Múlik március

Ma megint rádöbbentem arra, hogy mennyire törékeny az élet, a boldogság, és, hogy a fájdalomnak vannak finom és még annál is finomabb árnyalatai, fokozatai, színe és fonákja. Tegnap még beszélsz valakivel, de másnap már nem érkezik válasz. Te meg csak vársz a feleletre, a miértek megválaszolására, és egy idő után már egyre kevésbé fáj, hogy a válasz elmarad. Holtak esetében belenyugszol, mi mást tehetnél, élők és ránkbízottak esetében reménykedsz, hogy a kérdés soha nem marad megválaszolatlanul. 

Március van. Sokaknak a tavaszt jelenti. Nekem egy ideje az elmúlást, a fájdalmat, az elvesztett reményt. Ma is. Újabb temetésen állok a gyerekeimmel, és a templom ablakán keresztül belenézek a fénybe. A márciusi fénybe, ami megtöri a jeget, életet ad, rügyeket bont, melege kéretlenül átszűrődik a vastag ablaküvegen, bármire képes. De mégsem, mert itt áll az élet és halál egymás mellett, és az elmúlást semmi nem tudja megállítani. Kérdezem Istent újból és újból, hogy miért, de hiába, mert évek óta nem érkezik válasz.   

Csak egyet tudok, hogy aki megszületett annak a halála biztos. Életünk pedig értékes, egy rendhagyó mozgófilm, egy többszintes átjáróház. Emberek váratlanul betoppanak, időznek, maradnak, elmennek. Van, aki, ha csak rövid időre is lépik be a közös térbe, akkor is nyomot hagy. És van, aki hiába megy el, de bekerül a szívünkbe, mindörökre.

Múlik március. Ülök a gyerekeimmel az étteremben. Hallgatom őket, és azt érzem, hogy az élni vágyás győz a legmélyebb fájdalmak felett is. Nézem őket, és tudom, hogy mindig jön egy új március, mindig lesz egy szebb tavasz.

Akkor is, ha már nem leszek.   

 -Zsuzsa L-

Passenger | If You Go