Halottak napja van, és ebben a nagy Halloween-őrületben itt, Kanadában erről kezdenek megfeledkezni még azok is, akik valamikor óhazájukban fontosságot tulajdonítottak ennek a napnak. Nekem fontos volt, lesz és marad mindenszentek ünnepe. Ez az a nap, amelyet nem tud elhomályosítani bennem az iszonyú nagy távolság. Elhunyt szeretteink emléke bennünk él, velünk él még akkor is, ha évről évre egyre több kedves embernek nem tudjuk elmondani, hogy mennyire fontosak nekünk.
Ezt a jegyzetemet nem most írtam, de időszerű. A Marosvásárhelyi Rádióban hangzott el tavaly, és Sármási Bocskai János kedves kollégámnak köszönhetően idén is adásba került. Köszönet érte.
Halottak napi éltető imáink
Halottak napja az a nap életünkben, amikor egyszerre gondolunk elhunyt szeretteinkre, és az idő múlásával egyre többen vannak azok, akikért imát mondunk. Szinte évente újabb pislákoló gyertya kerül a sorba. Ilyenkor kegyelettel gondozzuk halottaink sírját, mert talán tudjuk, valójában saját lelkünket gondozzuk.
Ellentmondásos, de mily igaz, hogy halottak napja az a nap, amely nem csak az elmúlásról, hanem az életről is szól. Diszharmónia ez a november elseje, mert ilyenkor élettel vannak tele halott temetőink. Hiszen Erdély-szerte láthatjuk, még van, aki gondozza a sírhantokat, még van, aki megigazítsa a félredőlt fejfát, még van, aki virágot ültessen a székel
y anyaföldbe.
Ilyenkor, az elmúlást idéző ősz végi napokon sokan térnek haza idegenből, de hányan vannak olyanok, akik csak gondolataikban járnak itthon, a szülőföldön. Szétszóródtattunk, hiszen hányan hányfelé kellene menjünk, hogy minden halottunk sírjára kerüljön egy szál virág, megannyi hozzátartozónk hantján pislákoljon egy gyertya, és valamennyi emlékhely fölött fohászunk elmondhassuk.
Fájdalmasak a temetőbeli találkozások az emlékeinkben fekete keszkenőt viselő nagymamával, a mesét olvasó pápaszemes nagyapóval, az idejekorán eltávozott gyerekkel, testvérrel, az életet adó édesanyával, a gondoskodó édesapával, a búcsú nélkül távozott jó baráttal, az elhunyt kedvessel. Számtalan filléres, de fontos emlék felidéződik, amikor lefolyik az özvegy, a szülő, a testvér, az árva, az egyedül maradt családtag arcán a könnycsepp, felejthetetlen emlékek, amelyek valójában majd csak velünk együtt múlnak el. Egyszer eltemeti valaki ezeket a féltve őrzött kincseket, titkokat is, de tudjuk, ezek az emlékek megmaradnak a gyermek, az unoka, a dédunoka mozdulatában, mosolyában.
Halottak napja az a nap, amelyet csak méltósággal lehet megülni. Ünnepünk, amely ugyan szomorú, de összehoz rokont, ismerőst, távoli vagy közeli jó barátot. Mindenszentek ünnepét komolyan kell vennünk, mert egyszer majd miértünk is ég a mécses lángja, egyszer nekünk is fehér krizantémot hoznak szeretteink, egyszer értünk is szól a halk ima.
Megtelnek temetőink halottak napján, és megtelik a szívünk is kegyelettel, tisztelettel azok iránt, akik tovább élnek bennünk, és az utánunk következőkben. Halottak napi imánk erőt ad nekünk ahhoz, ami még hátra van. Segít értelmes életet élni a múló jelenben.
-Zsuzsa L.-
Ezt a jegyzetemet nem most írtam, de időszerű. A Marosvásárhelyi Rádióban hangzott el tavaly, és Sármási Bocskai János kedves kollégámnak köszönhetően idén is adásba került. Köszönet érte.
Halottak napi éltető imáink
Halottak napja az a nap életünkben, amikor egyszerre gondolunk elhunyt szeretteinkre, és az idő múlásával egyre többen vannak azok, akikért imát mondunk. Szinte évente újabb pislákoló gyertya kerül a sorba. Ilyenkor kegyelettel gondozzuk halottaink sírját, mert talán tudjuk, valójában saját lelkünket gondozzuk.
Ellentmondásos, de mily igaz, hogy halottak napja az a nap, amely nem csak az elmúlásról, hanem az életről is szól. Diszharmónia ez a november elseje, mert ilyenkor élettel vannak tele halott temetőink. Hiszen Erdély-szerte láthatjuk, még van, aki gondozza a sírhantokat, még van, aki megigazítsa a félredőlt fejfát, még van, aki virágot ültessen a székel
y anyaföldbe.Ilyenkor, az elmúlást idéző ősz végi napokon sokan térnek haza idegenből, de hányan vannak olyanok, akik csak gondolataikban járnak itthon, a szülőföldön. Szétszóródtattunk, hiszen hányan hányfelé kellene menjünk, hogy minden halottunk sírjára kerüljön egy szál virág, megannyi hozzátartozónk hantján pislákoljon egy gyertya, és valamennyi emlékhely fölött fohászunk elmondhassuk.
Fájdalmasak a temetőbeli találkozások az emlékeinkben fekete keszkenőt viselő nagymamával, a mesét olvasó pápaszemes nagyapóval, az idejekorán eltávozott gyerekkel, testvérrel, az életet adó édesanyával, a gondoskodó édesapával, a búcsú nélkül távozott jó baráttal, az elhunyt kedvessel. Számtalan filléres, de fontos emlék felidéződik, amikor lefolyik az özvegy, a szülő, a testvér, az árva, az egyedül maradt családtag arcán a könnycsepp, felejthetetlen emlékek, amelyek valójában majd csak velünk együtt múlnak el. Egyszer eltemeti valaki ezeket a féltve őrzött kincseket, titkokat is, de tudjuk, ezek az emlékek megmaradnak a gyermek, az unoka, a dédunoka mozdulatában, mosolyában.
Halottak napja az a nap, amelyet csak méltósággal lehet megülni. Ünnepünk, amely ugyan szomorú, de összehoz rokont, ismerőst, távoli vagy közeli jó barátot. Mindenszentek ünnepét komolyan kell vennünk, mert egyszer majd miértünk is ég a mécses lángja, egyszer nekünk is fehér krizantémot hoznak szeretteink, egyszer értünk is szól a halk ima.
Megtelnek temetőink halottak napján, és megtelik a szívünk is kegyelettel, tisztelettel azok iránt, akik tovább élnek bennünk, és az utánunk következőkben. Halottak napi imánk erőt ad nekünk ahhoz, ami még hátra van. Segít értelmes életet élni a múló jelenben.
-Zsuzsa L.-
Megjegyzések
Megjegyzés küldése