Ma megint rádöbbentem arra, hogy mennyire törékeny az élet, a boldogság, és, hogy a fájdalomnak vannak finom és még annál is finomabb árnyalatai, fokozatai, színe és fonákja. Tegnap még beszélsz valakivel, de másnap már nem érkezik válasz. Te meg csak vársz a feleletre, a miértek megválaszolására, és egy idő után már egyre kevésbé fáj, hogy a válasz elmarad. Holtak esetében belenyugszol, mi mást tehetnél, élők és ránkbízottak esetében reménykedsz, hogy a kérdés soha nem marad megválaszolatlanul. Március van. Sokaknak a tavaszt jelenti. Nekem egy ideje az elmúlást, a fájdalmat, az elvesztett reményt. Ma is. Újabb temetésen állok a gyerekeimmel, és a templom ablakán keresztül belenézek a fénybe. A márciusi fénybe, ami megtöri a jeget, életet ad, rügyeket bont, melege kéretlenül átszűrődik a vastag ablaküvegen, bármire képes. De mégsem, mert itt áll az élet és halál egymás mellett, és az elmúlást semmi nem tudja megállítani. Kérdezem Istent újból és újból, hogy miért, de hiába, me...