal fényképeszkedtünk:)
Némelyik ház, amelyben ma is laknak, egykori tengerészek tulajdona volt. Ezeket a házakat táblákkal megjelölik, rendben tartják, óvják, állandóan restaurálják, megőrzik az utókornak. Nagyon hangulatos, és szemet gyönyörködtető minden. Az oakvillei-ek annyira óvják azt a kevés történelmüket, ami van, hogy dicséretre méltó. És persze eszembe jut, hogy otthon, Erdélyben egymás után mennek tönkre, dőlnek össze, múlnak feledésbe a több száz éves kúriák, falusi házak. Lehet, hogy otthon nincs pénz, de talán akarat sincs elég. Néhány erdélyi építészeti értékre pár év múlva már csak a fotók fognak emlékeztetni, köszönhetően a sepsiszentgyörgyi fotósoknak, és különösképpen Kovács László Attilának, aki az értékmentő mozgalom egyik élenjárója.

Látogatóban Milliomoséknál
Visszatérve Oakville-re. A férjemnek köszönhetően bepillanthattunk egy milliomos otthonába. Milliomosék az Ontario-tó partján laknak, egy hatalmas kőházban, zsindely van a háztetőn, az udvaron sziklakert, hatalmas úszómedence, a kövekbe beépített hangfalak, márványlappal körülzárt grillsütő, filagória, szabadtéri kandalló stb. Bent a házban mindenhol márvány, óriási lépcsőfeljáró, a hálószoba melletti fürdőszoba akkora, mint az otthoni kétszobás tömbházlakásunk területe, benne tévé, kandalló és a jó ég tudja mi minden extra. A konyha, ebédlő szintén egy kétszobás tömbházlakás területe. Konyhában, szobákban, fürdőkben, alagsorban mindenhol van kandalló és tévé. Ami meglepett az az alagsorban felfedezett nagy tévé volt, amelynek hatalmas képernyőjébe az egész családunk belefért volna. Milliomoséknál, ha a bejárati ajtó kinyílik, akkor megszólal egy női hang, hogy: „One door is open”, azaz „Egy ajtó nyitva van”, a villanykapcsolók érintőképernyősek, önműködő cipőpucolójuk, kristálycsillárjuk és elektronikus vécéjük van. De könyvük egy sincs, még díszből sem, még sznobságból sem. Így élnek Milliomosék. Nem biztos, hogy irigylem őket.

Gyűjtés a haiti áldozatoknak

2010-01-23T09:05:00.011-05:00

Tegnap az iskolában gyűjtést szerveztek a haiti földrengés-károsultak megsegítésére. Van egy haiti osztálytársam, Claire. Sok ismerőse, rokona odaveszett neki és egy másik iskolatársamnak is, aki egy szomszédos osztályban tanul. Claire nagyon különös nő, színes bőrű. Csak úgy tud valamiről beszélgetni, ha feláll, és közben mutogat, néha táncol is, kissé nevetséges, de mostanra már megszoktam ezt a csak tévében látott „feketés” temperamentumot. Mindenbe beleszól, mindenhez hozzáfűz valamit, sokszor érthetetlen amit mond, mert a franciát keveri az angollal, hiszen az ő országában a francia a hivatalos nyelv. Nagyon kilóg a többiek közül. Állandóan van valamilyen kérdése a tanárhoz, minden nap előadja magát, sokszor azon csodálkozom, hogy a tanár miért nem szól rá, hogy amit csinál az zavarja a többieket, és időt vesz el az órákból. A tanár végighallgatja mindig, mert ugye ez nem az az ország, ahol beléd fojtják a szót. Claire minden nap viseli magát, aznap, amikor megtörtént hazájában a baj, és számos ismerőse, rokona meghalt, eltűnt, a fájdalmat is különös módon élte meg. Nem ült csendesen, szótlanul, lesújtva, mint mi európaiak tennénk, ha valakit elveszítünk, hanem kézzel, lábbal gesztikulálva magyarázta a történteket, hangosan, szinte kiabálva mesélte el a földrengés részleteit, annyira igyekezett, hadart, keverte a nyelvet, hogy semmit nem érthettél meg abból, amit mond, csak a fájdalmat, a kétségbeesést lehetett ki- és leolvasni a mozdulataiból, az arcáról.

Házassági évforduló
Tegnap a kanadai házassági szokásokról tanultunk. Érdekes volt. Ebben az országban az a szokás, nem általános, de gyakran alkalmazzák, hogy a fiatal pár listát ír arról, hogy mit szeretnének kapni nászajándékba, és a lajstromot elküldik a meghívottaknak, azok pedig kiválasztják a listáról, hogy mit akarnak megvenni, azaz mire futja. Nem egy rossz szokás, de vannak hátulütői is a dolognak, mert gondolom, így történhet meg, hogy az újdonsült házasok kapnak 10 mikrohullámú sütőt. De van, hogy simán közlik, hogy pénzt szeretnének. Ugyanakkor a házasságkötési ceremónia utáni fogadás itt maximum két órát tart. Nem olyan, mint otthon, hogy a dínom-dánom, evés-ivás, mulatozás hajnalig vagy több napig tart. Amin jót mulattam az az, hogy beszéltünk a házasságkötéshez fűződő hiedelmekről is. Az egyik legelterjedtebb hiedelem az, hogy a lakodalmi torta egy szeletjét be kell tenni a párna alá, mert akkor az álmaid valósággá válnak:)
Jut eszembe, január 12-én nekünk is megvolt a házassági évfordulónk, kaptam egy nagy csokor rózsaszín rózsát is:) Én nem tortát sütöttem, hanem csörögét. (Lásd a fotókat). Tudom nem egy ünnepi sütemény, de ez volt a férjem kívánsága, mert nagyon szereti. Jól sikerült, de a legjobb csörögét akkor is Ági nénem tudja sütni. Emlékszem, amikor Erdőszentgyörgyön laktunk, kiöntött és bejött a házunkba a Küküllő, csavartuk fel a szőnyegeket, tettük fel a tévét a szekrény tetejére, és mentünk Ági nénémhez, mert az ő háza magasabb volt a víz szintjénél. Gyermekfejjel mindig alig vártam az árvizeket, mert annyira szerettem nála lenni, mindig sütött valami finomat.

Angolóráim

2010-01-21T15:56:00.028-05:00

Nagyon szeretek iskolába járni. Az elmúlt egy hónapban még sosem voltam úgy, hogy nehezemre esett volna reggel felkelni. Korábbi írásaimban többnyire a Julcsika iskolai élményeiről írtam, tehát, most itt az ideje, hogy az én tanulmányaimról is ejtsek néhány szót. A bramptoni könyvtár és a Muslim Community Center, ahová minden nap járok angolt tanulni kb. másfél kilométerre van tőlünk, akár gyalog is elérhetném, de reggel inkább busszal szoktam menni, mert még ugye Julcsikának is el kell készíteni a tízóraiját, hideg van stb. A buszom 8.44-kor indul, és kényelmesen odaérek 9 órára. Már egyszer megtörtént, hogy lekéstem az autóbuszt, ezért kénytelen voltam gyalogolni, és 5 perccel később értem be az órára. A tanár nem szólt semmit, bár elég szigorúan veszi a késést. Kanadában nem illik elkésni sem munkából, sem iskolából, sem egy megbeszélt találkáról, soha. Ezt Ian Zwolski mondta. Így hívják az angoltanáromat, lengyel származású, kb. 48 éves, és szinte három évtizede él Kanadában. Nem csak angolt tanít nekünk, hanem sok hasznos információt is közöl Kanadáról. Szándékosan nem írtam kanadai kultúrát, mert az nincs. Ugyanis az ország lakosságát ma többféle nép és népcsoport alkotja. A két legnagyobb a brit (35%) és a francia (25%), a kanadaiak 20 százaléka európai országokból származik, 10 százalékuk pedig ázsiai eredetű. Az őslakosok (indiánok, inuitok, meszticek) száma a népesség 3.5 százalékát teszi ki. A bevándorlók nemcsak változatos etnikai, hanem különböző kulturális csoportokat is alkotnak, ezért a kanadai kormányzat 1971-ben meghirdette a multikulturális politikát, ami azt jelenti, hogy mindegyik népcsoport hozzájárul Kanada kultúrájához, így nincs hivatalos kultúra.

Barátnőim
Az osztályban 3 barátnőm van. Őket úgy szereztem, hogy az első időszakban büntetésből ültek mellettem, mert mindhárman irakiak, és az órán egymás között arabul beszéltek. Amikor a tanár ezt meghallotta, rájuk szólt, hogy most tilos az anyanyelvet használni, mert angolórán vagyunk, de mivelhogy továbbra is arabul csevegtek, büntetésből mellém ültette valamelyiket, hiszen tudta, hogy velem csak az angol lehet a közös nyelv:) Most már úgy vagyunk, hogy többnyire mindhárman az én asztalomnál ülnek. Lena, Linda és Mariam. Közülük Lenát kedvelem a legjobban, nagyon kedves lány, sokat mosolyog, és borzasztóan igyekszik megtanulni a nyelvet. Azt már írtam korábban, hogy a tanáron kívül én vagyok az egyetlen európai az osztályban. Az osztálytársaim közül mindössze hárman: egy Sri Lanka-i, egy chilei, és egy haiti lány ismerik a latin betűket. A többiek arabok, indiaiak, van egy kínai és egy koreai is, ők ugye az arab, a hindi, a koreai, a japán ábécét ismerik, számukra szinte teljesen idegenek a latin betűk. Nekik többszörösen nehezebb az angol, hiszen nem csak beszélni, hanem írni, olvasni meg kellett tanuljanak. Úgyhogy dicsekvés nélkül mondom a 4. szintű angol nyelvtanfolyamon mindig én vagyok a leggyorsabb írásban, olvasásban, feladatértésben és -megoldásban.

Egy kis arab
Az iraki lányok szívesen ülnek mellettem, mert ha éppen írásos feladat van, akkor tudok segíteni nekik. Számukra nagyon nehéz az írás, nem tudják mikor kell pontot, vesszőt tenni, mikor kell nagy betűt használni. Kb. olyan szinten vannak angol írásban, olvasásban, mint nálunk otthon egy 2. vagy 3. osztályos gyermek, viszont beszédben többé-kevésbé jók. Az első iskolai napokban nem értettem miért nem tudnak folyékonyan írni, olvasni, aztán mikor egyszer Lena kinyitotta az angol–arab szótárt, akkor minden világossá vált számomra. Arab betűik hajlított vonalvezetésűek, jobbról balra haladnak, kurzív típusúak, és a nyomtatott betűket is összekötik. Írásmódjuk semmilyen írásra nem hasonlít.
Egy példa. Ez a szó azt jelenti arabul, hogy: köszönöm:)
Na, szóval, amikor megláttam az angol–arab szótárt, és azt, hogy Lena milyen könnyedén olvas visszafele, akkor rendesen megsajnáltam, hogy szegénynek milyen nehéz lehet a balról jobbra való olvasás és a latin betűk elsajátítása. Jut eszembe, hogy mikor otthon iskolás voltam magyar tanárom díjazta, hogy ki tud minél hosszabb olyan mondatot alkotni, amelyik visszafelé is olvasható, és ugyanazokból a betűkből áll. Pl. „Barbara arab rab.”:) Ez a mondat visszafele olvasva is ugyanaz.
A másik meglepetés akkor ért, amikor az angolórán bevonultunk a számítógépterembe, és az osztály 90 százaléka nem tudta bekapcsolni a számítógépet. Ennek is megvan az oka. Egyrészt, osztálytársaim többsége olyan országból jött, mint India, Pakisztán, Afganisztán, Irán, Irak, ahol luxus a számítógép, másrészt, ha láttak is számítógépet, akkor azokon más volt a billentyűzet. Kész kínlódás volt számukra a számítógépen dolgozni, vagy az interneten megkeresni valamit. Volt egy kicsi sikerélményem is, mert a tanár megkért, hogy segítsek a társaimnak internetes oldalakat behívni, úgyhogy három órán keresztül tanársegéd voltam:)
Egyébként itt az angol tanításban azt a módszert használják, hogy kifejezéseket tanítanak meg. A tanár szerint ez egy sokkal jobb módszer, mintha csak szavakat tanulnánk meg, hiszen a kifejezésekkel egy kis nyelvtant is elsajátítunk. Minden nap van egy kis angol történet, amelyet elolvasunk, megtanuljuk a kifejezéseket, feladatot oldunk meg, és kérdésekre válaszolunk. Nagyon érdekes, minden nap tanulok valami újat. Egyébként engem nem ér az a szerencse, hogy anyanyelvemen beszélhetek iskolaidő alatt, mert abba a közösségi központban, ahol én tanulok, egyetlen magyar sem jár, a 2. szintű angol osztályban van egy román nő, de még nem kerestem meg őt, valahogy nem akarok most románul beszélni:) Szívesebben beszélgetek Lenával angolul a szünetekben.

A Julcsika barátnője
Most ejtek még néhány szót a Julcsika barátnőjéről is. Ő egy csoki kislány, Ebonie, akinek szülei afrikaiak. Nagyon kedves, aranyos lány, egyáltalán nem zavarja, hogy Julcsi nem tud jól angolul, nagyon sokat segíti, bátorítja. Nekik is volt számítógépes órájuk, prezentációt kellett csinálniuk arról, hogy miért ártalmas az alkohol, a drog, és Julcsi meglepődve mesélte itthon, hogy az osztálytársai alig értenek a számítógéphez.
Mondtam már azt, hogy van Egészségtan (Health) órájuk is. Szlovákiai tanár ismerősöm kérdezte, hogy mit tanulnak Egészségtanból. Ezen az órán a különböző betegségekről beszélgetnek. Pl. az egykori és mai nagy járványokról, halálos betegségektől, mint kolera, skarlát, gyermekbénulás, AIDS stb. Nagyon röviden tanulják meg ezekről a legfontosabb dolgokat, hogy a betegség hányadik században ütötte fel a fejét, mi okozta, melyek a tünetei, van-e ellenszere, ha van, akkor mióta készítenek védőoltást, ki fedezte fel stb. Szóval egy halom hasznos dolog.

Kanadai mindennapok

2010-01-13T16:52:00.000-05:00

Hát megint rég nem írtam, de megvan az okom rá. Megkezdődött az iskola nekem is, Julcsikának is, és miután hazajövünk, tanulás, főzés stb. Szóval egyre kevesebb időm van géphez ülni, de ez nem is baj. Ennek ellenére hiányzik az írás, a magyar újságok, a rádió. Persze ott van az internet, de az időeltolódás miatt a Marosvásárhelyi Rádió adását csak délelőtt tudnám hallgatni, ekkor pedig iskolában vagyok. Úgyhogy a rádióhallgatás hétvégére marad, ezért a Sármási Jani kollégám szombati adásainak rendszeres hallgatója vagyok. A blogírással is lemaradok, pedig volna mit írni, csak időm nincs elég. Magyarországról Ibolya barátnőm épp a napokban kérdezte meg, hogy: na, és hol van a folytatás?:) Köszönöm, hogy olvassátok a blogomat, legalább nem írom hiába. Örülök, hogy vannak barátaink, akiket érdekel, hogy mi történik velünk, és Agatha Christie könyveinek olvasása helyett vagy mellett közben bekukkantanak a blogomra is. Sajnos, levélírásra nem nagyon marad időm, van, aki ezt megérti, aki meg nem, az olvasson továbbra is krimiket.
Szóval, kezdem azzal, hogy az utóbbi időben sikerélményeim is voltak, már ami a sütést illeti. A napokban fánkot sütöttem, kétszer is. Gondoltam egy nagyot valamelyik nap, hogy ha már a lerben nemigazán lett jó a négerkocka tésztája, mert sütés helyett meggrilleztem, akkor kitalálok valami olyan édességet, amelyik a kályha tetején elkészül. Ezért jó idejében elkezdem gyakorolni a fánksütést, hogy mire itt lesz a farsang, már egészen jól menjen. Dicsekvés nélkül mondom, hogy jól sikerült a szalagos fánk, mint a mellékelt ábra is mutatja.

Csak semmi pánik...
Néhány szót a kislányom tanulásáról is ejtek. Julcsika minden nap reggel kilenctől délután háromig van iskolában. Eddig még nem volt baj, szeret iskolába járni, sokat segítik, minden nap megtanul egy-két új szót, vagy hazajön és megkérdezi ez a szó mit jelent, vagy, hogy jól értettem, amikor ezt, meg azt mondták... Matematikából 7. osztályban még csak a törteket tanulják, ezért nem jelent neki gondot a feladatok megoldása. Az iskolában ragaszkodtak ahhoz, hogy a gyerek tanuljon valamilyen hangszeren játszani, a fuvolát választottuk, mert otthon furulyázott.
Egyik nap bejártam az iskolába, mert a zenetanárnőjével leleveleztem, hogy bemegyek kifizetni a hangszerre a 6 hónapos bérleti díjat, és aláírom a papírokat is. Nem volt egy nagy összeg, 140 kanadai dollár, és mivelhogy profi hangszerekről van szó, díjat vesznek el értük. Besétáltam a suliba a zenetanárnőhöz, de közben összefutottam Mrs. Boyd-dal, Julcsika felvigyázójával, és kérdezte, hogy van-e valamilyen panaszom? Mondom, panaszom nincs, de valamelyik nap hazajött a gyerek, hogy angol nyelvórán üresen adta be a lapot, mert egyszerűen nem értette meg a feladatot. Mrs. Boyd odahívta az angol tanárt és az osztályfőnököt is. Nagyon kedvesek voltak, közölték, hogy nem várják el Julcsikától, hogy úgy teljesítsen, mint a többiek, és én csak ne idegeskedjem, mert amíg a gyerek mosolyogva tudja beadni az üres lapot, addig probléma nincsen. Mondtam, hogy Julcsika elég jó tanuló volt otthon, Erdélyben, de most az angol nyelvtudás hiánya miatt nem biztos, hogy minden feladatot megért, és az sem biztos, hogy segítséget mer kérni. Az osztályfőnök szerint baj nincs a beilleszkedéssel, és nagy meglepetésemre közölte, hogy:
– Júlia tanította az osztálytársait románra, és felírta a táblára a román ábécét...
Én rácsodálkoztam erre, de mielőtt még megszólaltam volna, hogy az kizárt, miszerint a gyerek a román tudását villogtatta volna, az angol tanár közbeszólt, hogy:
– Az nem a román ábécé volt, hanem a magyar. Ismerem, mert az anyósom magyar.
Na, ezen megint meglepődtem, mert az angol tanár kínai, és Mr. Chang-nak hívják.
Szóval nyugtatgattak, hogy most az a legfontosabb, hogy a gyerek beilleszkedjen, és nem az, hogy jól teljesítsen. Mondták, a lezárás miatt se fájjon a fejem, mert 7. osztály végén nem fogják lezárni a gyereket, hanem kap egy minősítést, amelyben röviden azt foglalják össze, hogy Julcsi miként illeszkedett be, mennyire sajátította el a nyelvet, és azt követően már 8. osztályos is lesz. Szóval semmi pánik. Itt nincs bukás, osztályismétlés.

Órarend
És ha már összegyűlt a tanári kar, mondtam, hogy nem tudok eligazodni az órarenden sem, mert számomra érthetetlen betűk tömkelege egy megkockázott papíron. Aztán mindent szépen elmagyaráztak, papírra vetettek, türelmesen. Ezért az órarendről is ejtek néhány szót, mert érdekes lehet az európai emberek számára. Julcsika a 7 CL-be jár, a CL nem „class”-t jelent, hanem az osztályfőnök nevének a kezdőbetűit, aki Carmella Lapiccirella. Szóval míg nálunk A, B, C és stb. osztályok vannak, addig itt az osztályfőnök neve kerül az osztály száma után. Az órarend két hétre szól, azaz 10 iskolai napra, tehát ami például hétfőn volt, az már csak két hét múlva hétfőn lesz még egyszer. Összesen 10 tantárgy van 7. osztályban, ezek láthatók a mellékelt képen is.
1. MA – Mathematics (matematika)
2. FR – French (francia), ez kötelező, mert kétnyelvű az ország
3. ST – Science/Techologic (tudományok és technológia)
4. H/G – History, Geografy (történelem, földrajz), ezt a két tantárgyat együtt tanulják
5. Art – Rajzóra
6. LSK – Learning Skills Instruction (képességek fejlesztése, kézimunka)
7. PE/DA – Phys education/Dance (tornaóra és tánc)
8. LA/DR – Language Arts + Drama (angol nyelv, művészetek + dráma)
9. Mu/Ins – Musical intsruction (zenetanítás)
10. Health – Egészség
Ezek a tantárgyak. A papíron látható még a HR/DPA (Daily Physical Activity), amelyre minden reggel 8.55 és 9.15 között kerül sor, ez az órák előtti szokásos reggeli készülődést jelenti. Itt az iskolákban minden reggel a tevékenység elkezdése előtt elhangzik a kanadai himnusz, olyankor pisszenés nincsen, senki nem mozog, nem beszél, és érdekes módon a gyerekekre nem kell rászólni, mert fegyelmezetten végighallgatják a himnuszt. Továbbá, 10 nap alatt egyetlenegyszer szerepel az órarendben a „Flex” szó, ami egyenlő a „seek help”-pel, ez segítségkérést jelent. Tehát, ha a gyerek bármilyen tantárgyból elakad, ezen az órán közösen megoldják a problémáját. Majdminden órán fénymásolt feladatlapot kapnak, amelyet részben az iskolában oldanak meg, részben otthon. Tankönyveket haza nem visznek, azokat a tanár óra elején kiosztja, az óra végén beszedi. Az iskolában évkezdéskor adnak egy nagy füzetet, határidőnaplót, amelyikbe a diák bejegyzi, ha van házi feladat, vagy ebben a tanár üzen a szülőnek, vagy a szülő üzen a tanárnak. Franciát Julcsika sosem tanult, de azért tegnap megírta a felmérőt, kétheti tanulás után 10 pontból 3-at tudott helyesen megoldani. Matematikából is írt már felmérőt, itt 30 pontból 28-at ért el, ez nem egy rossz eredmény. Julcsikának még van ESL-órája (English as a Second Language), amelyen angolt tanul a beilleszkedés megkönnyítése végett, ez nem pluszban van, hanem más órák helyett, ilyenkor az adott tanártól elkérezteti a magántanára, Mrs. Boyd. Majdnem minden nap van tornaóra, amelyről nem szabad hiányozni, csak akkor fogadnak el felmentést a tornaóra alól, ha orvosi papír van rá, a lányoknak nincs pardon semmilyen esetben sem. Igaz, hogy a tornaórán nem kínozzák a gyerekeket sem kötélmászással, sem bukfenccel. Az órák 40 percesek, egy hosszabb ebédszünet van (Lunch), amely egy órát tart 11.55-től 12.55-ig.
Na, ennyit az órarendről. Hát nem hasonlít az otthonihoz. Tulajdonképpen egy kivehető lapokkal ellátott füzettel és egy határidőnaplóval mennek be a diákok az iskolába. Ha nehéz a táska, akkor az a tízórai miatt van. Otthon a székely gyermek pedig hátgerincferdülést kap a sok könyv és füzet cipelése miatt, a zsíros kenyér pedig sokszor otthon marad, mert már nem fér be a táskába. Ami még fontos, hogy az osztályfőnök több tantárgyat is tanít. Pl. a Julcsika osztályfőnöke a franciát, a történelmet és földrajzot, valamint az egészségtant is tanítja.

Iskolai szabályok

Egyébként minden gyereknek van saját, lakattal ellátott szekrénye, ahol a táskáját tarthatja, vagy a tornafelszerelést. Tízóraizni az osztályban tilos, enni csak az ebédszünetben lehet egy erre a célra kijelölt helyen, pl. a tornateremben. Maroktelefont órára bevinni tilos, egész iskolaidő alatt a telefon a szekrényben kell legyen. Itt kizárt, hogy a kamaszodó diák lopva a mellékhelyiségben cigarettázzon, mert füstszenzorok vannak mindenhol.
Nagyon sok gyerek jár iskolabusszal. Julcsikának szerencséje van, mert a suli csak 300 méternyire van a háztól. Reggelente egymást érik az iskolabuszok, mert ha a gyerek 1 kilométernél messzebb lakik az iskolától, akkor utánamegy az iskolabusz. Tehát, ha a diák más városnegyedbe költözik, de ragaszkodik a régi iskolájához, akkor nem kell új tanintézményt keresnie. Ugyanakkor az iskolák közelében az átjáróknál élénksárga ruhába öltözött személyek segítik a diákok átkelését az egyik oldalról a másikra. Párban dolgoznak, van egy stoptáblájuk, ha jön a gyerek, a forgalmat leállítják és az egyik átkíséri a diákot az úton, a másik pedig jön szembe velük, tulajdonképpen helyet cserélnek, és figyelik, ha a gyerekek át akarnak kelni az utcán. Nemes feladat. Itt a környékünkön idősebb hölgyek végzik ezt a munkát.

Érdekességek

2010-01-03T10:37:00.000-05:00

Közben jutnak eszembe dolgok, amelyeket szeretnék megírni, mert érdekes lehet azok számára, akik nem ismerik ezt a világot.

Riadókészültség
Eltelt a szilveszter. Attól volt szép a 2010-es év első napja, hogy együtt voltunk. Január második napján Istvánnak munkába kellett mennie. Arra ébredtem, hogy a szomszéd autójának szól a riasztója. Mikor az életmentő kávéért fölmentem a nappaliba, és kinéztem az ablakon, akkor láttam, hogy a szomszéd nézi a fehér teherszállító autót, amelyik a ház előtt parkol. Közben jött az unokaöcs is, és pánikszerűen közölte, hogy valamit tenni kell még mielőtt a szomszédok csendzavarás címén ránk nem hívják a rendőrséget. Hívtam a férjem telefonon, mondta: semmi gond, az autó motorháztetőjét kulcs nélkül is fel lehet nyitni, és az akkumulátorról szereljem le a riasztó kábeljét. Hozzáteszem: kint mínusz 37 Celsius fokos hideg volt tegnap. Kimegyek. A holland szomszéd állt a kocsi mellett, rámosolyogtam, visszamosolygott. Elnézést kértem, ő kitartóan mosolygott, ebből arra következtettem, hogy annyi angolt tudhat, mint én. Mindenesetre nem úgy nézett ki, mint aki a rendőrséget akarná hívni. A kezem ráfagyott a motorháztetőre, de a riasztót nem tudtam elhallgattatni. Közben előkerült a teherszállító kulcsa, és ahogy kinyitottam az ajtót, nagy csend lett. A férjem azt mondta, hagyjam nyitva nyugodtan a kocsi ajtaját, ha ettől nem szól a riasztó. Megnyugodtam én is, a szomszéd is, a férjem is, aztán bejöttem a házba kávézni, de amikor leültem, hát megint belevisított a szombat délelőtti csendbe a riasztó. Kimentem, egy nagy követ tettem a motorháztető alá, mert egyébként a zár mindegyre beragadt, közben a kábel leszereléséhez szerszámokat kerestem az autóban, de nem találtam, a kocsiajtót csuktam, nyitottam, aztán megint elhallgatott a sziréna. Ismét bejöttem a házba, de mindegyre felvisított az az átok riasztó. Tegnap az a szemtelen macska is mind az autó mellette járt-kelt, én pedig szaladtam ki-be. Ilyen izgalmasan telt el a szombat.

A közbiztonságról is...
Még kijövetelem első napjaiban megbetegedtem. Antibiotikumra lett volna szükségem, de Kanadában antibiotikumot nem árulnak az üzletekben. Ha akarsz, ha nem, kénytelen vagy orvoshoz fordulni, akkor is, ha nem olyan nagy a baj. Egyébként itt egy Tylenol nevű gyógyszert lehet kapni úton-útfélen, mindenhol. Ezt megfázásra, fájdalomra és az isten tudja még mire lehet beszedni, a dobozról kiderül, hogy a test melyik részére hat. Édesanyám postán küld nekem antibiotikumot, egy könyvbe tette bele, remélem, megérkezik. Különben itt a postás, akárcsak otthon, szombat-vasárnap kivételével minden nap jár. Karácsony tájékán mikulássapkában hozta a küldeményeket. Itt is vannak reklámújságok, viszont azokat összecsomagolva teszik a postaládába. Kb. 100 reklámoldal van összefogva, ha érdekel, kibontod, ha nem, akkor egyből dobhatod a szemétbe. A szemetet itt a környékünkön mindig hétfőn kell kitenni a ház elé, külön van a háztartási szemét, külön a papírhulladékok, külön a műanyagpalackok. Hétfőn jön a szemetesautó, és elviszi a ház elől a kukát, de aki nem válogatja ki rendesen a szemetet, az figyelmeztető cédulát kaphat, rosszabb esetben bírságot is.
Különben itt a szomszédok nagyon figyelnek egymásra. Ha véletlenül idegen jön a házadba, akkor másnap, harmadnap, ha találkoznak veled, megkérdezik, hogy: vendéged volt? Na, nem a pletyka kedvéért, csak úgy, odafigyelésből. Kanadában egyébként nem divat zárni a bejárati ajtót, még éjszaka sem. Ezt nehezen szoktam meg, de azt mondják, nincs amitől félni.

Építkezés
Az építkezésről is ejtsek néhány szót. A házak úgy néznek ki, mintha műanyagból készültek volna. Maltert nem használnak, hanem úgy építik fel a házat, mintha legót raknának össze. Itt nem gond, ha egy képet el kell helyezni a falon, úgy tűnik el a szög a falban, mint kés a vajban, nem kell hozzá fúrógép, mint otthon. Vannak olyan házak, amelyeknek a külseje téglaház hatását kelti, de ez általában csak utánzat, szemfényvesztés. Itt is lehet találkozni tömbháznegyedekkel, de a lakótömbök nincsenek úgy összezsúfolva, mint otthon, sokkal szellősebb az építkezés. Vannak tömbházak, amelyekben működik fitneszterem, úszómedence, meg egyéb extrák. Nem jellemzőek a kis boltok, a lakó- és tömbháznegyedektől pár száz méterre találhatóak az úgynevezett „plázák”, ahol be lehet vásárolni.
A fűtés általában árammal van megoldva. Itt például a falba van beépítve a fűtőtest, amelyből árad a meleg. Egyébként a benti hőmérsékletet Fahrenheit-ban mérik. Érdekességképpen írom le, hogy a normális emberi testhőmérséklet értéke, a 37 °C Fahrenheit-ba átszámítva: 98,6 °F. Nálunk bent a házban 70 Fahrenheit-ra van állítva a termosztát, szóval mindenki számítsa át, hogy akkor az hány Celsius-fok:) A Fahrenheit-skálát Európában hosszú ideig használták, azonban a Celsius-skála elterjedésével teljesen eltűnt. Manapság szinte csak Kanadában és az Egyesült Államokban, valamint néhány kisebb, angol nyelvű államban van még használatban.

Hidegérzet
Kanadában a kinti hőmérsékletet Fahrenheit-ban és Celsius-fokban is mérik. De ez sem úgy történik, mint Európában. Ma például mínusz 38 Celsius-fok volt. Ez a mérés magába foglalja az úgynevezett „wind chill factor”-t, azaz figyelembe veszi azt, hogy az erős széllökésekkel valójában sokkal hidegebb a hőmérséklet, mint amit a hőmérő mutat. Kanada déli részén a lakott területek időjárása hasonló az otthonihoz, csak valamelyest szélsőségesebb. Nyáron az átlagos hőmérséklet +30 °C, míg télen -15 °C körül van. Azonban két lényeges befolyásoló tényezővel kell számolni: nyáron a „humidity”-faktor, a hatalmas tavak okozta magas páratartalom miatt a +30 °C néha +40 °C-nak hat, és télen a „wind chill”-faktor miatt a valós hőmérséklet sokszor -10 Celsius fokkal hidegebbnek érződik. A „wind chill” nem hőmérséklet, csupán veszélyt leíró index, nem szabad összekeverni. Ez egy hőérzeti index, amely hideg időben azt fejezi ki, hogy a testünk igazából hány fokosnak érzékeli az adott hőmérsékletet.

Babonák
A kanadaiak egyébként nagyon babonásak. Itt például a magas tömbházakban nincsen 13. emelet. Beülsz a liftbe, és azt látod, hogy a 12-es szám után a 14-es következik. Ilyennel még az Egyesült Államokban lehet találkozni, de Európában nem. Pedig ott is vannak babonás emberek. Egyébként a babona nem az emberi butaság jele. Márai Sándor írja a Füves könyvben, hogy: „Nem szabad babonásnak lenned, mert ez nem illik emberhez. De nem szabad teljesen megvetni a babonákat, mert ez emberfölötti, illetlen gőg. Inkább csak szelíd gúnnyal kell bánni babonáinkkal, mint aki mosolyog – de kissé fél is.” Goethe a babonát az élet költészetének nevezte. És igaza volt, mert a babona hozzájárult a hagyományok megőrzéséhez, hiszen a régi szokásokat éppen ilyen hiedelmek és „ijedelmek” tartották életben generációkon keresztül. Nekünk például van egy fekete macskánk, Kormi névre hallgat. Köztudott, hogy szerencsétlenséget okoz, ha elsuhan előtted egy fekete macska. Édesanyám biztosan tudná a magyarázatot és a megoldást az álmok és babonák könyvéből, hogy mit kell tenni, ha Kormi elszalad előttem, ráadásul legalább 13-szor egy nap.

Európa Étterem
Írtam már a főzési bravúrjaimról, de arról még nem tettem említést, hogy voltam egy igazi magyar étteremben. István nővére, sógornőm, Marika egy torontói magyar vendéglő tulajdonosa, és még a megérkezésünk utáni első napokban felkerestük a vendéglőjét. Az Európa Étterem egy többnyire zsidók által lakott negyedben van, a képen is látszik, hogy a Kosher Pizzázó szomszédságában található. A vendéglő egyébként 60 férőhelyes, jellegzetes magyaros ételeket lehet itt enni. Az étlap borítóján a magyar címer díszeleg, az asztalok magyaros kézi hímzésű terítőkkel vannak leterítve, ott-jártunkkor a nagy képernyőjű plazmatévében a száztagú cigány zenekar húzta a talpalávalót. Lehet itt rendelni erdélyi fatányérost is, és jellegzetes magyaros ételeket, borokat stb. Itt ettem életemben másodszor somlói galuskát, pontosan olyan finom volt, mint amilyent Marosvásárhelyen Judit barátnőmmel közösen fogyasztottunk el kb. 4 évvel ezelőtt.
Egyébként sokan megrendelik az ételt a vendéglőből, és hazavitetik. Például karácsonykor töltött káposztát, húslevest, rétest kellett készíteni olyan magyaroknak, akik otthon nem főztek az ünnepekre. De számos rendezvénynek is helyet ad az étterem. A Torontó Vasas Sportklub itt tartotta évadzáró rendezvényét, január 16-án pedig pótszilvesztert rendeznek. Ez volt a reklám helye:)

Örökké élő újévi jókívánság

2009-12-30T10:11:00.000-05:00

Minden új év egy új felelősség is. Felelősség a családunkért, a gyermekeinkért, felelősség a máért, a holnapért, és a jövőért, felelősség azért a nemzetért, amelyhez tartozunk. Lekapcsoljuk a karácsonyi fényeket, de lelkünkben új lángokat gyújtunk, új célokat tűzünk ki, amelyek megtartanak, éltetnek és ösztönöznek. Elénekeljük a magyar és a székely himnuszt, és a magyarok istenére megesküdve régi és új fogadalmakat teszünk. Gyermekkorom óta mindig két szilvesztert ünnepeltünk meg az év utolsó napján. Előbb kicsit furcsa volt, de aztán belenőttem a családi hagyományba. Székelyföldön, amikor az éjféli tizenkét órát elütötte a kis- és nagymutató, akkor koccintott a család, csengett a telefon, közeli és távoli rokonok, ismerősök kívántak boldog új esztendőt, erőt, egészséget és minden elképzelhető jót. A meghitt pillanatok azonban mindig éjjeli egy órakor köszöntöttek be, amikor az anyaországiakkal együtt dobbant a Kárpát-medencei magyarok szíve. Ez az igazi szilveszter Erdélyben, Kárpátalján, Felvidéken, Vajdaságban és mindenhol, ahol magyarok élnek. Ekkor csendül fel megannyi székely házban a magyar himnusz, és morzsoljuk le arcunkról azokat a könnycseppeket, amelyeket sokszor visszafojtottunk, de most visszatarthatatlanul kicsordulnak. Isten, áldd meg a magyart jó kedvvel, bőséggel – hányszor, de hányszor elénekeltük megannyi szilveszteren, titokban, szabadon, suttogva, hangosan, fájó szívvel és új reményekkel. És a magyar himnusz mellett a székely családokban nem is szilveszter a szilveszter a székely himnusz nélkül. Nincs olyan ház, ahol ne hangzana el, hogy: „Maroknyi székely porlik, mint a szikla…”
Ma már három szilvesztert ülök meg, mert így hozta a kiszámíthatatlan sors. De tengeren túli, távoli, új hazámban a korábbi hagyományokat el nem hagyom, hiszen bennem élnek, és gondolatban sokszor otthon vagyok, Székelyföldön. Ezt teszem most is, mert amikor szülőföldemen, Erdélyben tizenkét óra, majd éjjeli egy óra lesz, és családom elénekli a magyar és a székely himnuszt, akkor gondolatban velük együtt énekelek, sírok, örülök, fohászkodom. Mi mást tehetnék? Hiszen az élet úgy akarta, hogy székely-magyarnak szülessek, és erre büszke vagyok. Ma már tudom, hogy mindenkiben más és más érzelmek törnek fel a székely himnusz minden sora hallatán. Hiszen mást érez a székelyföldi ember, és másként érintődik meg az idegenben élő székely, de valamennyien ugyanazért fohászkodunk szilveszter napján, mert bárhol éljünk szülőről gyerekre szálló felelősségteljes kérelmünk, örökkévaló és örökké élő újévi kívánságunk az, hogy: „Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk…”

Szomorkás karácsony

2009-12-27T19:06:00.000-05:00

Eltelt a karácsony... Köszönjük mindenkinek az üdvözletet, ha mind bejön a sok jó kívánság, akkor másnak is szívesen adunk belőle. Karácsony első napja szép volt, meghitt, csendes. Családban ünnepeltünk, István nővéreivel. A délelőtt telefonálgatással telt el, elég nehezen sikerült a hazaiakkal beszélni, mert foglaltak voltak a vonalak. Csíkban, édesanyámnál gyűlt össze az egész családom: a bátyámék, húgomék, Kincsikém és barátja, Andris. Tavaly még együtt kirándultunk a Hargitára, tavalyelőtt a férjem is velünk volt. Most nélkülünk mentek a Szentimrei Büdösbe szánkózni, mi pedig itt, Bramptonban csodálhattuk meg a kirándulásról készült képeket.
István nagyobbik nővére, Marika volt a mi Mikulásunk. Többször kellett térülni az autótól, amíg a sok ajándék bekerült a házba. Nagyon kedves gesztus volt tőle. De mindig azt mondom, nem az a fontos, hogy a karácsonyfa a padlótól a plafonig érjen, és az alja tele legyen ajándékkal, hanem a leglényegesebb a család, hogy ezen a szép napon mindannyian együtt legyünk szeretetben, egyetértésben. Julcsika díszítette a fenyőfát, aztán mindenki kibontogatta a kapott ajándékot, majd egy fergeteges kártyapartit bonyolítottunk le. A fehérre sikerült néger kocka is fogyogatott, az István kisebbik nővére által készített finom töltött káposztáról ne is beszéljünk, de nagyon hiányzott az édesanyám felülmúlhatatlan mákos és diós bejglije, már az is elég lett volna, ha az illata belengi a karácsonyunk.
Karácsony másodnapján szomorú hírt közölt édesanyám. Otthoni idő szerint a hajnali órákban drága Emma néném örökre itt hagyott bennünket. Az utóbbi hónapokban testét-lelkét meggyötörte és legyőzte a marcangoló betegség. A sors könyörtelen keze, hogy épp karácsony másodnapján távozott közülünk, számára kín, majd megváltás volt a karácsony. Mindannyiunknak hiányozni fog páratlan humora, optimista életszemlélete, jóságos mosolya. Szimbóluma volt ő a családunknak, derűs lényére mindig emlékezni fogunk. Ezután nem telik majd el olyan karácsony, amikor a gyertyák lángjának melegében szívünket ne töltené el az iránta érzett halhatatlan szeretet. Mindig, amikor elveszítek valakit, Hemingway Akiért a harang szól című könyvének indító sorai jutnak eszembe: „Senki sem különálló sziget. Minden halállal én leszek kevesebb... Ezért hát sose kérdezd kiért szól a harang. Érted szól!” Drága Emma néném, köszönjük, hogy velünk voltál, emléked megőrizzük, nevedet tisztelettel emlegetjük. Nyugodjál békében.

Konyhai bravúrjaim

2009-12-25T08:16:00.000-05:00

Újra meg kell tanuljak főzni Kanadában. Na, nem azért, mert elfelejtettem volna, hanem, mert a megváltozott körülmények új és új helyzetek elé állítanak nap mint nap. Hiába is próbálnék, nem tudnék párhuzamot vonni az itteni élelmiszer-kínálat és az otthoni között. Mert míg Sepsiszentgyörgyön majdmindenből egyfajtát lehet kapni, addig itt, minden élelmiszerből ezerfélét lehet vásárolni. Tehát, amit otthon megszokott az ember, itt nem találja meg, és ezer féléből kell kiválassza azt, amelyik többé-kevésbé beleillik az elképzeléseibe.

Medveölő túrógombóc
A túrógombóc elkészítésénél mondott először csődöt a szakácstudományom. Először is, itt nem úgy néz ki a tehéntúró, ahogy otthon. Szemcsésebb, zsírosabb, és az ízét sem tudom mire hasonlítani. A gríz nagyon apróra őrölt, és ember legyen a talpán, aki az ezerféle gríz közül a legjobbat tudja kiválasztani. Arról nem is beszélve, hogy a kanadai mellett van kínai, vietnami, koreai és a jó isten tudja még milyen importált gríz. Miután beszereztük a túrógombóchoz valókat, nekikezdtem az elkészítéséhez, és mindennek a tetejébe még az unokahúgnak is kellett küldeni belőle, aki nagyon szereti. Szóval, a férjem rokonsága tesztelt rendesen, hogy mit tud a székely menyecske. Összegyúrtam a gombóchoz valókat, megpirítottam a prézlit, mint otthon. Menetrendszerűen készült a gombóc, de amikor beledobtam a forró vízbe, nem megfőtt, hanem szétfőtt az egész. Édesanyám szokta mondani, hogy egy kudarc után nem megyünk pszichológushoz, úgyhogy egy kis kesergés, pityergés után kezdtem az egészet elölről. A férjem is vigasztalt, és támogatott nagy bánatomban, mert még mielőtt valaki észrevette volna, hamar kidobta a szétfőtt masszát, és tiszta lappal kezdve, újragyúrtam az egészet, jó sok grízet, lisztet, és sok tojást tettem bele. Hogy milyenre sikerült a végtermék? Hát, erre mondják otthon Székelyföldön, hogy „olyan kemény lett, hogy medvét lehetett ölni vele”.
A férjemen kívül kerültek még vigasztalóim. Laura, aki néhány hónappal előttem érkezett Kanadába, felvilágosított, hogy igazi tehéntúrót az orosz boltban keressek ezután. Magdi barátnőm, aki az Egyesült Államokban lakik, azt mondta, ne búsuljak, mert az itteni tehéntúróból ő csak rakott túrógombócot tudott készíteni a világnak ezen a felén. Aztán hamar lediktálta a néger kocka receptjét, hogy karácsonyi süteménynek megsüssem, és legyen egy kis sikerélményem.

Grillezett sütemény
De, merthogy a baj csőstül jön, vagy ahogy tetszik, nem jár egyedül, kudarcaim sora folytatódott. Pedig nagyon magabiztosan fogtam neki a karácsonyi tésztasütésnek, de előtte persze fehér liszt helyett korpás lisztre beszéltem rá a férjem, mert a nagy vásárlási lázban a „white flour” helyett „whole flour”-t kaptam le a polcról, ami nem egyéb, mint korpás liszt. Nagy bajban voltam a kókuszreszelékkel is, mert abból is ezerféle létezik, van édes, olajos, cukormentes, apróra és durvára reszelt stb.
A rumeszencia beszerzése jelentette viszont a legnagyobb gondot. Ontarió tartományban az élelmiszerüzletekben nem árulnak egyáltalán alkoholt, de még rumeszenciát sem találtam. Ezért el kellett menni az LCBO-ba (Liquor Control Board of Ontario), itt árulnak csak alkoholt. Az LCBO üzleteiben mindenféle szeszes ital megtalálható, még magyarországi bor, vagy Unicum is kapható Eastern Europe feliratú polcokon. Ontarióban még az 1900-as évek elején született törvény arra vonatkozóan, hogy a szeszes italokat ne árusítják más élelmiszerekkel együtt, így ezek forgalmazására 1927-ben létrejött az LCBO. Mivelhogy az italokhoz nem értünk, megvásároltuk azt a legkisebb üveget, amelyiknek címkéjén szerepelt a rum felirat, és miután a kis üveget nagy nehezen beszereztük, beültünk az autóba, és irány haza, majd nekiálltam sütni.
A korpás liszt természetesen nem volt jó a néger kocka tésztájába, de hál'istennek itthon volt másfajta liszt is. Így, miután rácsodálkoztam, hogy milyen durvára őrölt, barna liszt van az általam választott tasakban, nekiláttam a massza összekeveréséhez.
Miután a tészta a tepsibe került, rácsodálkoztam a tűzhelyre. Csak néztem, és gondolkodtam, hogy miként is kell ezt bekapcsolni. Az otthoni gáztűzhely után az itteni villanykályha digitális kijelzőkkel, szenzoros vezérléssel olyan volt, mint kínainak a magyar ábécé. Csak álltam és bámultam, mint borjú az új kaput. Gondoltam, ha már ilyen okos ez a kályha, akkor igazán magától kitalálhatná, hogy én most mit szeretnék. Na, de nem így lett, aztán nagy nehezen kikísérleteztem a hőfok-beállítást, majd betettem a tepsit, és megnyomtam egy gombot... Tudatom mindenkivel, hogy sikeresen meggrilleztem a tésztát. Ilyen kérem, amikor a székely túl büszke és makacs ahhoz, hogy kérdezzen. A tésztának egy kicsit száraz lett a teteje, de még akkor is azzal vigasztaltam magamat, hogy na, semmi baj, majd a bevonat megpuhítja, és az egészet helyre lehet még hozni. Hát mondanom sem kell, hogy nem így lett. Először is a néger kocka bevonatának készítésénél, minél több kakaót tettem a mázba, annál fehérebb lett, sőt, a rumeszencia helyett használt rum is egy tejfehér folyadék volt. Akármit csináltam, nem lett csokiszínű a máz. És még mindig optimista voltam, mert azt hittem, hogy majd a kókuszreszelék eltakarja az egészet:) Tévedtem. Mikor a kókuszreszelékes zacskót kibontottam, hát az olyan zsíros volt, hogy szinte csepegett belőle a kókuszolaj, úgyhogy, amikor forgattam bele a fehér mázas kockákat, akkor a kókusz úgy csomósodott össze, ahogy az elő van írva. A férjem veleszületett kedvessége mentette meg a helyzetet. Megkóstolta a fehér színű néger kockát, és dicsérte az egészet nyakra-főre, de higgyétek el, én mondom, katasztrofális volt a végeredmény. Először is, csak akkor hitted el, hogy néger kockát eszel, ha sötétben fogyasztottad el, de ha a színes bőrű szomszéd asszonyt kínáltam volna meg belőle, akkor egyértelműen látszott volna, hogy tökéletes az aszinkron közöttük. Szóval, sokat kell még tanulnom... Azt pedig senki ne tegye szóvá, hogy miért nincs itt fénykép a néger kockámról:)

Karácsonyi ajándékom

2009-12-21T07:02:00.000-05:00

Karácsony van. Ma már minden karácsonyomba beragyog a régi karácsonyok fénye, és évről évre megtöltődik új fényekkel, új reményekkel, új érzésekkel. Azok a régi, távoli karácsonyok most még közelebb kerülnek hozzám. Mert az életemben hordozom az illatukat, ízüket, színeiket, varázslatukat, felejthetetlenek. Minden szent ünnepkor arra gondolok, hogy talán most is sikerül egy szeletkét átmentenem azokból a régmúlt karácsonyokból, amelyek olyan nagy boldogságot jelentettek nekem.
Kislány koromban volt egy álmom. Megfogható álom. Egy szép hajas baba, amelyikre nagyon, de nagyon vágytam. Dideregve álltam a kirakat előtt, csodáltam ébenfekete haját, és irigyeltem azt a gazdag gyermeket, akié lehet. Amikor beköltözött a karácsonyfa a mi kis szerény hajlékunkba, megszólalt a csengő, ott láttam álmaim hajas babáját a fa alatt. Alig mertem ránézni, hozzáérni. Féltem, hogy szertefoszlik az álmom.
Azóta nagyon sok karácsony telt és múlt, bőségben és szegénységben, de mégis az a régi „babás” karácsony volt az egyik legszebb az életemben. És nem az ajándék, nem az a baba őrizte meg szívemben, emlékezetemben azt a bizonyos felejthetetlen karácsonyt. Ma már tudom, hogy ebben a fagyos világban az örökké élő pillanatokat a szeretet teszi halhatatlanná.
Bramptonban itt áll az udvarunkon a fenyőfa. Délcegen, büszkén. Fényeket varázsolt rá a karácsony, és családot adott hozzá. Valahol Erdélyben egy ugyanilyen fenyőfát díszítenek fel szeretteim, és amikor körbeállják, akkor hiszem, hogy gondolatban együtt vagyunk.
Évekkel ezelőtt karácsonykor egy-egy angyalkát ajándékoztam mindkét lányomnak. Az egyik angyalka Kanadába került, a másik Erdélyben maradt. Kontinensnyi távolság és több időzóna választja el őket egymástól. De sem a távolság, sem az idő nem tudja kikezdeni annak a bizonyos „angyalkás” karácsonynak az igazi értelmét. És a fenyőfa gyertyáinak meghitt fényében csak a szívünket kell kinyissuk ahhoz, hogy az angyalok ott legyenek velünk karácsonykor. Ezt teszem én is. Ez az én karácsonyi ajándékom...

Julcsika első iskolai napja

2009-12-18T16:56:00.000-05:00

Mindig azt hittem, hogy csak a székely himnusz hallatán tudok elérzékenyülni, azonban tegnap kiderült, hogy ezt a kanadai himnusz is ki tudja váltani belőlem. De ennek is megvan az előzménye. Tegnap elkísértem Julcsikát az iskolába. Első napja volt, és idén egyben az utolsó is, mert iskolai szünet következik január 4-ig. Tele voltunk feszültséggel, mind a ketten. Én nagyrészt azért idegeskedtem, hogy a gyerek vajon fel tud-e szabadulni, fog-e szorongani, a nyelvtudásbeli hiányosságok miatt lesznek-e gátlásai? Julcsika pedig azért volt tele feszültséggel, mert félt az ismeretlentől, a színes közösségtől, amelyikbe kerül, attól, hogy az osztálytársak befogadják-e, hogy megérti-e, ha hozzászólnak, elsírja-e magát, ha nem tud majd válaszolni a kérdésekre, de azt csak ő tudja, hogy mi minden zajlódott le a kicsi lelkében.

Ismerkedés az osztálytársakkal
Fél kilenckor érkeztünk meg az iskolába. Mrs. Boyd, Julcsi felvigyázója már várt minket, a titkárnő úgy üdvözölt, mintha minden napos vendég lennék, a Julcsi nevét már tudta. Welcome, Julia!-felkiáltással fogadott. Mrs. Boyd is lelkesen köszöntött, majd bemutatott az igazgatónőnek, akit itt „principal”-nak hívnak, és az aligazgatónőnek, a „vice-principal”-nak. Megkerestük Julcsika osztályát, ez a 7 CL, és az osztályfőnökét, aki Mrs. Carmella Lapiccirella, olasz származású hölgy, majd sorra jöttek a tanárok, kezet fogtak, bemutatkoztak, és mindegyik elmondta, hogy mennyire örül annak, hogy a Greenbriar Public School-t választottuk iskolának. Julcsikával egy indiai kislány osztja meg a szekrényét, ahová gyorsan bepakoltuk a holmiját, tízórait, kabátot. Öt dollárért megvettük a 7. osztályos jegyzettömböt, amelybe a napi tudnivalókat írhatja be, és megkapta az órarendet is. Ez nem olyan, mint az otthoni, 10 napra szól, azaz két hétre, ami azt jelenti, hogy az a napirend, ami az első nap van, az csak két hét múlva lesz ugyanaz. Az órák 40 percesek, a szünetek 20 percesek, és az ebédszünet 1 órás. A tanítás 9-től 3-ig zajlik, van hat óra, ebből egy óra az ebédszünet, 5 órában pedig kb. 4 tantárgyat tanulnak, mert pl. matekból általában egymás után 2 óra van, szinte naponta van zene-, torna- vagy rajzóra. Szóval nem ölik meg itt a gyereket képletekkel, egyenletekkel, modulokkal, helyesírással, periódusos rendszerrel stb. Most nem tudom, hogy ez jó vagy rossz, de majd kiderül. Hozzáteszem, az fel sem merült, hogy mi legyen az idegen nyelv, amit tanulhat, hiszen ez egy kétnyelvű ország, itt a francia nyelv elsajátítása kötelező.

„Minden embernek a lelkében dal van”
Mrs. Boyd, miután bemutatta a gyermekeknek az új osztálytársat, rábízta Julcsikát egy színes bőrű szimpatikus kislányra, akinek én hamar elmondtam, hogy sajnos, a kislányom nemigazán beszéli az angolt, de azért már sok mindent megért. Ebonie, így hívják a kislányt, azonnal Julcsika mellé szegődött, és biztatóan mosolygott rá. Ezután mindannyian bementünk a „gym”-be, azaz a tornaterembe, hiszen karácsonyi, vakációs előadások voltak délelőtt. Az iskola tornaterme hatalmas, gyönyörűen ki volt díszítve, lassan begyűltek a gyerekek is. Minden osztálynak ki volt jelölve a helye, ahová a diákok leülhettek egymás mellé törökülésben, szélen ültek a tanárok, és körben a szülők. Julcsika az osztálytársai mellett ült, én pedig távolról néztem, ahogyan kiviláglott a többiek közül. A gyermekek mosolyogtak rá, és ez nekem annyira jólesett. Mrs. Boyd mellettem foglalt helyet, Julcsi közelében, ha szükség lenne rá, akkor ott legyen. Szóval, ott ültem a nagy tornateremben 400 gyerek, tanár, szülő között, és tele volt a szívem hálával, hogy ilyen kedvesen fogadtak minket, ismeretleneket, ennyire odafigyelnek ránk, egyszerű bevándorlókra. Legördült a kivetítő, és mindenki felállt, mert felcsendült a kanadai himnusz. Kellemes dallama van az „O Canada”-nak, de nem énekelték a szövegét. Szólt a himnusz, és közben a kivetítőn kanadai természeti, történelmi és életképek követték egymást. Körbenéztem az óriási teremben, néztem a kislányom a sok-sok nemzetiségű gyerek között, csurogtak a könnyeim, és szinte leírhatatlan, hogy milyen érzések kavarogtak bennem. Először is hálát, örömet, valami kimondhatatlan és megfoghatatlan megnyugvást éreztem. Mintha egy hatalmas tehertől szabadultam volna meg, a görcsös aggódásom elmúlt, és olyan otthonos érzés töltött el. Alig tudtam abbahagyni a sírást, aztán Mrs. Boyd odanyújtott nekem egy papírzsebkendőt, megszorította a karom, mosolygott rám, miközben ő is törölgette a szemét. Megható pillanat volt. Most értettem meg Babitsnak azt a versét, amely arról szól, hogy minden embernek a lelkében dal van, és a saját lelkét hallja minden dalban, és akinek szép lelkében az ének, az hallja a mások énekét is szépnek. Na, valahogy én is így voltam a kanadai himnusszal.

Barátnők
Az ünnepség szép volt, sok zene, mindenféle hangszeren játszó gyerek, karácsonyi dalokat éneklő kórus, kis színdarab, sok nevetés. Meglepett, hogy a gyerekek mennyire fegyelmezettek voltak, és hogy milyen éberek voltak az osztályfőnökök, elég volt csak annyi, hogy a gyerek megszólítsa a mellette ülőt, az osztályfőnök azonnal kivette a diákot a sorból, és maga mellé ültette. Azzal viszont nem volt baj, ha a diák beleélte magát az előadásba, tapsolt, és hangosan nevetett vagy énekelt, a lényeg az volt, hogy odafigyeljen az előadásra.
Kb. két órát tartott a műsor, aztán a gyerekek visszamentek az osztályba, én pedig hazajöttem, Julcsika maradt. Úgy beszéltük meg Mrs. Boyd-dal, hogy 2.55-kor találkozunk ismét, akkor van vége a tanításnak. Újból erőt vett rajtam az aggódás, hogy mi lesz Julcsikával addig, lehet, hogy kisírt szemekkel fogad majd az iskolában. Mikor utánamentem, nagy meglepetésemre, alig tudott elválni új barátnőitől, már telefonszámot is cseréltek, és úgy búcsúzkodtak, mintha évek óta ismernék egymást. Őszintén mondom, erre nem számítottam. Közben az is kiderült, hogy van egy román fiú az iskolában, Razvannak hívják, megkereste Julcsikát, és váltottak néhány mondatot. Razvan 4 éves kora óta él Kanadában, a nyilvántartásba már kanadaiként került be, de ugye a gyerekek hamar kiderítették, hogy Julikának van egy honfitársa. Szóval így telt kislányom első iskolai napja Kanadában. Délután több sms-t is váltott két új barátnőjével Ebonie-val és Chiara-val. Tele volt élménnyel.

Odafigyelni egymásra
Lehet, hogy ezek az iskolák színvonalban meg sem közelítik az otthoniakat, de az egymásra való figyelés magasiskolája ez a hely, az biztos. Itt, ha megjegyzést teszel a társadra, az már nagy kihágás, ha bőre színe, öltözködése, szokásai miatt csúfolod ki, akkor fennáll annak a veszélye, hogy kicsapnak, és nehezen kapsz majd egy iskolát, ahol még befogadnak. Itt tisztelni kell a tanárt, a rágógumi nem lehet a szádban, nem ehetsz bent az osztályteremben, nem viheted be a telefonod, nem hiányozhatsz az iskolából. Ha a szülő reggel nem telefonál be az iskolába, hogy a gyerek beteg, és otthon marad, akkor az iskolából hívják fel a szülőt, hogy miért hiányzik a diák? Itt nincsen lógás az iskolából, legalábbis a szülő tudta nélkül nincs hiányzás. A titkárságon van egy telefon, ahonnan a gyerek akármikor felhívhatja a szüleit, persze, oka kell legyen arra, hogy telefonáljon. Itt megtanítják a gyermeknek, hogy miként kell viselkedni. Példa. Beszélgettünk Mrs. Boyd-dal, és egy kis srác kettőnk között ment el. Mrs. Boyd visszahívta a gyermeket, elmagyarázta neki, hogy ez illetlenség, vagy megkér szépen, hogy álljunk arrébb, hogy elmehessen, vagy a hátunk mögött halad el. Itt ezek a fontos dolgok, nem az, hogy a gyermek mennyire tanul jól, és hány tantárgyversenyen ért el helyezést. Itt azért dicsérik meg, és tüntetik ki a gyermeket, ha segít társainak, ha közösségi feladatokat vállal el, ha szépen énekel, de azt is megemlítik egy iskolai ünnepségen, ha a diák megkapja a kanadai állampolgárságot. Itt ezek a prioritások, Európában más dolgokra figyelnek. Nem tisztem eldönteni, melyik a jobb módszer.

Elintézett ügyek

2009-12-16T18:48:00.000-05:00

Nem írtam két napja, és most már nagyon sok minden felgyűlt. De kezdjük ott, ahol abbamaradt. Az egészségügyi kártya igénylésénél nem jártunk szerencsével, mert a bankból kiküldött papír nem volt elég, bankszámla-kivonatot kértek, ezért mozgást kellett produkálni a kártyámon, ezt hamar le is rendeztük, aztán, ha majd megérkezik a bankszámla-kivonat, akkor lehet kérni az egészségügyi kártyát.

Iskolás lettem
Ugyancsak tegnapelőtt beiratkoztam angol nyelvtanfolyamra. Ez a bevándorlóknak ingyenes, az állam fizeti. Az érintett irodában egy indiai nő fogadott, közölte, hogy a teszt két órát tart, vagy azonnal megcsinálom, vagy programáltatom magam egy későbbi dátumra. Sokat nem gondolkoztam, azonnal beültem tesztelésre. Elémbe tettek egy képsort, amelyről beszélni kellett, szövegrészleteket kellett meghallgassak, összefoglaljam a tartalmukat, és közben véleményt is mondjak a hallott szövegről, majd az írásbelin az első kanadai napomat kellett leírjam, és esszét fogalmaztam meg arról, hogy mi a különbség a jó és a rossz tanár között. Negyedik szintre soroltak be, ami itt azt jelenti, hogy a középmezőnyben vagyok, mert a legmagasabb szint a hetedik. Miután vége lett a vizsgámnak, a titkárnő közölte, hogy várólistára tettek, és legközelebb januárban hívnak majd telefonon, hogy szóljanak, mikor kezdődik el a tanfolyam. Itt nagyon sok nyelvoktató központ van, én 4 közül választhattam. A hozzánk legközelebb levő központ a „Muslim Community Center” névre hallgat, a férjem viccelődött is velem, hogy lehet, hogy az angol órára imaszőnyeget is kell vinnem:)
Egy nap telt el a vizsgám után, és tegnap cseng a telefonom, közli a hölgy, hogy másnap, azaz ma mehetek a tanfolyamra. Erősen meglepődtem, hiszen azt mondták, hogy várólistán vagyok. Ma reggel 9-re kellett ott lennem a bramptoni könyvtárban, amely egy hatalmas épület, és itt van egyebek közt a Muszlim Közösségi Központ. Mivelhogy a férjem dolgozott, buszoztam. Ez is új élmény volt számomra. Kanadában a buszoknak ugyan több ajtójuk van, de mindenki az első ajtón száll fel, ott van egy kis persely, olyan, mint a templomban, abba az utazni vágyó beledobja a 3 dollár, megkapja a jegyet a buszsofőrtől, és ezért a pénzért, ugyanazzal a jeggyel más buszra is átszállhat. Tehát itt kizárt, hogy valaki jegy vagy bérlet nélkül üljön fel az autóbuszra.
A könyvtárba korán megérkeztem, én voltam az első, aztán kezdtek gyűlni a többiek. Hamar kiderült, hogy az osztályban egyedüli európaiként én vagyok a kakukktojás. Pakisztáni, afganisztáni, iráni, iraki és indiai osztálytársaim vannak, a tanárról később derült ki, hogy a tökéletes kiejtése ellenére lengyel. A bemutatkozás során volt egy kis félreértés, mert sokan sehogy sem értették meg, hogy ha Romániából jöttem, akkor miért vagyok magyar. Egy indiai lány megkérdezte, hogy Románia a volt Szovjetunió egyik országa-e, egy másik pedig arra volt kíváncsi, hogy az ország, ahonnan érkeztem melyik kontinensen van? Bemutatkozás után kérdéseket tehettünk fel, hogy jobban megismerjük egymást. Mikor egy pakisztáni lány azt kérdezte tőlem, hogy miért jöttem Kanadába, akkor a tanár azonnal közbeszólt, azt mondta, ne válaszoljak a kérdésre, mert túl személyes. Meglepődtem, hiszen én könnyen tudtam volna rá mit mondani. Egyébként minden nap van angol órám, 9-től 12-ig, persze jövő héttől karácsonyi meg újévi szünet lesz, pénteken pedig parti. Azaz mindenki visz valamilyen süteményt vagy gyümölcsöt, aztán közösen megnézünk egy filmet.

Julcsi is iskolás lett
Tegnapelőtt iskolát kerestünk Julcsikának. Ez is egy pozitív élmény volt, azt leszámítva, hogy egy katolikus iskolában visszautasítottak, mert református a gyerek. Aztán egy tőlünk kb. 300 méternyire levő „Public School”-t kerestünk fel, ahol mindenki úgy viselkedett, mintha napok óta már Julcsikára várnának. Szóval végtelenül kedvesek voltak. Néhány papírt kellett felmutatni, a letelepedést igazoló iratot, útlevelet, születési bizonyítványt, oltási papírt. Nagyon örültem, hogy otthon mindent lefordíttattam angolra, mert így nem kellett szaladgálni fordítóirodát keresni. Meg is ismertük Julcsika magántanárát, felvigyázóját, akinek bármilyen problémáját elmondhatja, és aki segít neki a beilleszkedésben. Mrs. Boyl egy kimondhatatlanul kedves, középkorú hölgy, aki nagyon lelkesen magyarázta el az iskolai szabályokat, és mutatta be nekünk a tanárokat, bevitt az osztálytermekbe, szóval végigkísért az egész iskolán. Közben időpontot is kellett kérni egy tudást felmérő központban, ahol a gyerek képességeire voltak kíváncsiak. Tegnap már jelentkeztünk is a tesztre. Julcsika szokás szerint izgult, de a tanár első mondata az volt, hogy nem vizsgáztatásról van szó, nem kell félni. Nem lehettem vele, csak ő meg a tanár, aki persze egy kukkot sem tudott magyarul, de azért a gyerekkel elég jól megértették egymást. A teszt többnyire a matematikai ismereteket mérte fel, de voltak logikai feladatok, olvasni is kellett, és fogalmazást írni angolul. Julcsika olyan jól teljesített, hogy a teszt végén kiderült, hogy nem folytathatja a 6. osztályt, hanem hirtelen 7-es lesz a Greeanbriar Senior School-nak nevezett iskolában:)

A Mandarin Étterem
Szóval ennyi minden történt két nap alatt. Tegnap, hogy megünnepeljük az elért eredményeket, a férjem elvitt a Mandarin Étterembe. Ez egy nagyon puccos hely, ahol az ember egy bizonyos összegért annyit ehet, amennyit akar, azaz amennyi belefér. Felsorolni sem tudom, hogy mennyiféle ételkülönlegesség volt a salátáktól elkezdve a tengeri herkentyűkig, a mindenféle sült, párolt, nyers húsoktól az édességekig. Gondoltam mindent kipróbálok, amiről eddig csak hallottam, és reklámokban láttam. Rápakoltam a tányéromra az apró tengeri rákot, a kagylót, a sushit és más ismeretlen ínyencségeket. A vége az lett, hogy felét nem tudtam megenni, kiderült, hogy a sushi nem lesz a kedvenc ételem, mert a szalvétába vissza kellett köpnöm, sehogy sem tudtam lenyelni, az apró tengeri rák túl rágósnak bizonyult, mivel elfelejtettem lenyúzni róla a gumiszerű páncélját:) A férjem az asztal alá röhögte magát, de én is, amikor ez kiderült. Na, mindegy, páncél nélkül sem ízlett volna, nyers volt és rágós. Annyiszor pakoltuk meg a tányérunkat ahányszor akartuk, szóval jóllakva jöttünk el az étteremből, amely hétköznap is tele volt. Az étterem környéke több hektáron ki volt világítva, minden karácsonyi fényben úszott, szóval a villanyszámlájuk biztos, hogy több számjegyű, de nem búsulom őket.

Julcsika szülinapja és a székelykáposzta

2009-12-13T15:52:00.000-05:00

Julcsikának tegnap ünnepeltük a 12. születésnapját. István sokáig dolgozott, délután pedig mikor hazajött, alig fért be az ajtón a nagy ajándékdobozzal. Nagy volt az öröm, mert két papagájt hozott Julcsikának születésnapjára. Közös erővel fölszereltük a kis házukat, majd megtaláltuk a kalitka végleges helyét. Megkapta Istvántól azt a plüss vízilovat is, amelyre már gyűjtötte a pénzét. Mondanom sem kell, hogy fülig ért a szája:)
Tegnapelőtt székely húsgombóclevest főztem, nagy adagot, 109 húsgombóc volt benne. István kedvenc levese, amelyre majdnem két évet várt, hogy végre megint ehessen. Egy regimentnek elég lett volna, de már alig van belőle. Ma székely káposztát főztem. Ez az egyszerű székely ember étele. Elkészítésének a receptje nem sokat változott az idők folyamán, de én ettem még otthon feketére kiégetett agyag edényben főzött székely káposztát is, ettől az íze rendkívüli volt. Ha nem is agyagedényben főtt a miénk, de mondanom sem kell, hogy az otthoni ízek itt nagyon jólesnek.
Egyébként szinte nem tudok napirendre térni afelett, hogy milyen sokféle, fajta ismeretlen zöldség és gyümölcs van errefelé. Kimentünk ma köménymagot venni a székelykáposztába. Van itt európai bolt, ahol lehet vásárolni román, magyar, lengyel, cseh meg egyéb ételkülönlegességeket. Pl. láttam piros aranyat, gulyáskrémet, debreceni kolbászt satöbbit. A boltban ugyan egy pakisztáni férfi méri a csabait, de ez már mellékes. Amire ma nagyon rácsodálkoztam az az, hogy a polcon borszéki borvíz díszelgett. Egyébként napok óta keressük az ásványvizet, és azt hittem, hogy majd csak otthon fogok tudni újra inni. De láss csodát, az európai boltban a lengyel és cseh ásványvíz mellett a drága jó borszéki borvíz is ott volt.

Mikor hazajöttünk a boltból, az autóban helyet cseréltünk, és én vezettem a Dodgét:) Itt az a szabály, hogy taníthat vezetni olyan sofőr, aki legalább 4 éve rendelkezik hajtási engedéllyel. Most eszembe jut egy vicc is:
– Na, hogy megy a feleségednek az autóvezetés?
– Mint a villám!
– Olyan gyorsan?
– Á! Hol egy fába, hol egy oszlopba csapódik.
Na, azért nem kell megijedni. Egészen jól ment nekem, és sem fába, sem oszlopba nem csapódtam. Igaz, a szomszéd hamar beparkolt az út széléről, mert látta, hogy vezetek:) Szerencsésen hazaértünk.

A juharfalevéltől a himnuszig

2009-12-12T07:19:00.000-05:00

Megjött az első levelem:) Pontosan úgy, ahogy a TD (Toronto Dominium) Bankban ígérték, 2 nap alatt kiküldték a levelet, amely az én nevemre szól, és ezzel már lehet menni egészségügyi kártyát csináltatni. Annyi az egész, hogy hétfőig kell most már várjak a további ügyintézéssel, mert hétvégén zárva vannak a hivatalok. Na, de lesz mivel addig is foglalkozni.
Mindig utólag jut eszembe, hogy valamit kifelejtettem a beszámolómból. A bank ürügyén mondanám el, hogy már korábban nagyon rácsodálkoztam arra, miért éppen az angol királynő ékesíti a kanadai 20 dollárost és a 2 dollárost is? Azt viszont már mondanom sem kell, hogy a juharfalevél, a piros és a fehér szín, a kanadai zászlóban is fellelhető szimbólumok, a kanadai identitás jelképei mindenhol jelen vannak: autókon, élelmiszereken, kulcstartón, kávéscsészén, papírzsebkendőn, csomagolópapíron, szóval égen-földön, lépten-nyomon. Jut eszembe, lehet, ezután derül ki, hogy a piros-fehérbe öltözött Télapó mégsem lappföldi, hanem kanadai származású. Komolyra fordítva a szót, számos történész szerint a juharfalevelet már az 1700-as években használták kanadai szimbólumként. De szinte 300 év kellett ahhoz, hogy a juharfát hivatalosan Kanada nemzeti jelképének nyilvánítsák, ez 1996. április 25-ére tehető.
Ha azt mondom Kanada, akkor mindenkinek a juharfalevél, és a Niagara jut eszébe, na de, hogy jön ide az angol királynő? Ennek az a története, hogy 1867-ben három brit gyarmat konföderációjával jött létre Kanada, egy négy tartományból álló, szövetségi alapon szervezett domínium. Tehát az ország születési éve 1867-re tehető, a brit korona akkor adott teljes önkormányzatot a Szent Lőrinc-folyó vidékén elterülő gyarmatnak. Ezzel kezdődött az újabb tartományok és területek bekebelezése és az Egyesült Királysággal szembeni nagyobb autonómia megszerzésének folyamata, melynek csúcspontja az 1931-es Westminsteri Statútum volt, és ez a „Canada Act 1982”-vel (1982-es törvény Kanadáról) fejeződött be, mely megszüntette a maradék jogi függést a brit parlamenttől. Tehát 112 éve alatt nyert függetlenséget Kanada, de annyira békés úton történt mindez, hogy az angol királynőt itt becsben tartják.
Kanada akkoriban még kis ország volt, de nyitva állt előtte a terjeszkedés útja nyugaton egészen a Csendes-óceánig, északon pedig a Jeges-tengerig. Ma már Kanada a világ második legnagyobb országa, hatalmas lakatlan területekkel. Történészek azt írják, hogy az Egyesült Államok mindig afféle történelmi véletlennek tekintette Kanada különállását. Az USA nehezen törődött bele Kanada létezésébe, az 1860-as években is az ország bekebelezését szorgalmazta.
Kanada nemzeti himnusza 1867-től 1980-ig az „O Canada”, a „God Save the Queen” és a „The Maple Leaf Forever” egyaránt nem hivatalos himnuszként volt használatban. Az 1960-as évektől kezdett egyre népszerűbbé válni az „O Canada”, mely végül 1980. július 1-jén lett az ország hivatalos himnusza. A „God Save the Queen” ma az ún. királyi himnusz, a „The Maple Leaf Forever” pedig feledésbe merült. Általános szokás, hogy a himnusz eléneklésekor részben az angol, részben a francia szöveget használják, ezzel is kifejezve az ország nyelvi kettősségét. Leggyakrabban az első hat sor hangzik el angolul és az utolsó három franciául, de más megoldások is előfordulnak. Szóval 29 éve van hivatalos himnusza Kanadának, melyet két nyelven énekelnek, ehhez képest a magyar himnusz januárban lesz 187 éves. Rá lehet csodálkozni. Mint ahogy azon is érdemes elgondolkodni, hogy egy kétnyelvű országban két nyelven éneklik a himnuszt, és mennyire tisztelik annak az országnak a királynőjét, amelyik békés úton adott autonómiát.
Persze, a kanadai himnusznak is vannak hiányosságai, egyrészt már az első sora sántít, hiszen úgy szól, hogy „Our home and native land!” „A mi otthonunk, és szülőföldünk”. Na már most, ezt a sort a sok emigráns, hogy tekintheti magáénak? Hiszen az ország lakóinak jó része nem itt született. Na, meg a feministák is szóvá tették a himnusz diszkrimináló második sorát. Mi az, hogy csak a fiúkról szól? „True patriot love in all thy sons command.” De nem kell aggódni azért, hogy ez így maradhat sokáig, hiszen van itt már több törvényjavaslat is arra, hogy mindenki elégedett legyen. Nem is kezdem még el megtanulni a kanadai himnuszt, mert mire én három év múlva állampolgársági vizsgára mehetnék, lehet már az én székely identitásom is helyet kap benne. Bár úgy lenne.

Kis kalandok, nagy találkozások

2009-12-11T06:27:00.000-05:00

Tegnap még egy dolgot megtanultam. Hogy itt, ha lehull a hó, nem szabad gyalog közlekedni. Most már értem miért jár mindenki, mindenhová autóval, vagy busszal. Tegnap délben elhatároztuk Julcsival, hogy sétálunk. Közben mindenki figyelmeztetett, hogy hideg van kint, fúj a szél, de ugye nem kell mondjam, hogy milyen makacs a székely ember. „Nem lehet rosszabb, mint Csíkban” felkiáltással elindultunk sétálni. Előző napokban kocsival tettük meg az utat a Bramalea Centerig, és úgy tűnt, gyalog sem lenne olyan messze, de hamar rájöttünk, hogy az ehelyt bizony ahalyt van.
Mondanom sem kell, hogy itt az utcán senki sem jár. Egész úton a bevásárlóközpontig a járdán egyetlen emberrel sem találkoztunk, a mellettünk elhaladó autókban csak csodálkozhattak, hogy ez a két bolond mit kereshet ebben az időben az úton. Még a járőröző rendőrautó is lassított, amikor elhaladt mellettünk. Csak egy dolgot nem értek, ha senki nem jár gyalog, akkor miért van letakarítva a járda?
Körülbelül félúton lehettünk, amikor mondtam Julcsikának, forduljunk vissza, mert iszonyú erővel fújt a szél, a bőrünk alá is bebújt, de azt mondta a gyerek, hogy még ne adjuk fel. Közben telefonos segítséget is kértünk a férjemtől, hogy nem tévedtünk-e el. Két nagyobb útkereszteződésnél állítottuk le a forgalmat, egy egész kocsisor állt meg az autósztrádán, hogy a két csángáló székely átmehessen:) Szóval, nem volt kis kaland. Mire a Bramalea Centerig értünk a mimika ráfagyott az arcunkra. Ilyen érzéssel gyermekoromban találkoztam utoljára, amikor Csíkban télen a bátyámmal a Nagy Laji-dombjára jártunk szánkózni.
A Bramalea Centerben hamar felmelegedtünk, de végig a visszaút járt az eszünkben, hogy már minél hamarabb lennénk otthon a melegben. Mondanom sem kell, hogy amikor kiléptünk a nagy üzlet ajtaján, a tájékozódóképességünk csődöt mondott, és rossz felé indultunk el. Még tiszta szerencse, hogy ez nem a Vágó István műsora, és annyi telefonos segítséget kérhetünk, amennyit akarunk:) Szóval megint megzavartam a férjem munkáját, elmondtam neki, hol vagyunk, ő pedig útbaigazított, hogy merre vegyük az irányt. Hazafelé egyetlen emberrel találkoztunk a járdán, mondtam is Julcsinak, valószínű ez is egy makacs székely. A délutánt felmelegedéssel és tévénézéssel töltöttük. Beletelt kis időbe, amíg minden testrészünk felmelegedett. Julcsikámnak a füle meg volt fagyva, azt mondta, a fülbevaló belefagyott a fülébe:)
Közben a tévéből kiderült, hogy a szél közel 60 kilométeres sebességgel fújt, csoda, hogy Julcsit nem vitte el. A tévé híradójából még hazai híreket is megtudtunk, a kanadaiaknak igencsak hírnek számít a romániai választási csalás. Közben az otthoniakkal hol messengeren, hol telefonon állandó kapcsolatban vagyunk. Kincsikémmel, édesanyámmal minden nap megbeszéljük az otthoni családi és politikai történéseket. Még mindig érdekelnek a hazai hírek, a Marosvásárhelyi Rádiót is hallgatom, amikor magyar adás van, és éppen itthon vagyok.
Este vendégeket vártunk. István könyvelőnője és férje látogatott meg. Nagyon vártam őket, hiszen földiekkel találkozhattam. Olga gyergyószentmiklósi származású. Virágot hoztak, édességet és „Isten hozott Kanadába”-mondattal öleltek át. Nagyon jólesett, kedves, közvetlen, segítőkész emberek, itt idegenben pedig igencsak jól jön a biztatás, segítség. Sok fontos információt megtudtam arról, hogy az elkövetkező napokban melyek a legfontosabb teendők. Köszönet érte.

Kanadai tél

2009-12-09T09:37:00.000-05:00

De hideg lett hirtelen. Reggel felébredtünk és 20 centis volt a hó kint, még a macska sem jött tévét nézni a teraszajtóhoz. Egyébként ott szokott ülni az ablaküveg előtt, és mozdulatlanul nézi a tévét, ha valaki a képernyő elé állna, akkor még reklamál is:) A mókusok viszont zavartalanul kergetőztek a kerítés fokán, nemigazán tűnt úgy, hogy fáznának. István kiment havat lapátolni, mert muszáj. Körülnéztem az utcánkban, de csak mi voltunk ilyen ügyesek, a szomszédok előtt még nagy volt a hó, lehet ők nem kelnek hajnalban...

Szóval eljött a tél Kanadába, és olyan jó csíki hideget hozott. Ha beállok az udvaron levő fenyőfa alá, akkor még a hargitai havasokba is képzelhetem magam. Szóval, a hideg ugyanaz, mint Csíkban, viszont a tél következményeit teljesen másképpen kezelik itt, mint otthon. Ma például Torontó környékén több iskolában is szünetelt a tanítás. A 20 centis hó és a vihar miatt nem járnak az iskolabuszok, és folyamatosan adja a tévé, hogy melyik körzet, melyik iskolájába nem lehet eljutni. Úgyhogy tanítási szünet van, a gyerekek nagy örömére. Emlékszem Csíkban a kutya megfagyott volna a kanyarban, mégis kellett menni iskolába, pedig -40 Celsius fokos hideg is volt, nyikorgott a hó a lábunk alatt, és méteres havak hulltak.

Hivatalos ügyek intézése

2009-12-09T04:48:00.000-05:00

Tegnap elindultunk hivatalos ügyeket intézni. Itt, ami a legfontosabb, az a társadalombiztosítási azonosító szám (Social Insurance Number) és az egészségügyi kártya (Health Card) megszerzése. A társadalombiztosítási azonosító szám egyenértékű a mifelénk használt személyazonossági számmal.
Előzőleg felhívtam az egészségügyi hivatalt, hogy milyen iratokat szükséges magunkkal vinnünk, és kell-e időpontot kérni ahhoz, hogy fogadjanak. A hölgy türelmes volt az angol tudásomhoz, próbált segíteni, végül zöld ágra vergődtünk, ő is megértett, én is megértettem:) Kiderült, hogy az egészségügyi kártyához kell valami olyan papír, ami igazolja, hogy hol lakom itt Kanadában. Mivelhogy pár napja érkeztem, ilyent nem tudok felmutatni, ezért azt javasolta, hogy menjek be a bankba, és nyissak bankszámlát. Egyébként, ha már lett volna a birtokomban egy olyan hivatalos levél, amelyik az új címemre, és az én nevemre érkezik meg, lehet akár az egy telefonszámla is, akkor az már jó lett volna.
Kocsiba ültünk, az egész család, férjem nővére és unokaöccse is. A bankban közölték, hogy nincsen akadálya annak, hogy bankszámlát nyissak, ehhez mindössze csak 45 percet kell várni. A háromnegyed órából kevesebb lett, aztán széles mosollyal egy alkalmazott behívott az irodájába, férjem unokaöccse gyorsan elmondta, hogy mire kell nekünk a számlaszám, ennek ellenére a hölgy mindenféle lehetőséget elmagyarázott, hogy milyen ajánlatai vannak az intézménynek. Egyébként a bankban nem kellett papírokat kitölteni, csak válaszolni a kérdésekre, PIN-kódot választani, és aláírni. Végül az alkalmazott nyomta a kezembe a bankkártyát. Itt nem kell 10 napot várni míg megérkezik a kártya, és a PIN-kódot sem utólag tudod megváltoztatni.
A bank után telefonvásárlás következett, nekem és Julcsinak is. Itt a három legismertebb szolgáltató a Fido, a Rogers és a Bell. A Rogersnek volt olyan családi csomag-ajánlata, amely kedvezően hangzott, és e mellé telefont is választhattunk kedvezményes áron. Ezek a telefonok nálunk otthon, megfizethetetlenek, de itt minden földi halandónak lehet, és a székely embernek erősen sok időbe telik megismerkedni velük, az internet is elérhető rajtuk, tiszta ingyen.
A társadalombiztosítási azonosító szám (Social Insurance Number) megszerzése viszonylag könnyen ment. A hivatal egy saroknyira van a lakóhelyünktől. Elég sokan voltak, miután bejelentkeztünk, közölték velünk, hogy foglaljunk helyet, majd szólítani fognak. Kb. fél órát kellett várni, addig egy standról összeszedtem minden tájékoztató füzetet, ami az emigrálókat érinti. Aztán úgy hallottuk, hogy szólítanak, de kiderült, hogy Madvick és nem Ludvig nevet mondtak:) Végül sorra kerültünk. Az ablaknál egy fiatal indiai lány kérdéseire kellett válaszolni, nem csak bőre színe, hanem öltözete – kendő, hosszú ruha – is elárulta származását. A lány eőzőleg kezembe nyomott egy angol tájékoztató lapot, miután kiderült, hogy sem magyar, sem román változat nincs belőle. Minden kérdésére tudtam válaszolni, egy kivételével. Megkérdezte, hogy van-e ikertestvérem? Mondtam, neki, hogy tegye fel másképpen a kérdést, hátha valahogy megértem. Aztán megkérdezte úgy, hogy ugyanazon a dátumon, amikor én születtem, édesanyám szült-e más gyermeket:) Bonyolult volt, de eljutott a tudatomig, és mindketten mosolyogtunk rajta. Itt a „firts name” mindig a keresztnév, ezt kérdezik előre, aztán a „last name, family name” a családi neved, de nők esetében mindig megkérdezik a lánykori nevet is. Miután a lány mindkettőnk nevére kitöltötte az adatlapot, közölte, hogy 15 napon belül megkapjuk postán a társadalombiztosítási kártyát, ezt sose hordozzuk magunkkal, csak a szám legyen nálunk. A kártyát nem szabad másnak átadni, mert ezt a törvény bünteti. Egyébként, megfigyeltem, hogy itt sok papírt nem használnak, mindent számítógépen tárolnak, intéznek és nem fűznek le iratcsomó-hegyeket, mint otthon.
Miután sikerrel jártunk a hivatalokban, betértünk a Canadian Tire-be. Ez egy hatalmas nagy üzlet, amelyet szabad szemmel be sem látsz. Itt kérem, mindent lehet kapni, és mindenből nem csak egy-két darab van, mint Szentgyörgyön, hanem ezer fajta, féle, alakú, szagú, halmazállapotú.
Na, ennyit intéztünk tegnap, mára az egészségügyi kártya megszerzése van beprogramálva.

Niagara Falls, a Mennydörgő Csoda

2009-12-07T13:37:00.000-05:00

Vasárnap elhatároztuk, hogy ellátogatunk a világ legismertebb vízeséséhez, a Niagarához. Kb. 130 kilométeres utat kellett megtegyünk autópályán. Gyorsan lehetett haladni, sok sávos az út. Itt, kérem, adnak az utakra, még elvétve sem volt sehol megrepedve az út, néhol új aszfaltburkolaton lehetett száguldani. Érdekes dolog az, hogy a belső sáv azoknak van fenntartva, akik legalább ketten utaznak egy autóban. Tehát, ha forgalmi dugó van, akkor azok haladhatnak, akik autóbusszal utaznak, vagy családjukkal sietnek valahová. És szinte rajtunk kívül senki nem használta a belső sávot, mert Kanadában egy családban általában mindenkinek van autója.
A Niagara-vízesés két hatalmas ágból áll. A szakirodalomban azt írják, hogy a vízesés körülbelül 12 000 évvel ezelőtt, az utolsó jégkorszak végén keletkezett. A Niagara, azaz a Mennydörgő Víz nevet az indiánok adták az Egyesült Államok és Kanada határát képező hatalmas vízesésnek. Az óránként lezúduló víztömeget 30 millió köbméterre becsülik. A nagyobbik zuhatag Kanada területén található, míg a valamivel kisebb amerikai földön van. Az amerikai oldal 363 méter széles, a kanadai nagyobb, 792 méteres. 1954-ig a két ág egyforma magasságból zuhogott a mélységbe. Ekkor azonban egy hatalmas sziklaomlás kőtörmelékkel töltötte fel az amerikai oldalt. Az amerikaiak nagy bánatára az ő vízesésük ma már csak 21 méter magas, míg a kanadai 52 métert bukik alá. A Niagara vízesés az Erie- és az Ontario-tavat összekötő folyón alakult ki. Félelmetes erejét a képek sem tudják visszaadni, de a helyszínen érzékelni lehet, hogy mire képes a természet. Gyönyörű időben is vízpermet hullt ránk, amit a lezúduló víztömeg ereje termelt ki a partra. Több szivárványt is láttunk egyszerre, valami elképesztően szép látványban volt részünk.
Egyébként igazi turistaparadicsom Niagara Falls. A vízesés környékén a szórakoztatóipar minden műfaját meg lehet találni. A lakóházak távol esnek a központtól, ahol szállodák, kaszinók, bevásárlóhelyek, éttermek, kávézók és egyebek szédítik a turistákat. Tényleg híres a mi Drakulánk, mert a kanadaiak jó pénzt keresnek azzal, hogy Drakulával ijesztgetik a szórakozni vágyó turistákat.
A legismertebb és a legjobb kávézó a Tim Horton's. Óriási üzletlánc, szinte 100 méterenként lehet találkozni vele Kanada területén. Mielőtt elhagytuk volna Niagara Fallst mi is betértünk a kávézóba, amelyért annyira lelkesednek a kanadaiak. Szó se róla, finom a kávéjuk. A kávénál maradva, azt is itt láttam először, amikor az autós ki sem száll a kormány mellől, és úgy rendeli meg a kávéját. Ez úgy működik, hogy a kényelmes sofőr sorba áll autóstól, éppen annyi fáradtságot vesz, hogy gombnyomással leereszti az autó ablakát, bemondja a rendelést egy kis hangszóróba, majd halad a kocsisor, és végül egy kis ablaknál átnyújtják neki a kávét.

Ismerkedés a környezettel

2009-12-06T22:49:00.000-05:00

Kevés alvás után fáradtan ébredtem a megérkezésünk utáni nap. Hiába na, a 7 óra időeltolódást nem lehet olyan egykettőre megszokni. Míg ittuk a kávénkat, a teraszajtó előtt mókusok kergetőztek, az udvaron fenyőfa van, és hóharmatos a fű. Itt úgy járnak a mókusok a kertekben, parkokban, mint nálunk a verebek. Fölhívtam az otthoniakat, tőlük tudtam meg, hogy Julcsika is ébren van:) Ugyanis ő az emeleten alszik, és már hajnalban bekapcsolta a számítógépet beszélgetni. Ahogy édesanyám szokta mondani: leült a pletykapadra:)
Kávézás után elindultunk ismerkedni a várossal. Ahogy kiléptünk a házból Julcsika megszerezte az első barátnőt, egy jóltáplált macsekot. Egyébként az utca, amelyikben lakunk, csendes, nem forgalmas, közel vannak egymáshoz a házak, de mindeniknek megvan az intim szférája, a kis udvara, ahová a szomszéd nem lát be.
Brampton egyébként közel félmillió lakosú város. A statisztikák szerint az angol nyelvet a lakosság kb. 55 százaléka beszéli, gondolom, ennyien lehetnek őslakók, a többiek bevándorlók, 15 százalék indiai származású (punjabi), aztán következik a portugál, arab, olasz, spanyol, filippínó, hindu, kínai, lengyel, vietnami, német, perzsa, horvát, görög, és valahol a sor végén 0,18 százalékon állnak a magyarok, és 0,15 százalékon a román állampolgárok. Szóval, nagy itt a slamasztika...
Első utunk a Bramalea Centerbe vezetett, ez egy nagy bevásárlóközpont, ahol cipőmustrán voltunk. Itt minden karácsonyi díszben pompázik, a villannyal nem spórolnak, az biztos. Rengeteg a leárazott termék, karácsony tájékán sok az árkedvezmény. Nagy a kínálat, sok a vásárló, nézelődő, és sokféle embert lehet itt látni, mindenféle színűt, és öltözetűt. Kanada egy multikulturális ország, mindenféle náció megtalálható itt. Julcsika csak ámult és bámult a „csokiemberek” láttán. Lassan megszokja, hiszen itt tényleg sok furcsasággal lehet találkozni. A Torontó környéki éghajlat a csíkszeredaihoz hasonló, mégis volt, aki rövid ujjú blúzban, rövid nadrágban és papucsban járkált. Ezen kizárólag csak mi csodálkoztunk, hiszen itt természetes ez a dolog, hogy mindenki úgy jár-kel, ahogy jólesik neki. Azt hiszem, azért ilyen lezserek, mert mindenhova autóval járnak, és ha hiányzik otthon valami, akkor nem zavartatják magukat, és papucsosan kiszaladnak a szupermarketbe például petrezselyemzöldért. Az biztos, ha valaki télvíz idején papucsosan megindulna Szentgyörgyön, akkor a sürgősségre azonnal bevinnék.
Szóval sok új dologgal találkozunk. A szupermarket zöldséges standjain sem ismertem fel mindent. Na jó a murok, pityóka, és minden, amit Erdélyben is megtermelünk az felismerhető volt, de volt olyan furcsaság, amiről azt sem tudtam zöldség-e vagy gyümölcs, eszik-e vagy isszák.
Annyit volt tátva a szánk, hogy megszomjaztunk, ezért gondoltam, iszunk két pohár üdítőt, frissen facsart gyümölcslevet árultak az egyik standnál. Mi mangót kértünk, az volt az első a listán, egyszerű volt. Visszakérdezett az elárusító, hogy tapiókát kérek-e belé vagy sem? Gondoltam, kipróbálom. Mikor a kezembe nyomta a poharat valami apró zöld gömbök úszkáltak a mangólevemben, borzasztóan rossz volt, nem székely embernek való. Szóval, most már tudom mit nem szabad inni.
A cipővásárlásnál is volt egy kis gondunk, mert ugye az európai számozást itt nem ismerik, de kibarkóbáztuk, hogy a Julcsi 39-es mérete hányasnak felel meg Kanadában. Az elárusító türelmes volt, és hozta a cipőket. Igaz ugyan, hogy fizetésnél egy egész litániát elmondott, amelyet személy szerint én nem értettem meg, mert fénysebességgel hadart, de István lefordította magyarra a kedvezménylehetőségekről szóló monológot.

Cipővásárlás után kocsikáztunk egy nagyon szép vidéken. Kanadában rengeteg a zöld övezet, park, erdő, fenyőfa. Caledonban voltunk, mesés vidék. Házak elvétve vannak, szóval a szomszéd még átkiabálni sem tud, olyan gyéren vannak lakott területek. István valamikor ott lakott, megmutatta a házat nekünk. Egyébként forgalom sem volt arrafelé, és a közlekedés roppant egyszerűen van megoldva, útkereszteződésnél azé az elsőbbség, aki először ér oda:)
Este fáradtan értünk haza, és végre átaludtam az éjszakát is...

Az utazás napja

2009-12-06T06:50:00.000-05:00

Második napja vagyunk Kanadában. De hogy teljes és érthető legyen a történet, vissza kell kanyarodnom arra a napra, amikor repülőre ültünk Julcsikával, hogy megtegyük a nagy lépést a nagy ismeretlen felé. Életem legnehezebb és legfárasztóbb napja volt a tegnapelőtti, pénteki nap. Az elszakadás napja a családtagoktól, az ismerősöktől, a munkatársaktól és Erdélytől. A húgom és „kicsi családja” már csütörtökön lejöttek Sepsiszentgyörgyre, hogy velünk legyenek az elutazás előtt. Autóval hamar leértünk Bukarestbe, az út utolsó percig telefonos búcsúzkodással telt el, jólesett, hogy nagyon sokan szükségesnek tartották azt, hogy jó utat és sok szerencsét kívánjanak.
Minden csomagunk meghaladta a megengedett súlyt, de a repülőtéri kisasszony csak legyintett és nem kötözködött. Kincsikémtől volt a legnehezebb az elszakadás, sírt, zokogott, bújt hozzám, és a szívem szakadt meg, de tudom, hogy szeretett édesanyám a pótolhatatlant is pótolni tudja neki. Okos lány és felméri, hogy a világon a legfontosabb lesz és marad nekem, még akkor is, ha a sors úgy hozta, hogy most időben és térben távol vagyunk egymástól, egy időre. Sírtunk mind, amikor a bukaresti repülőtér 10-es kapujánál végleg eltűntünk. Az útlevél-ellenőrzés gyorsan ment, közben még mindig szólt a telefonom, az utolsó hazai beszélgetésen a bátyám búcsúzott el tőlem.
A repülőn az ablak mellett kaptunk helyet, és nagy izgalom kísérte a felszállást, hiszen mindkettőnknek újdonság volt a repülés. A lengyel légitársaság Embraer kisgépén kb. 100-an ültünk, többnyire lengyelek és román állampolgárok, na, meg két székely:) Miután az első ijedtségen túl voltunk, a felhők felett már nyugtatóan ránk sütött a nap, alattunk Bukarest, fölöttünk a mindenség és előttünk a végtelen volt. Az utazást élveztük, a nyakigláb, nyakigszőke utaskísérők kedvesek voltak, hozták előbb a kéztörlőt, aztán a szendvicset, majd a desszertet, végül a vizet, üdítőt. Majdnem két órát tartott az utunk Varsóig, ahol a szükséges ellenőrzések és másfél óra várakozás után felültünk a Torontó felé induló gépre.
Felszállás ellőtt még sikerült telefonálnom a férjemnek, hogy az átszállás a Boeing 767-re sikeres volt, jövünk. Hosszú és unalmas utunk volt, hiszen majdnem 9 órát repültünk. Európát elhagyva, Izland és Grönland között dobálta meg a szél a gépet, amelyen közel 300-an utaztunk. Nem volt ijesztő, csak egy kis rázkódást éreztünk, ehhez képest sokkal veszélyesebbek a háromszéki kátyús utak. A gépen etettek, itattak, a kivetítőn rajzfilmet, filmet nézhettünk, zenét hallgathattunk, közben a megtett utat, kilométert, sebességet, magasságot, kinti hőmérsékletet figyelemmel kísérhettünk, és csak csodálkoztunk, hogy a majdnem 7000 kilométer 880-as sebességgel miként fogy, és hogy Grönlandnál közel -70 Celsius-fok a kinti hőmérséklet. Aludni nem tudtunk, egyrészt az izgalomtól, másrészt a zajtól, amelyet a gépen utazó rakoncátlan gyerekek okoztak. Én kicsit fáztam a takaró alatt is, de volt, aki ujjatlan blúzban utazott, úgyhogy, lehet velem volt a baj.
Gyönyörű volt a leszállás, élveztük. Torontó fényárban úszott, szabályos négyszögek és téglalapok rajzolódtak ki alattunk, szépen kivilágítva. Julika azt mondta, hogy: olyan, mint a baróti szántóföld, fel van parcellázva:) Amikor a pilóta letette a gépet, az utasok tapsoltak, és én ekkor sírtam el magam. Több évnyi várakozás után, Kanadában vagyunk, el sem tudtam hinni. Miután kiszálltunk a repülőből, következtek az ellenőrzések.
Hatalmas sorok kígyóztak a vámvizsgálatnál, de gyorsan lehetett haladni. Mi egy ázsiai származású vámtiszthez kerültünk, átadtuk neki azt a nyilatkozatot, amelyet még a repülőn töltöttünk ki. Gyorsan bevallottuk, hogy hoztunk egy karton cigarettát, és két üveg bort. Rákérdezett, hogy véletlenül nem hozunk-e több pénzt be, mint a megengedett 100 000 kanadai dollár, aztán engedett is tovább. Ezután azonnal az emigrációs hivatalba irányítottak nem csak minket, akiket nyilvántartásba kellett vegyenek, hanem minden emigráció-gyanús európai turistát. Nagy volt a sor itt is, többnyire oroszok, lengyelek, bolgárok várakoztak, és kb. 20 ablaknál rezzenéstelen arccal egyenruhás tisztek érdeklődtek afelől, hogy ki kihez, miért jött, mennyit marad, és miért éppen Kanada? Mikor sorra kerültünk, benyújtottam a két útlevelet, és a letelepedést igazoló papírunkat. A fiatal lány hosszasan bámult valamit a képernyőn, 3 lényegre törő kérdést tett fel, és két pecsételés után tudatta velünk, hogy egy hónap múlva megkapjuk a letelepedési kártyánkat, addig az emigrálást igazoló papírjainkkal munkát vállalhatok, és Julcsi iskolába járhat. Csak akkor mosolygott ránk, amikor visszaadta a papírjainkat, és azt mondta, hogy: Welcome to Canada! Szinte hihetetlen volt számomra, hogy ez ilyen simán ment, hiszen óhatatlanul eszembe jutott, hogy Bukarestben 3-szor utasították vissza a turistavízum-kérelmemet, és az emigrációs interjúm is közel másfél órát tartott.
Miután magunk mögött hagytuk az emigrációs irodát, a csomagjainkat próbáltuk megszerezni. Egymillió bőrönd közül kellett kiválogatnunk a mienket, amelyek haladtak körbe egy szalagon. A sokadik próbálkozásnál valahogy meglett mind a négy bőrönd, rátettük egy kocsira, amelyet úgy szereztem meg, hogy egy ott lábatlankodó alkalmazottat megkértem váltson fel nekem 20 dollárt, hogy 2 dollárt be tudjak dobni az automatába. Aztán a hölgy olyan kedves volt, hogy nem csak felváltotta a pénzt, hanem a szükséges gombokat is megnyomogatta, így néhány percre miénk lett a tolható csomagszállító. Közben a férjemet már nem tudtam felhívni, hogy megérkeztünk, mert a Romániában 4 euróval feltöltött telefonom addigra már használhatatlanná vált. Kicsit izgattam magam, hogy most mi lesz, de ahogy a csomagszerzés után kinyílt az automata ajtó, egyből őt és a nővérét pillantottuk meg. Volt nagy öröm, ölelkezés, sírás, szóval a majdnem két év utáni viszontlátás felejthetetlen pillanatait éltük meg. Annyit mondtam: Itt vagyunk. És ő: Végre itt vagytok!

Útra készen

2009-11-22T00:07:00.000-05:00

Már csak 12 napunk van addig, hogy felüljünk a repülőre, és itt hagyjuk Erdélyt, Székelyföldet. Még kimondani is kevés, de ez már tény. A férjem katonasági élményeit eleveníti fel, amikor visszafele számol. Minden reggel mikor én felkelek, és ő a világ másik felén éppen feküdne le, közli, hogy na: 15, 14, 13, 12... Tud visszafele számolni is, szóval, most már értem miért mentem hozzá feleségül:)
Közben zajlik a búcsúzkodás mindenkitől, aki fontos, és azoktól is, akik valamiért megérdemlik. Tegnap volt Julcsika lányom születésnapi bulija. Persze, lenne még néhány nap a szülinapig, de akkor már nem leszünk itthon. Majdnem minden kislány eljött felköszönteni, akkora volt a ramazuri, hogy gondolom a nemrég ideköltözött szomszéd már latolgatta az elköltözést. Sokan levélben is elbúcsúztak tőle. Egy jópofa kis írásból muszáj idéznem: „elmész, és itt hagysz minket ebben a porfészekben, de ha jól meggondolom, ha egy jó nagyot köpök, akkor éppen Kanadáig ér”. Szóval ez a vagány, gyermeki logika. Kincsikétől és Andristól megkapta azt a szuvenír-vízilót, amelyikre évek óta vágyott. Nagy volt az öröm.
Már össze vagyunk csomagolva, 4 bőröndbe, fejenként 46 kilóval indulhatunk újra. Még mindig hátravan, hogy a bőröndök tartalmát átcsoportosítsam, mert egyik nehezebbre, másik könnyebbre sikerült. Nagyon nehéz lesz a következő két hét, nagyobbik kislányom, Kincsike édesanyámmal marad itthon, hiszen ő éppen vizsgák előtt áll. Féltem, pedig tudom, hogy már felnőtt, és úgy is viselkedik, bár nekem mindig kislány marad. Nehéz az elválás, nagyon nehéz.

'56-ra emlékezve – tudósítás helyett

2009-10-25T00:05:00.000-04:00

Szóval, innentől számítva kezdődik a blogírás:)

Gyönyörű, napsütéses idő volt tegnap Sepsiszentgyörgyön, és azért is volt különleges számomra ez a nap, mert nem dolgozni mentem az ’56-os megemlékezésekre. Úgyhogy most nem tudósítást írok. Éppen ezért elég bénán jönnek a gondolatok, mondatok. Nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy saját élményeimről számoljak be, miután hosszú évekig az olvasóknak, hallgatóknak írtam, személytelenül, de remélem, hitelesen.
Na, de próbálkozom a blogírással, mert nemsokára csak ez marad nekem, hogy az íráskényszeremet kiélhessem.
Tehát tegnap élveztem a jó időt, próbáltam ráhangolódni az ünnepre. Elég nehezen ment, mert Sepsiszentgyörgyön éppen az ünnepi megemlékezés idejére lett áramszünet, ezért mikrofon nélkül hangzottak el a felszólalások, szavalatok, szinte semmit nem lehetett hallani, főleg, annak, aki leghátul állt. Nem voltak sokan az ’56-os emlékparkban, többnyire a megszokott arcokat láttam, és úgy tűnt, mintha az elmúlt évekhez viszonyítva egyre kevesebben lennénk. Politikusokból volt bőven, és érzékelhető volt az is, hogy a két létező magyar érdekképviseletből az egyik túlsúlyban képviseltette magát, a másik pedig szinte egyáltalán. Ennyit a politikáról.
A polgármester beszédfoszlányaiból annyit jegyeztem meg, hogy van valami hasonló ’56 és a jelen között, hiszen zsarnokság volt akkor is, és ma, ha burkoltan is, de még mindig létezik zsarnokság, mert a székelység követeléseit ismételten eltiporják. Az ’56-os parkból átvonultunk az Erzsébet-parkbéli 56-os kopjafához. Itt a kislányom szavalt. Igen, nagyon büszke vagyok rá. Bár ideges volt, és rebesgette, hogy fél, de ez már a megszokott szöveg tőle, hiszen mindig az van, hogy kiáll az emberek elé, és megoldja a feladatot. Szóval a képeken őt láthatjátok feladatteljesítés közben.
Még 40 nap van addig, hogy szépen, népiesen kifejezve magam, a kisebbik lányommal együtt vegyük a vándorbotot, és útra keljünk választott hazánkba, Kanadába. És tegnap talán utolsó alkalom volt, hogy Erdélyben még egyszer énekelhettem a székely himnuszt, és mindeközben velem volt a nagyobbik lányom. Ritka szép alkalom.