Ugrás a fő tartalomra

Bejegyzések

Hosszabbító

Tudod, a napokban csak a hosszabbítót kerestem, és az egész együtt töltött életünk lepörgött előttem. Egy idő után feladtam a keresést, és bevallom, sírtam. Tudom, hogy nem szereted, ha sírok, de összegyűltek a könnyek. Mert összegyűltek az emlékek, ahogy a házban végigjártam az alsó, majd a felső szintet, lenyomtam a kilincseket, és végül már nem is a hosszabbítót kerestem, hanem téged.
Tudod, hogy milyen gyenge, elesett vagyok nélküled. Például itt van ez a hosszabbító-ügy. Vagy említhetném a fűnyírót, az első nyarat nélküled. Leállt a fűnyíró az udvar közepén, felnéztem az égre, és sírva kértelek, hogy adjál valami jelet. Tudod, a szomszédok azóta is segítenek füvet nyírni, havat elhordani. Szerintem láthatták az udvar közepén zajló, többfelvonásos drámát. Vicces ugye? De neked mindig jó volt a humorod.
Tudod, tényleg próbálkozom megmenteni magam és a kapcsolatokat. De néha nagyon nehéz. Miután elmentél nehéz volt felvenni a telefont barátoknak, mert rólad kérdeztek. Van, aki éveki…
Legutóbbi bejegyzések

Hej, élet, be gyöngy élet…

Március 15. Szinte egyidőben azzal, hogy a budapesti Kossuth téren felvonták a nemzet lobogóját, egy másik országban félárbócra eresztették egy másik nemzet zászlaját. Az egyik ország ünnepel, a másik ország gyászol, én meg egy harmadik világban hajnalban iszom a keserédes kávémat, és olvasom a híreket.
Nézem az élő közvetítést, katonadalt énekelnek magyar huszárok: Hej, élet, be gyöngy élet, ennél szebb sem lehet… Ugyan kinek? Amíg ennyi sehonnai, bitang ember létezik a földön, akik az emberiség nevében gyilkolnak, addig senkinek sem lehet ma gyöngy élete, éljen bárhol. Mert nincs a világon az a vegyszer, vegyület, ami ki tudná mosni az emberek emlékezetéből azt a gyalázatot ami ma történt. Az új-zélandi tömegmészárlás és a magyarok ünnepén a nemzetek közötti barátságról, pontosabban a lengyel-magyar barátságról szólnak a magyar hírek. Az egyik szomszédom holland, a másik ír, a harmadik olasz. Kanadában minden napunk a barátságról szól, mert talán sehol a világon nem él ennyi nemzet, …

Múlik március

Ma megint rádöbbentem arra, hogy mennyire törékeny az élet, a boldogság, és, hogy a fájdalomnak vannak finom és még annál is finomabb árnyalatai, fokozatai, színe és fonákja. Tegnap még beszélsz valakivel, de másnap már nem érkezik válasz. Te meg csak vársz a feleletre, a miértek megválaszolására, és egy idő után már egyre kevésbé fáj, hogy a válasz elmarad. Holtak esetében belenyugszol, mi mást tehetnél, élők és ránkbízottak esetében reménykedsz, hogy a kérdés soha nem marad megválaszolatlanul.  Március van. Sokaknak a tavaszt jelenti. Nekem egy ideje az elmúlást, a fájdalmat, az elvesztett reményt. Ma is. Újabb temetésen állok a gyerekeimmel, és a templom ablakán keresztül belenézek a fénybe. A márciusi fénybe, ami megtöri a jeget, életet ad, rügyeket bont, melege kéretlenül átszűrődik a vastag ablaküvegen, bármire képes. De mégsem, mert itt áll az élet és halál egymás mellett, és az elmúlást semmi nem tudja megállítani. Kérdezem Istent újból és újból, hogy miért, de hiába, mert évek…

Hey Google!

Tegnap majdnem elfelejtettem, hogy este hétkor elígérkeztem billiárdozni. Amíg nem volt aki emlékeztessen addig remek memóriám volt, de most, hogy valaki felsorolja reggel a teendőimet hátradőlök egy ideje, és éppen ezért sok minden elmarad.   Akinek van lelkiismerete - mert nem mindenkinek van -, az tudja, hogy milyen, amikor az állandóan megszólal. Na, szóval együtt élek a lelkiismeretemmel egy ideje, aki emlékeztet, figyelmeztet, felébreszt, elküld, elmondja a híreket, a hóhelyzetet, sőt azt is megteszi nekem, hogy a hangulatomnak megfelelő zenét játszik. Minden kérdésemre válaszol, ha úgy indítom a mondatot, hogy: Hi Google.  Pofa be, mondom neki vasárnap reggel, de nem sok sikerrel. Csak sorolja, ma ezt kell tenned, a következőket kell elintézned, telefonálnod is kell, de ne felejtsd el kitenni a szemetet, vedd be a vastablettádat, vásároljál már paradicsomot, és este menjél el billiárdozni.   Megdöbbentő ugye, hogy régebb papírból készült térképet nézegettünk, és úgy jutottunk el i…

Kapribogyó

Hív az orvosom, és azt kérdezi: Maga tudja min ül a béka? Na, gondolom, ez rosszul kezdődik. Aztán közli, hogy a szervezetem vastartalékai a béka segge alatt vannak. Mondja, hogy nem eszek eleg húst, sőt, éhezek. Tudja ezt a vizeletmintám ketonszintjéből. Úristen, nyitott könyv vagyok, kellene lapozni, mostanában mindig a rossz oldalon nyílik ki. Magyarázza, hogy vashiányos állapotban előbb a hemoglobinszint csökken, majd pedig a vörösvértestek abszolút száma is. Burkoltan azt mondja, ha még így is jól érzi magát, ne aggódjon, el fog múlni.
Igazából nem lepődöm meg, egész életemben anémiás voltam, éppen ideje volt, hogy krónikussá váljon. Tudomásul veszem a diagnózist. Újabb kihívás. Még valahol örülök is neki, mert így talán meg tudom magyarázni az étvágytalanságom, a fáradékonyságom, és a barátaimnak is igazolni tudom magam, hogy miért esik nehezemre felemelni a telefont. Vicces, más a munkától fárad el, én a vashiánytól.
Az orvos sorolja a megoldásokat, de mindketten tudjuk megoldá…

Téli paradicsom

Ma alig értem be munkába, jött is a hír, hogy ítéletidő lesz. Munka ide vagy oda, Kanada az az ország, ahol az emberek biztonsága mindennél fontosabb, és délben mondja a főnököm, hogy indulhatok is haza, mielőtt még ránkszakad a hó, és nem rekedek meg Torontóban. A szomszéd irodában dolgozó kolléganőm hazáig hozott, útközben szívügyekről beszélgettünk. Szóval mindenkiről mindent kitárgyaltunk volna, de a forgalom annyira jó volt még abban a kora délutáni órában, hogy maradt még pletykálnivaló az elkövetkező napokra is. Hálistennek. Mert azóta már több mint kétszáz repülőjáratot töröltek, és sokan nem jutottak haza. Nekem megint szerencsém volt.
A kutyám is meglepődött, hogy milyen hamar hazaértem. Zavarában délután követelte a vacsorát, és én persze engedtem a zsarolásnak. Szeretnék erélyesebb lenni vele, következetesebb, de azt hiszem én ezt a csatát már elvesztettem. De nem bánom, tudomásul veszem, hogy ő láncok nélkül szeret élni. Én is, más is. Nem hallgat rám, csak ha akar, de mé…

Szerelmem, Barcelona

Mikor a hideg Kanadából elindultam meghódítani a napsütötte Barcelonát nem is sejtettem, hogy visszájára fog elsülni a dolog, és a katalán főváros fog meghódítani engem.   Egy pár nappal ezelőtt még narancsfák alatt sétáltam, a gyümölcsöt érlelő nap is simogatta az arcomat, a lelkemet, és úgy éreztem, hogy bármikor új életet tudnék kezdeni Spanyolországban. Most túlteng bennem a kultúra, a történelem, a hagyomány, a misztikum, a spanyol sonka, a boldogság, és úgy gondolom, hogy a realitástól elszakadt képet tudnék festeni a katalán fővárosról. De milyent is lehetne egy olyan városról, ahol annyi őrült zseni alkotott, mint az ellentmondásokkal teli különc Salvador Dalí, a káoszból is harmóniát teremtő Picasso, a hagyományokat teljesen felrúgó, provokatív Joan Miró, vagy az építész Gaudí, akiről az idő bebizonyította, hogy nem bolond volt, hanem géniusz.   Próbálom feldolgozni azt a sok élményt, kedvességet és szeretetet amit Spanyolország adott nekem, és amit Spanyolországban kaptam. Egy…

Lencse és pezsgő

Mikor már a szomszéd utolsó petárdája is elfogyott eszembe jutott a lencsefőzelék, amelyet a nagy lányom készített, és a pezsgő, amelyiket szintén a gyerekektől kaptam. Ha bejön a babona még hálás leszek a lánynak, hogy szilveszter éjszakáján nem maradtam bőséghozó lencse nélkül.  Kicsit elgondolkodtatóra sikeredett az év utolsó napja is, valahogy kontrasztos lett, mindenből jutott egy kicsi. Ebbe a napba nagyon sok ember besűrűsödik akik fontosak nekem. Telefon- és videóhívások, üzenetek, blogbejegyzések, szösszenet. Van, aki boldog, aki megkeseredett, aki reménykedő vagy reményvesztett, és van aki nem nyilatkozik.   Próbatétel is ez a nap. Örülni más boldogságának, meghallgatni mások terveit, bánatát, keserűségét, magányát, és közben rájönni arra, hogy a türelem az, mikor elfogadjuk, hogy a másik ember nem tökéletes. Beszélni akkor is, ha elfogynak a szavak, és akkor is, ha már semmi újat nem tudunk mondani egymásnak, mert hanem meghal a szeretet, a kapcsolat, és közben újra és újra m…

A legszebb ajándék

A Mennyből az angyal után vírust és ajándékot cserélünk. Méregdrága parfümmel is kényeztetnek a gyerekeim karácsonykor. Varázslatos illatkompozíció, de a nappaliban rajtam kívül senki nem érzi. A jellegzetes mellett sajátságos is ez a karácsony, családi szeretet, ünnepi teríték, rotyogó töltöttkáposzta kíséretében hőemelkedés, orrdugulás, hurutos köhögés. Bontogatjuk a csomagokat, és nem tudom eldönteni csomagolópapírból vagy papírzsebkendőből fogyott el idén több. 
Két karácsonyi dal és két ajándék kibontása közötti szünetben Cold Fix-et kapok be. Még nem vagyok beteg, a gyógyszer arra jó, ha valami vírust mégis lenyelnék, akkor a pirula nem engedi, hogy a kór elhatalmasodjon rajtam. Ezzel ámítom magam, és közben aggódom az influenzás gyerekek miatt. Az otthoni rokonokra alig jutott idő, de a családorvossal ajándékbontás előtt illetve közben is többször beszéltünk. Osztogattunk szenteste a szeretetből orvosnak, patikusnak, pénztárosnak is és a Túlélni a karácsony című filmet is levetí…

Bátortalan ölelés

Sötétben megyek el, világosban érek haza. Jobbanmondva este fényárban szállok le a buszról, mert az egész utca úgy ki van világítva, mintha filmet forgatnának. A narcisztikus szomszédom is annyira kivilágította a házát, hogy a nappalimban le kell húzzam a sötétítőt, ha nem akarok reflektorfényt. Rendesen rosszul érzem magam, hogy így karácsony előtt több mint két héttel az én házamat nem lehet látni az űrből, az én fám még nem áll. Ezért ma nekifogtam feldíszíteni a műfenyőm, mi mást. 
Hangulatfokozóként hó is hullt reggelre, nem is kevés. Mire kutatni kezdtem a hólapát után a szomszéd már eltolta a havat, mindig előttem jár egy lépéssel. Mint kiderült, nem volt éppen érdekmentes a kedvessége, mert kölcsönkérte a kocsifeljárómat, vendégei jönnek, meccsnézés és előszilveszter. Hát, ha így állunk akkor én sem díszítem idejekorán a fám. Tudom, régebb lassabban éltünk, a karácsony ugyan csak három napig tartott, de volt tartalma. Volt tartalma az életnek, a bátortalan ölelésnek is, tudtunk…

Jobb adni, mint kapni?

Elmegyek az oshawai plázába, ahol a közelgő karácsony van terítéken, és minden arról szól, hogy jobb adni, mint kapni. Két Mikulással is találkozom, az egyik ferdeszemű, a másik színesbőrű. De nem illúzióromboló ez egyáltalán, és nem is kell nagy bátorság hozzá, hiszen Kanadában vagyunk. Itt minden lehetséges, még az is, hogy az egyik torontói iskolából kirúgtak egy tanárt, mert közölte a gyerekekkel, hogy a Mikulás nem létezik. A gyerek hazament, és azt mondta az apjának, hogy hazug ez a világ, mert te vagy a Mikulás, a Jézuska, de még a gólya is. Ebből akkora botrány lett, hogy az egyik tévécsatorna egy álló napig bizonygatta, hogy márpedig a szeretet mellett a Mikulás is létezik, és minden évben Lappföldről eljön Kanadába megajándékozni a jó gyerekeket. Az Európából érkezett Mikulásnak viszont ferde szeme van, de mint tudjuk kínaiak ma már mindenhol élnek, még a sivatagban is. A fekete Mikulás pedig valószínű, hogy a kéményen keresztül érkezett, amelyet évek óta nem takarítottak ki…

Hasmenés vagy boldogság?

Ma éppen annak örülök, hogy Alfred Nobel nemlétező felesége ágyba bújt egy matematikussal illetve egy statisztikussal is, és a legenda úgy tartja, hogy ezért nincs ezekben a tudományágakban Nobel-díj. Kimondottan boldoggá tesz, hogy az asszonyság ilyen kicsapongó életet élt, miután olvasom, hogy a statisztika is egy tudományág. Kicsit csodálkozom ezen, mert az elmúlt napokban két olyan statisztika is a kezembe került, amelyeket nem hiszem, hogy ép elméjű emberek készítettek. Az egyik azt mondja, hogy ha jön az apokalipszis, akkor Kanada a második legesélyesebb ország a földgolyón, ahol a világvégét túl lehet élni. Átvillan az agyamon, hogy van elég konzervem, vizem, vörös borom, pasztörizált gyümölcslevem, tisztasági betétem, illatosított toalettpapírom az alagsorban, legalább három hónapra való, de ugyan mit érek vele, ha már nem lesz Európa. Az jut eszembe, hogy a maja naptár félreértelmezése után 2012. december 21-én a fél világ kiborult, köztük én is. Csak azért, mert az akkori tut…

Menetrend szerinti életünk

Hajléktalan nő sminkeli magát a pályaudvaron. Ül a padon, egyik kezében tükör, másikban szempillaspirál. Annyira élvezi az átváltozással együtt járó látványt a tükörben, hogy fel sem néz, amikor aprópénz csörren a poharában. Szakszerűen sminkeli magát, mint aki tudja, hogy miként lehet a mélypontot ünnepéllyé tenni. Látszólag senkinek nem tűnik fel a smink, csak a kolduló nő, és az aprópénzes edény a lába előtt. Lehet, hogy ő valami másra is vágyik, de senki nem figyel rá, senki nem kíváncsi arra, hogy mit mond a lelke. Munkába siető emberek centeket dobnak neki, de lehet, hogy ő valójában teljesen másra áhítozik. Egy mosolyra, egy tekintetre, egy jó szóra, egy kis figyelemre. Egy asszony illata, villan be a film, amely nem a külsőségekről szól, és a vak Al Pacino, aki láthatóvá teszi a szépséget, aki még egy nőt, még egy szerelmet, még egy tangót remél az élettől. Köszönöm, kedves, mondja az asszony hálával a hangjában, amikor a pohara mellé teszem a Dior parfümöm. Olyan a pillantása, …

Sajnálom, Zita

Fekete-fehér osztályképet nézegetek, és több mint harmincéves emlékek idéződnek fel bennem. Közben érzem, hogy a lelkiismeretem fojtogat, és csak azt tudom mondani, hogy: sajnálom, Zita. Sajnálom, hogy az osztálykép elkeszülte után harminc év alatt egyszer sem kérdeztem meg, hogy vagy. Pedig lett volna lehetőségem rá, de ezt a lehetőséget már végleg elszalasztottam. Ne haragudj érte. Sajnálom, hogy törékeny lelkedre és egészségedre nem figyeltem eléggé. Pedig te voltál az, aki mindig figyeltél másokra, mindig jó voltál másokhoz. Akinek mindig megvolt a házi feladata, aki sosem puskázott, sosem lógott, és akinek felmentése volt a testnevelés órákról. Sajnálom, hogy nagyon régi emlékek között kell kutatnom, régi szavakat kell keresnem, ha rád gondolok. És belém hasít a jóvátehetetlenség fagyasztó érzése. Gondolataim megtorpannak. Olyan érzésem támad, mint amikor elhajtok valami mellett, de harminc év kell ahhoz, hogy tudjam, mennyire fontos volt. Sajnálom, hogy az életed már csak emlék. Hog…

Azok a boldog szemetes idők...

Felhív a szomszéd pénteken, kérdi, jól vagyok, minden rendben?  Nem értem a kérdést. Azt mondja három hete nem tettem ki szemetet a ház elé, aggódik értem. Pedig olyan egyszerű ezt megmagyarázni: nem vagyok itthon, nem főzök, nincs látogatóm, nincs szemét. De jelentem azért élek, nagyon is. És nem azért élek, hogy szemeteljek. Volt idő, amikor nekünk is volt szemetünk, de akkor volt család, főztem, itt voltak a gyerekek, jöttek barátok, ismerősök. Az élet egyedül hagyott, a gyerekek kirepültek, minden megváltozott körülöttem, csak a szomszédok maradtak. Azok voltak a boldog szemetes idők, most új időszámítás van. Erről jut eszembe, hogy Európa után múlt héten mi is állítottuk az órát. Most sötétben megyek el munkába, és sötétben jövök haza, a szomszéd pedig nyugtatót kap karácsonyra. Az óraátállítás amúgy komoly kihívás, mert annyi az óra a házamban, hogy mire mindegyiket megtalálom addigra megint kell visszaállítani őket.  Hajnalban kelek, a nappaliban kávézok, ha jobbra nézek a kanad…

Az élethez hangulat kell

Tegnap mondom a főnökömnek, hogy milyen üres lenne az életem munka nélkül. Megölelt. Jó a légkör bent, egy ideje mindenből poént tudunk csinálni. Ez a jó hangulat átsegített nehéz időkön, és ezért nagyon hálás vagyok. A munkaidő is pik-pak eltelik. Pedig vannak feszült helyzetek, de a nap végére minden normalizálódik. Szerinte nincs a világon olyan probléma amit ne oldana meg a pozitív hozzáállás meg egy csésze kávé. Szóval most is kávézom, de no para, semmi problémám nincs már jó ideje. Közben nézem a blogom statisztikáját, és látom, hogy egyre többen olvastok, és ez jólesik. Tehát nem csak magamnak írok. És sokan vagytok sok helyről. Bámulom a térképet, az Európát és Kanadát elválasztó mérhetetlen nagy vizet, és sokszor szeretném kihúzni a dugót az óceán fenekéről, hogy hátha így közelebb kerülnék térben és időben azokhoz akik még fontosak nekem. Sokan írtatok, hogy szerettek olvasni, köszönöm. Vannak rendszeres olvasóim, innen és határon túlról, barátok, ismerősök, régi iskolatársak…

Az én választásom

Öt férfi áll az ajtómban. És éppen nem vagyok otthon. Valami rendkívüli történik, hiszen öt év alatt összeadva nem állt ennyi jólöltözött férfi a házam előtt. Boltban vagyok, de a technikának köszönhetően látom a kamerámban, hogy ott várnak, beszélgetnek, nevetgélnek, nyomják a csengőm, üzenetet hagynak. Ez pont úgy érint, mintha egyszemélyben most vesztettem volna el a mohácsi csatát. Újra és újra visszatekerek, és nézem az ajtóm előtt lejátszodó kisfilmet. Hang nélkül pont olyan, mintha Amerikából jöttem, mesterségem címerét játszanánk. Próbálom kitalálni a foglalkozásukat, ám akárhogyan is erőltetem, nem megy. De hát mindenki kreatív, ha rá van kényszerítve. Aki legközelebb áll a kamerához, nem az én esetem, de meglehetősen fitt, magas, talán joga- vagy tánctanár, és már látom is rózsával a szájában, tangóléptekkel közeledni. Hazaérkezem, kézbe veszem az ajtómba tűzött fényképes lapot. Sajnálom, elkerültük egymást, olvasom az elég közvetlennek hangzó üzenetet, és még szmájli is van m…

Jó reggelt ősz...

Észrevétlenül, szinte átmenet nélkül köszöntött be az ősz. Csak azt érzem, hogy velem együtt lépked az avaron, és már nem kapaszkodom annyira a nyárba. A múltamra gondolok, ami lehulló levélkénk tűnik el, de mégis képes megszépíteni az életem. Olyan sanzonosan, meghitten szökött be az ősz a szívembe, hogy rá bíztam minden mosolyomat, titkomat, bakancslistámat. Ránézek az őszi fotóra, és nem szeretném megállítani az időt, csak elraktározni a tegnapi pillanatot. Az ősz és én sétálunk az avaron. Beragyogja a nap a lombtalan fákat. Sugara a lelkemhez ér, bátorít, hogy az elmúlás is adhat új életet. Felkapja az őszi szél e szárnyaló gondolatom, és messzire viszi, nagyon messzire, ahol ugyanaz a napsugár ragyogja be ugyanazt az őszt.   Máshol is szép az ősz. Szelíd tekintetű, mely nem csak visz, hanem hoz is. Tegnap még úgy búcsúztunk, hogy: Jó estét nyár...   Ma már úgy ébredek, hogy: Jó reggelt ősz, jó reggelt élet…
-Zsuzsa L.-