Zsuzsa blogja

Öt férfi áll az ajtómban. És éppen nem vagyok otthon. Valami rendk í vüli történik, hiszen öt év alatt összeadva nem állt ennyi jólöltözött férfi a házam előtt. Boltban vagyok, de a technikának köszönhetően látom a kamerámban, hogy ott várnak, beszélgetnek, nevetgélnek, nyomják a csengőm, üzenetet hagynak. E z pont úgy érint, mintha egyszemélyben most vesztettem volna el a mohácsi csatát. Újra és újra visszatekerek, és nézem az ajtóm előtt lejátszodó kisfilmet. Hang nélkül pont olyan, mintha Amerikából jöttem, mesterségem címerét játszanánk. Próbálom kitalálni a foglalkozásukat, ám akárhogyan is erőltetem, nem megy. De hát mindenki kreatív, ha rá van kényszerítve. Aki legközelebb áll a kamerához, nem az én esetem, de m eglehetősen fitt, magas, talán joga- vagy tánctanár, és már látom is rózsával a szájában, tangóléptekkel közeledni. Hazaérkezem, kézbe veszem az ajtómba tűzött fényképes lapot. Sajn álom, elkerültük egymást , olvasom az elég közvetlennek hangzó üzenetet, és még

Észrevétlenül, szinte átmenet nélkül köszöntött be az ősz. Csak azt érzem, hogy velem együtt lépked az avaron, és már nem kapaszkodom annyira a nyárba. A múltamra gondolok, ami lehulló levélkénk tűnik el, de mégis képes megszépíteni az életem. Olyan sanzonosan, meghitten szökött be az ősz a szívembe, hogy rá bíztam minden mosolyomat, titkomat, bakancslistámat. Ránézek az őszi fotóra, és nem szeretném megállítani az időt, csak elraktározni a tegnapi pillanatot. Az ősz és én sétálunk az avaron. Beragyogja a nap a lombtalan fákat. Sugara a lelkemhez ér, bátorít, hogy az elmúlás is adhat új életet. F elkapja az őszi szél e szárnyaló gondolatom, és messzire viszi, nagyon messzire, ahol ugyanaz a napsugár ragyogja be ugyanazt az őszt.   Máshol is szép az ősz. Szel í d tekintetű, mely nem csak visz, hanem hoz is. Tegnap még úgy búcsúztunk, hogy : Jó estét nyár...   Ma már úgy ébredek, hog y: Jó reggelt ősz, jó reggelt élet… -Zsuzsa L.-

Egy gyerekkori emlék jár a fejemben reggel óta. Bejött a víz a házunkba, megállíthatatlan volt, könyörtelenül elöntött mindent. A hetvenes években egyetlen értékünk volt, a tévé. Édesanyám föltette a fehér-fekete televíziót a szekrény tetejére, fölcsavarta a szőnyeget, jött a szomszéd, a nyakába vett engem, egy másik a bátyámat az ölébe, és menekültünk. Imádtam az árvizet, olyankor palacsintát, pánkót, csörögét ettünk. Gyerek voltam, hatéves körüli, még igazából nem tudtam mi a különbség a rossz és a jó között, ezért, ha süteményt akartam enni, álltam az ablakban, imádkoztam, Istenem, bárcsak esne az eső, jönne a Kis-Küküllő be a házba, és mi menekülnénk nagynénémhez, aki olyan finomakat sütött, és elárasztott a szeretetével. Közben remek humora volt, akárcsak minden Marton-lánynak. Később felnőttként, megértve mindent, csodáltam, kilenc gyerek, mostoha körülmények, és mégis több volt a vidámság, mint a panasz, több volt a szeretet, mint a harag.  Erdélyben járva meglátogatta

A hűtőm pillanatnyilag egy űrhajóra emlékeztet. Bármikor föl lehetne lőni az űrbe, a gravitáció semmit nem dobálna szét benne, mert üres. Hajnalban megyek el itthonról, este érkezem haza, mindig bent eszek a munkahelyen, semmi értelme, hogy bármi is megrohadjon a hűtőmben. De hálás vagyok a főnökömnek, aki gyakran megh í v ebédelni, vagy néha reggelit is hoz. Az elektromos kályhámról sem sok mindent tudok í rni, néha letörölöm a port róla, májusban főztem utoljára, amikor itt voltak a bátyámék. Utána jött a nyár, elutaztam, hazajöttem, ha meglátogattak a gyerekek a kerti grillsütőt használtuk, vagy elmentünk vendéglőbe. Most próbálom felidézni a húsleves és töltött káposzta receptjét, szerintem menni fog gugli nélkül is. Jönnek a gyerekek hétvégén, úgyhogy vissza kell térni a földre, és meg kell tölteni a hűtőt, no meg a pulykát. Hálaadás lesz. Nem a mi ünnepünk, de megtartjuk, mert ilyenkor szabadok a lányok, tudunk találkozni, és minden egyes együttlét egy ajándék.