Zsuzsa blogja

Elmegyek az oshawai plázába, ahol a közelgő karácsony van terítéken, és minden arról szól, hogy jobb adni, mint kapni. Két Mikulással is találkozom, az egyik ferdeszemű, a másik színesbőrű. De nem illúzióromboló ez egyáltalán, és nem is kell nagy bátorság hozzá, hiszen Kanadában vagyunk. Itt minden lehetséges, még az is, hogy az egyik torontói iskolából kirúgtak egy tanárt, mert közölte a gyerekekkel, hogy a Mikulás nem létezik. A gyerek hazament, és azt mondta az apjának, hogy hazug ez a világ, mert te vagy a Mikulás, a Jézuska, de még a gólya is. Ebből akkora botrány lett, hogy az egyik tévécsatorna egy álló napig bizonygatta, hogy márpedig a szeretet mellett a Mikulás is létezik, és minden évben Lappföldről eljön Kanadába megajándékozni a jó gyerekeket. Az Európából érkezett Mikulásnak viszont ferde szeme van, de mint tudjuk kínaiak ma már mindenhol élnek, még a sivatagban is. A fekete Mikulás pedig valószínű, hogy a kéményen keresztül érkezett, amelyet évek óta nem takarította...

Egy gyerekkori emlék jár a fejemben reggel óta. Bejött a víz a házunkba, megállíthatatlan volt, könyörtelenül elöntött mindent. A hetvenes években egyetlen értékünk volt, a tévé. Édesanyám föltette a fehér-fekete televíziót a szekrény tetejére, fölcsavarta a szőnyeget, jött a szomszéd, a nyakába vett engem, egy másik a bátyámat az ölébe, és menekültünk. Imádtam az árvizet, olyankor palacsintát, pánkót, csörögét ettünk. Gyerek voltam, hatéves körüli, még igazából nem tudtam mi a különbség a rossz és a jó között, ezért, ha süteményt akartam enni, álltam az ablakban, imádkoztam, Istenem, bárcsak esne az eső, jönne a Kis-Küküllő be a házba, és mi menekülnénk nagynénémhez, aki olyan finomakat sütött, és elárasztott a szeretetével. Közben remek humora volt, akárcsak minden Marton-lánynak. Később felnőttként, megértve mindent, csodáltam, kilenc gyerek, mostoha körülmények, és mégis több volt a vidámság, mint a panasz, több volt a szeretet, mint a harag.  Erdélyben járva meg...

Megint nem az van amit én akarok. De gondolom ezzel az érzéssel nem vagyok egyedül. Egészséges szeretnék lenni, de influenzás vagyok. Az orvosom azt mondja, nincs olyan diagnózis, hogy megfázás, csak vírus. Elhiszem neki, de akkor kitől szereztem be? Virágot, csokit, táviratot, vacsorameghívást szeretnék küldeni neki hálából. De nem nagyon találkoztam beteg emberrel mostanában. Együttérzésből lehet valaki beteg? Hívom az Ubert, hogy eljussak a patikába. Egyet köhintek, a sofőr belenéz a visszapillantó tükörbe, empátiával a hangjában kérdezi: minden rendben van? Most, ha azt mondom nem, akkor tudnál segíteni? Kicsit fáradt és feszült vagyok, valószínű a láz miatt. Összeszedem a maradék erőmet, és kedvesen nyugtatom meg, semmi gond. Közben az amerikai horrorfilmek jutnak eszembe, amikor a főhős ezer sebből vérzik, és a mellékszereplő nyugodt hangon megkérdezi: jól vagy? A patikus már vár, együttérzéssel adja át a gyógyszeres tasakot. Úgy beszél hozzám, mintha rokon l...

Többféle ölelés van. Van, amelyik megnyugtat, biztonságot ad, vigasztal, de van, amelyik üzenetet hordoz. Szakállas fiatalember ránk mosolyog Torontó belvárosában. Áll a tömeg közepén, kezében óriásplakát, amely azt hirdeti: Ölelés ingyen! Ott, ahol mindenből a legdrágábbat árulják, van valami ingyen, az ölelés.  Nézem a ruháját, szakállát, kavarognak bennem a gondolatok, kérdések. Vajon milyen nemzetiségű, vallású, honnan jött? Ki ő? Egy idegen. Vajon miért van szüksége az ölelésre? És miközben ezen töprengek nyolcvanéves, fehér hajú édesanyám odalép hozzá és megöleli. Elszégyellem magam, belémhasít a felismerés. Hiszen éppen ez az üzenete a jelenlétének: nem számít sem a hovátartozásod, sem a vallásod, győzd le a szorongásod, félelmed, előítéleteid és ölelj meg! Tárd ki a szíved és a karod. Nem kerül semmibe, hogy önzetlen szeretetet adj. És legyél bárki, neked is szükséged van egy ölelésre. Mit ne mondjak, jó lecke volt! -Zsuzsa L.-