2016. június 3., péntek

2013. március 10., vasárnap

A Székely Szabadság Napja Torontóban

„Ha szükséges, akkor minden nap itt kell találkoznunk, hogy ne veszítsük el az ősi anyaföldet” – hangzott el Torontóban, a kanadai román konzulátus épülete előtt szervezett rendezvényen. A Székely Szabadság Napja elnevezésű marosvásárhelyi rendezvénnyel egyidőben zajló autonómia-tüntetésen mintegy háromszázan vettek részt.


A jelenlevők székely, magyar és kanadai zászlókat lobogtattak, a tiltakozó táblákon pedig a következő feliratok voltak olvashatóak: „Szabadságot Székelyföldnek”, „Autonómiát Székelyföldnek”, „Székelyföldet nem lehet feldarabolni”,„A székelyek nem akarnak szolgák lenni”, „Megálljt a romániai magyarok elnyomásának!. A Kanadai Székely–Magyar Egyesület szervezésében sorra kerülő eseményen Kanada és az Egyesült Államok több helységéből érkeztek résztvevők, hogy kifejezzék szolidaritásukat a székelyek autonómia-követelése iránt.
Bánhegyi Zoltán, az egyesület elnöke elöljáróban elmondta:„Tudjuk, hogy feszült a helyzet, amely ma Romániában kialakult, és azt követeli meg, hogy mi fegyelmezetten, és kultúrált néphez illően békésen fejezzük ki támogatásunkat a Székely Nemzeti Tanács autonómia-törekvése iránt”. Bánhegyi szerint a tüntetés megszervezése azért vált szükségessé, mert „a román hatóságok fel akarják darabolni még azt a kis Székelyföldet is, amely megmaradt a Magyar Autonóm Tartományból és emellett nem csak anyanyelvünket akarják megsemmisíteni, hanem nemzeti jelképeinket is, tehát minket”.
A rendezvény célja felhívni a hazai és a nemzetközi közvélemény figyelmét Székelyföld helyzetére, a székelyek autonómia-igényére és arra a nyilvánvaló veszélyre, hogy a román kormány közigazgatási átszervezés címén Székelyföldet egy nagyobb román többségű régióba akarja beolvasztani – mondta az egyesület elnöke. Ezt nem szabad engednünk! – szögezte le Bánhegyi Zoltán, majd hozzátette: imádkozunk a magyarok Istenéhez, hogy a Székely Szabadság Napja alapkő-értékű kiindulópont legyen a székelyföldi területi autonómia megvalósításában. A résztvevők igennel válaszoltak a szónok következő kérdéseire: „Akarjuk-e, hogy az emberek szabadon éljenek, így a székelyek is? Akarjuk-e, hogy őseink földje megmaradjon? Akarjuk-e, hogy anyanyelvükön tanulhassanak székely testvéreink? Akarjuk-e, hogy testvéreink ne legyenek másod- vagy harmadrendű állampolgárok? Akarjuk-e, hogy a román mellett a magyar is hivatalos nyelv legyen? A székelyek rájöttek, hogy csak magukban bízhatnak, bízhatnak-e bennünk?”
Teljes mértékben megértjük székely testvéreinket, hogy helyzetükből nincs más kiút csak az autonómia – mondta végezetül az elnök, majd hozzátette: minden erőnkkel támogatjuk őket, szolidaritást vállalunk velük, és felhívjuk a román kormány figyelmét, hogy kívánságukat fogadja el, mert a jelenlegi helyzetért nem a magyarok a felelősek, ők csak szenvedő alanyai egy elmaradt társadalom szeszélyeinek.
A rendezvényt megtisztelte jelenlétével Sziki Károly színész, aki Wass Albert A láthatatlan lobogó című versét adta elő, szavalt Tamás János, Bánhegyi Erzsébet felolvasta a torontói román konzulátusnak valamint az ottawai román nagykövetségnek is eljuttatott petíciót, majd imát mondott Bálint Ibolya.
Az esemény záróakkordjaként a résztvevők elénekelték a kanadai, a magyar és a székely himnuszt.

 

2012. április 6., péntek

Húsvét, a hit ünnepe

Húsvét, a tavaszvárás ünnepe. Tele van a tavasz csodákkal. Apró kis lélekmelengető csodákkal, mint a gorzafalvi kerámiaedénybe ültetett búzaszemek szárba szökkenése. Zöldell a kalászt hozó maréknyi búza, amely az élet kenyerét adja, és kinyílik a sárga pipevirág, hogy hirdesse a természet ébredését.
Húsvét, a csoda ünnepe. Tele van a lelkem az elmúlt húsvétok csodás emlékeivel. Székelyföldön annyi csoda történik így húsvét tájékán. Pimpószentelés, éjféli templom- és határkerülés, ételáldás, locsolkodás. De a világon bárhol éltetni lehet és kell a húsvéti csodát. Vigyáznunk kell a húsvétra, és tovább kell adnunk minden parányi csodáját, ott, ahol van magyar szó, és ott is, ahol éltetni kell a magyar szót.
Húsvét, a remény ünnepe. Csodálatos élmény húsvétvasárnap, amikor még a fecske sem rakja a fészkét, bizakodással, reménykedéssel, megtisztult gondolatokkal és érzésekkel várni a felkelő nap érkezését. Székelyföldön olyannyira él a feltámadás reménye, hogy a nehéz sorsú hétköznapokra is marad a húsvéti hitből.
Húsvét, a megmaradás ünnepe. Gyermekeink évről évre viaszba mártják a kesicét, és megírják a tojásokat, hogy vízbevető hétfőn szép hímes tojással várják a legényeket. Hiszem, hogy minden magyar családban kerül piros tojás a kis fonott kosárba, és él a hagyomány nem csak a Kárpát-medencében, hanem mindenhol, ahol magyar szó elhangzik.
Húsvét, a család ünnepe. A hit vigaszában otthonra találó ember örömnapja, amikor a terített asztalnál mindenkinek jut egy darabka megszentelt étel. Minket, magyarokat összetart, és egy családdá kovácsol a húsvét. A hímes tojás, a locsolkodás a mi hagyományunk. És a mi kiváltságunk az is, ha bekopog az aprócska legényke a lányos házhoz, hogy megkérdezze: szabad-e locsolni?
Húsvét, a hit ünnepe. Hiszem, hogy életünk nem ér véget a nagypéntekkel, mert mindig van miért reménykedni, mindig van csoda, amire várni kell. Most, hogy zöldell a maréknyi búza, és zsenge hajtásai között megbújnak a hímes tojások, reményt ad a bizakodásra. Reményt ad arra, hogy húsvét tájékán minden hagyománytisztelő magyar szívében feltámadjon a hit. A megtartó, makacs hit, amely nélkül, éljünk bárhol a világon, árvák lennénk.

2011. december 31., szombat

Örökké tartó újévi jókívánság

Minden új év egy új felelősség is. Felelősség a családunkért, a gyermekeinkért, felelősség a máért, a holnapért, és a jövőért, felelősség azért a nemzetért, amelyhez tartozunk. Lekapcsoljuk a karácsonyi fényeket, de lelkünkben új lángokat gyújtunk, új célokat tűzünk ki, amelyek megtartanak, éltetnek és ösztönöznek. Elénekeljük a magyar és a székely himnuszt, és a magyarok istenére megesküdve régi és új fogadalmakat teszünk.
Gyermekkorom óta mindig két szilvesztert ünnepeltünk meg az év utolsó napján. Előbb kicsit furcsa volt, de aztán belenőttem a családi hagyományba. Székelyföldön, amikor az éjféli tizenkét órát elütötte a kis- és nagymutató, akkor koccintott a család, csörgött a telefon, közeli és távoli rokonok, ismerősök kívántak boldog új esztendőt, erőt, egészséget és minden elképzelhető jót.
A meghitt pillanatok azonban mindig éjjeli egy órakor köszöntöttek be, amikor az anyaországiakkal együtt dobbant a Kárpát-medencei magyarok szíve. Ez az igazi szilveszter Erdélyben, Kárpátalján, Felvidéken, Vajdaságban és mindenhol, ahol magyarok élnek. Ekkor csendül fel megannyi székely házban a magyar himnusz, és morzsoljuk le arcunkról azokat a könnycseppeket, amelyeket sokszor visszafojtottunk, de most visszatarthatatlanul kicsordulnak. Isten, áldd meg a magyart jó kedvvel, bőséggel – hányszor, de hányszor elénekeltük megannyi szilveszteren, titokban, szabadon, suttogva, hangosan, fájó szívvel és új reményekkel. És a magyar himnusz mellett a székely családokban nem is szilveszter a szilveszter a székely himnusz nélkül. Nincs olyan ház, ahol ne hangzana el, hogy: „Maroknyi székely porlik, mint a szikla…”
Ma már három szilvesztert ülök meg, mert így hozta a kiszámíthatatlan sors. De tengeren túli, távoli, új hazámban a korábbi hagyományokat el nem hagyom, hiszen bennem élnek, és gondolatban sokszor otthon vagyok, Székelyföldön. Ezt teszem most is, mert amikor szülőföldemen, Erdélyben tizenkét óra, majd éjjeli egy óra lesz, és családom elénekli a magyar és a székely himnuszt, akkor gondolatban velük együtt énekelek, sírok, örülök, fohászkodom.
Mi mást tehetnék? Hiszen az élet úgy akarta, hogy székely-magyarnak szülessek, és erre büszke vagyok. Ma már tudom, hogy mindenkiben más és más érzelmek törnek fel a székely himnusz minden sora hallatán. Hiszen mást érez a székelyföldi ember, és másként érintődik meg az idegenben élő székely, de valamennyien ugyanazért fohászkodunk szilveszter napján, mert bárhol éljünk szülőről gyerekre szálló felelősségteljes kérelmünk, örökkévaló és örökké élő újévi kívánságunk az, hogy: „Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk…”

2010. október 31., vasárnap

Mindenszentek napjára

Halottak napja van, és ebben a nagy Halloween-őrületben itt, Kanadában erről kezdenek megfeledkezni még azok is, akik valamikor óhazájukban fontosságot tulajdonítottak ennek a napnak. Nekem fontos volt, lesz és marad mindenszentek ünnepe. Ez az a nap, amelyet nem tud elhomályosítani bennem az iszonyú nagy távolság. Elhunyt szeretteink emléke bennünk él, velünk él még akkor is, ha évről évre egyre több kedves embernek nem tudjuk elmondani, hogy mennyire fontosak nekünk.
Ezt a jegyzetemet nem most írtam, de időszerű. A Marosvásárhelyi Rádióban hangzott el tavaly, és Sármási Bocskai János kedves kollégámnak köszönhetően idén is adásba került. Köszönet érte.

Halottak napi éltető imáink

Halottak napja az a nap életünkben, amikor egyszerre gondolunk elhunyt szeretteinkre, és az idő múlásával egyre többen vannak azok, akikért imát mondunk. Szinte évente újabb pislákoló gyertya kerül a sorba. Ilyenkor kegyelettel gondozzuk halottaink sírját, mert talán tudjuk, valójában saját lelkünket gondozzuk.
Ellentmondásos, de mily igaz, hogy halottak napja az a nap, amely nem csak az elmúlásról, hanem az életről is szól. Diszharmónia ez a november elseje, mert ilyenkor élettel vannak tele halott temetőink. Hiszen Erdély-szerte láthatjuk, még van, aki gondozza a sírhantokat, még van, aki megigazítsa a félredőlt fejfát, még van, aki virágot ültessen a székely anyaföldbe.
Ilyenkor, az elmúlást idéző ősz végi napokon sokan térnek haza idegenből, de hányan vannak olyanok, akik csak gondolataikban járnak itthon, a szülőföldön. Szétszóródtattunk, hiszen hányan hányfelé kellene menjünk, hogy minden halottunk sírjára kerüljön egy szál virág, megannyi hozzátartozónk hantján pislákoljon egy gyertya, és valamennyi emlékhely fölött fohászunk elmondhassuk.
Fájdalmasak a temetőbeli találkozások az emlékeinkben fekete keszkenőt viselő nagymamával, a mesét olvasó pápaszemes nagyapóval, az idejekorán eltávozott gyerekkel, testvérrel, az életet adó édesanyával, a gondoskodó édesapával, a búcsú nélkül távozott jó baráttal, az elhunyt kedvessel. Számtalan filléres, de fontos emlék felidéződik, amikor lefolyik az özvegy, a szülő, a testvér, az árva, az egyedül maradt családtag arcán a könnycsepp, felejthetetlen emlékek, amelyek valójában majd csak velünk együtt múlnak el. Egyszer eltemeti valaki ezeket a féltve őrzött kincseket, titkokat is, de tudjuk, ezek az emlékek megmaradnak a gyermek, az unoka, a dédunoka mozdulatában, mosolyában.
Halottak napja az a nap, amelyet csak méltósággal lehet megülni. Ünnepünk, amely ugyan szomorú, de összehoz rokont, ismerőst, távoli vagy közeli jó barátot. Mindenszentek ünnepét komolyan kell vennünk, mert egyszer majd miértünk is ég a mécses lángja, egyszer nekünk is fehér krizantémot hoznak szeretteink, egyszer értünk is szól a halk ima.
Megtelnek temetőink halottak napján, és megtelik a szívünk is kegyelettel, tisztelettel azok iránt, akik tovább élnek bennünk, és az utánunk következőkben. Halottak napi imánk erőt ad nekünk ahhoz, ami még hátra van. Segít értelmes életet élni a múló jelenben.

2010. október 4., hétfő

Újdonságok

Megint rég nem írtam, de valahogy sosincs annyi időm mint szeretném. Kincsikém hazament Erdélybe, Kolozsváron a Bolyain magyar-angol szakon tanul. Nehezen szoktuk meg, hogy már nincs itt, de ilyen az élet, összehoz és szétválaszt embereket. Itt-tartózkodásának egy hónapja nagyon hamar eltelt, nem jutott mindenre időnk, de hát jövő nyáron pótoljuk majd a most elmulasztott dolgokat. Voltunk az Inglis Falls vízesésnél, megnéztük a caledoni Badland tengerfeneket, szórakoztunk Wonderlanban, aztán még utolsó nap elmentünk a Mandarinba, ahol mindenféle tengeri herkentyűt, kagylót, rákot, polipot, tengeri moszatot megkóstolt. Csoda, hogy nem lett rosszul a repülőn:)
Szóval minden visszakerült a régi kerékvágásba. Julcsikának még szeptember 8-án megkezdődött az iskola, kicsit nehezen indult be, de most már megint kezd megbarátkozni a gondolattal, és egyre több barátja lesz, aminek nagyon örülök. Nyolcadikos lett, ami azt jelenti, hogy idén középiskolát kell választanunk neki. Továbbra sem terhelik túl őket a tananyaggal. Most matematikából azt tanulják az iskolában, amit ő már ötödikben tanult otthon. Az első tesztje 90 százalékosra sikerült, ami egy nagyon jó eredmény. Közben rákapott a sütésre is, most hétvégén kétszer is sütött nagyon finom „chocholate chips”-et, pontosan olyant, mint amilyent a Tim Hortons kávézóban lehet vásárolni.
Én kitartóan járok a College-be, egyik nap telik a másik után. Közben Devi, a barátnőm elvégezte az iskolát, és ki is helyezték egy orvosi intézménybe, ahol nagyon szereti. Hiányzik Devi, mert rengeteget segített nekem, önzetlenül. Az eddigi vizsgáim nagyon jól sikerültek, igaz, hogy az elmúlt hónapokban számítógépes programokat, alkalmazásokat tanultunk (Word, Excel, Outlook, Powerpoint stb.), tehát könnyű volt felzárkózni, semmilyen problémám nem volt még a nyelvvel sem.
A honvágyam a régi, tehát van. Az otthoniakkal napi szinten tartjuk a kapcsolatot, bár most több helyre kell telefonálni, mert édesanyám Csíkszeredában van, Kincsikém pedig Kolozsváron. De mindennap történik valami valakivel, van amikor ott kéne lennem, de hát ugye ez képtelenség. Múlt hónapban meghalt keresztapám, és nem tudtam elbúcsúzni tőle. Az ilyen dolgok nagyon fájnak.
Nagyon el vagyok maradva a levélírással is, tudom, úgyhogy elnézést kérek mindenkitől, akinek még nem válaszoltam. Folyamatban van... Bár nem tudom mikor lesz időm, mert pillanatnyilag nagy lépés előtt állunk. Ugyanis vásároltunk egy házat, amelynek kulcsait október 29-én kapjuk meg, úgyhogy már számoljuk a napokat. Addig is csomagolunk, tervezünk, spórolunk. Nehéz vajúdás eredménye ez, hiszen már tavasz óta kerestük azt a brókert, aki alacsony kamattal, megfizethető áron tudja intézni a házvásárlást. Aztán épp akkor, amikor már teljesen leállt az ügy, és nem történt előrelépés, egy magyar barátunk ajánlott egy brókert, aki nagyon hamar, és nagyon kedvezményesen lebonyolította az üzletet.
Köszönöm azoknak akik folyamatosan követik a blogomat, bár ritkán írok, de napi szinten 250-300 látogatóm van.

2010. augusztus 28., szombat

Együtt

Ilyenkor nagyon hamar telik az idő... Gondolom a korábban feltett képek önmagukért beszéltek. Kincsikém most már két hete itt van Kanadában. Megérkezése nem volt kalandmentes. Budapesten ült fel a repülőre, és brüsszeli, illetve montreáli átszállással érkezett meg Torontóba. Korábban Bukarestből kértünk repülőjegy-foglalást, de miután kiderült, hogy a romániai jegy épp a duplája a Torontóban megvásárolható jegynek, lemondtunk róla. Így bementünk egy ismerős torontói magyar turisztikai hivatalhoz, ahol megvettük a jegyet. Újfent bebizonyosodott, hogy Romániában még mindig kilopják a szemedet is. A torontói magyar turisztikai cégnél megvásárolt jegynek egyetlen hátránya az volt, hogy Budapesten kellett felszállni. Korábban úgy volt, hogy Montreálban nem kell leszállnia a gépről, mert ugyanaz a repülő jön Torontóba is, de kiderült, hogy mégsem. Így mikor a gép Montreálban kanadai földet ért, az utasokat leszállították, és már ott megtörtént a kikérdezés, ki hova megy, kihez, milyen célból. Kincsikém azért úszta meg a bőröndjének az átkutatását, mert fordított egy idős magyar nénikének, aki egy szót sem tudott angolul, és a segítsége fejében az emigrációs tiszt úgy döntött, nem kell a csomagját leellenőrizni. Így az István keresztszüleitől érkező házi pálinka, a sok Sportszelet, csoki, ételízesítő mind-mind sikeresen megérkezett Torontóba. A montreáli gép több mint egy órát késett, mi rossz kapunál várakoztunk, szóval minden nehezítette aznap az életünket, de végül a találkozás mindent feledtetett. Nyolc hónap után újból együtt lehettünk.
Örülünk egymásnak, és próbáljuk kihasználni az időt, amelyet együtt tölthetünk. Sajnos nekem hét közben iskolába kell járni, István dolgozik, így kevés idő jut kirándulásra. Múlt hét végén nagyon rossz idő volt, kitartóan zuhogott az eső Bramptonban, így vasárnap megnéztük a tévében az időjárás-jelentést, és miután kiderült, hogy 150 kilométerre Woodstock fölött süt a nap, beültünk az autóba, és elmentünk abba az irányba, úgyhogy gyönyörű napsütésben a folyó partján halásztunk, pihentünk, nevetgéltünk.
Az elmúlt héten sikerült elmenni a Niagarára. Délután kettőkor indultunk, ezért nem úsztuk meg a dugót, de a forgalom dacára 2 óra alatt megérkeztünk a vízeséshez. Már voltam ott decemberben, de teljesen más nyári napsütésben látni a hatalmas alázúduló víztömeget. A napsütés ugyan nem sokáig tartott, meg is áztunk rendesen, de megérte.
Kincsikém minden nap biciklivel bejárja a környéket. Naponta ott vár a buszmegállóban, amikor érkezem haza az iskolából. Annyira jó érzés látni, ahogy a biciklire támaszkodva várja a buszt, majd együtt jövünk haza a parkon keresztül. Már a környéken köszönnek neki, egy idős bácsi valamelyik nap meg is állította, hogy egy fiatalkori biciklis élményét megossza vele.
Látott már a kertünkön átsétáló oposszumot, mosómedvét, mókust, ivott Tim Hortons kávét, utazott már itteni autóbuszon, evett Boston Cream Donut-ot, állt a szivárvány alatt, kifogta az aranyhalat a folyóból, és még sorolhatnám, de a legfontosabb az, hogy együtt vagyunk.
Még több képet a fotóalbumban találtok.

2010. augusztus 18., szerda

Kincsikém Kanadában






2010. július 30., péntek

Hírkavalkád

Kezdem a legfontosabb hírrel:) Kincsikém megkapta a vízumot Kanadába, és augusztusban meglátogat. Tegnap volt a nagykövetségen, és nagy csoda történt, kihallgatás, kötekedés nélkül tették be a vízumot az útlevelébe. Ez számomra felér egy csodával, mert nekem csak rossz tapasztalataim voltak a kanadai nagykövetségen, leszámítva azt a napot, amikor megadták a letelepedési engedélyt. Ezt megelőzően azonban háromszor utasították vissza a vízumkérésemet. Szóval 8 hónap után újralátom a kislányomat, és egy hónapig lesz velünk.

Iskolám

A másik hírem az, hogy kibővítettem a szakomat a Trios College-ben. Most már Medical Office Administrator a programom címe, ami azt jelenti, hogy egészségügyi intézmények irodáiban is elhelyezkedhetem, miután márciusban elvégzem a tanulmányaimat. A kezdeti nehézségek nem múltak el, de enyhültek. Most is vannak nehéz napjaim, de szereztem néhány barátnőt, és így lényegesen könnyebb a beilleszkedés. Devinek hívják azt a lányt, aki rengeteget segít nekem. Sokat biztat, bármilyen kérdésben segít, és ha nem értek valamit, türelmesen elmagyarázza. Nagyon hálás vagyok neki, rendkívüli teremtés. Devi egyébként indiai, egy kislány édesanyja, Indiában biológia szakon szerzett egyetemi diplomát, itt pedig új életet kezd. A másik lány Syeda, ő is egy kedves, közvetlen, mosolygós lány, ő neki is van hozzám mindig egy-két jó szava, és már többször hazahozott autóval, pedig elég nagy kitérőt kell ezért tegyen. Estherrel szoktam még beszélgetni, aki német származású, de egyéves kora óta él Kanadában. Új barátaim azonban nemsokára végeznek, mert ők hamarabb kezdték az iskolát, nagyon fognak hiányozni.

CN Tower – Torontó szimbóluma

Itt vagyunk jó ideje már, de Torontó belvárosát csak a múlt héten tekintettük meg. A napot a Saint Michael kórházban kezdtük, ahol meglátogattuk István nővérét, aki sikeresen átesett egy elég nagy műtéten. Szerintem nem meglepő, ha azt mondom, hogy az itteni kórházakat nem lehet egy napon említeni az otthoniakkal. Felépítésük, berendezésük pontosan olyan, mint amilyen az amerikai kórházas filmsorozatokban. Persze, tisztaság van, nem linóleum van a földön, nem omlik a plafon a nyakadba, és nem rozsdásodó vaságyon fekszenek a betegek.
A Saint Michael kórháztól gyalog tettük meg az utat a CN Tower-hez, teljes nevén Canada's National Tower. Torontó híres tornya 1973 és 1976 között épült, abból a célból, hogy az ipar erősségét demonstrálja. Építése idején a világ legmagasabb szabadon álló tornya volt a maga 553 méteres magasságával, de ezt a címet elveszítette, miután Dubajban nemrég átadták a 828 méter magas Burj Khalifa tornyot. A CN Towert 1537 munkás építette föl 40 hónap alatt.
A toronyban 4 kilátószint látogatható, 342 méteren található a Glass Floor, azaz az Üveg Padló és a Külső Kilátó. 346 méteren található a Horizont Café alkalmi étkezésekre, 351 méter magasságban helyezték el a gömb alakú, forgó éttermet. Az itt étkező vendégekkel a padló 72 perc alatt körbefordul, hogy zavartalanul élvezhessék az alant elterülő város és az Ontario-tó látványát. 447 méteres magasságban van a Sky Pod, ahol tiszta idő esetében a látótávolság 160 km is lehet, és akár a Niagara-vízesést is láthatjuk.
A torony egyébként 6 darab üvegfalú gyorslifttel van felszerelve, a kabinok 22 km/óra sebességre gyorsulnak fel. Statisztikák szerint évente 2 millió turista látogatja meg a Torontó jelképének is számító tornyot. Mi nem mentünk fel a CN Towerbe, azt mondtuk, még gyűjtjük egy kicsit a bátorságunkat, hogy ezt kipróbáljuk:)
A belvárosban lehet látni néhány jól konzervált régi épületet, nagyon sok a templom, de ami a leginkább jellemző a városközpontra, azok az ultramodern üvegépületek. Rengeteg a turista, és többnyire fehér emberekkel találkoztunk. A CN Towertől néhány száz méterre van az Ontarió tó, ahol sétahajókázni lehet, de a bátrabbak motorcsónakot bérelhetnek, ezenkívül rengeteg a magánjacht. Ami még szép, az a rengeteg park, a sok zöld övezet, csak Torontónak több mint 200 parkja van. Még több képet a fotóalbumban találtok.

2010. július 20., kedd

Santana-koncert Torontóban

Szeretet, jóság, boldogság és a marihuána legalizálása – ezeket az üzeneteket fogalmazta meg július 11-i torontói fellépésén Santana, aki óriási koncertet tartott a Molson Amfiteátrumban. A szabadtéri koncertszínpad az Ontarió tó partján található, hatalmas területen fekszik, több ezer férőhelyes. Nehezen jutottunk el a koncert helyszínére, de csak azért, mert több utat is lezártak, hiszen éppen a világbajnokság döntő meccsének estéje volt, így minden spanyol az utcán szédelgett és ünnepelt.
A bejáratnál szigorú volt az ellenőrzés, semmilyen tárgyat bevinni nem lehetett, a táskákat kikutatták, a vizes palackokat elvették, és a profi fényképezőgépeket sem látták szívesen. Úgyhogy a kis unokahúgunk, Viki fényképezőgépe a széfbe került. A lelátón, Marika sógornőmnek köszönhetően, nagyon jó helyet kaptunk. Egyébként a Santana koncertre 50 és 850 dollár között lehetett jegyet váltani, attól függően, hogy hová szólt az ülőhely.
Sajtóforrások szerint Santana a rocktörténet egyik legmegbecsültebb művésze, rengeteg kitüntetést kapott. 1998-ban bekerült a Rock And Roll Hall Of Fame-ba, azaz a Hallhatatlanok klubjába. A Mexikóból származó zenész több mint 40 éves pályafutása alatt eddig 90 millió albumot adott el világszerte. Nagy sikerű Supernatural című visszatérő lemezével 1999-ben nyolc Grammy-díjat nyert. A Supernatural óta Carlos Santana az egész világon ünnepelt sztár.
Engem nem csak Santana zenéje fogott meg, hanem legfőképpen politikai és személyes üzenetei hatottak rám. Azt mondta: „mindannyiunkban ott lakozik Teréz anya jósága, és szeretete, csak nyitottak kell legyünk a másik ember felé.” A koncert alatt Santana feleségeként mutatta be, és színpadra hívta Cindy Blackmant, aki több számot is végigdobolt. Cindy dobosként széles körű ismertséget tulajdonképpen Lenny Kravitz: Are You Gonna Go My Way című klipjében szerzett. Santana két nappal korábban, chicagói koncertjén, a Corazon Espinado című dal dobszólója után nyilvánosak kérte meg az 51 éves Cindy kezét, és a közönség üdvrivalgása közepette a nő igent mondott. A 63 esztendős gitárlegenda ellen több mint harminc évi házasság után három gyermeke anyja, Deborah Santana nyújtott be válókeresetet 2007-ben, amelyben kibékíthetetlen ellentétekre hivatkozva kérte a válás kimondását. Az asszony öt éve megjelent memoárjában arról írt, hogy Santana hűtlen volt hozzá.
Santana nem mulasztotta el, hogy üzenjen Barack Obama amerikai államelnöknek is, arra kérte őt, hogy legalizálja a marihuánát. Ezt már több, korábbi koncertjén is szorgalmazta, de Torontóban hosszasan beszélt ennek értelméről. A zenész szerint, ha legalizálják a marihuánát, akkor az anyag eladásából befolyt pénz nem a dílerek zsebébe menne, hanem az államkasszába, és ezt a summát az oktatásra lehetne fordítani. Santana szerint – és ezzel nemcsak én, hanem nagyon sokan egyetértenek –, egyértelműen megbukott a drogellenes harc Amerikában, hiszen milliókat költenek a kábítószer-ellenes harcra, és mégis virágzik az ipar. Okfejtése logikusan hangzik, de ki tudja eldönteni, hogy lenne a jobb? Santana hozzátette: nem neki kellenek a drogok, hiszen ő nem él velük, mint fogalmazott: „drog és alkohol nélkül is lehet boldog az ember, és, aki csak tudja, ezt az utat válassza”.
Szóval, érdekes, tanulságos koncert volt. A képeket nem profi géppel csináltuk, még több fotó az albumban lesz.

2010. július 10., szombat

Vízesések és tengerfenék

Nagyon szép Kanada. Erre a megállapításra jutottam legutóbbi kirándulásunk után is. Na, azért nem annyira szép, mint Székelyföld, és főként a Hargita, illetve környéke, de el kell ismerni, lélegzetelállító csodák vannak errefelé is. Rengeteg a vízesés, mint a mellékelt térkép is mutatja. Múlt hétvégén 150 kilométer megtétele, és szinte háromórás autózás után érkeztünk meg Owen Soundba. István már többször járt ott, a környéken több kisebb vízesés van. Azért írom, hogy kisebb, mert ugye itt, Kanadában a Niagara a legnagyobb vízesés, és annál már csak kisebbek vannak. Az Owen Sound melletti Inglis Falls vízesés 18 méter magas. A „falls” szó egyébként vízesést, zuhatagot jelent angolul.
Bramptonból Owen Soundba autópályán jutottunk el. Rengeteg takaros kis farmot láttunk útközben. Sokan gazdálkodnak errefelé, és nagyon jól megélnek belőle, ez látszik a gazdaságok területén található házakon. Többnyire teheneket, lovakat tartanak, de útközben láma-farmot is láttunk. Kukoricát, búzát, krumplit termesztenek, és óriási virágzó repceföldek mellett haladtunk el. Hiába, hogy vasárnap volt, a gazdák kint voltak a földeken, és dolgoztak.
Egyébként nem egy sűrűn lakott ország Kanada. A nagy városokat leszámítva, vidéken a házak annyira elszórtan vannak, és a gazdaságok akkora területeken fekszenek, hogy ha a szomszédba kell menni kölcsönkérni, akkor nem kis utat kell megtenni. Rengeteg a szélturbina. A természet által biztosított szélből előállított elektromos áram nem csak olcsóbb, hanem tiszta folyamat is, mert a szélenergia hasznosítása nem jár sem levegő-, sem pedig vízszennyeződéssel.
Mikor megérkeztünk a vízesés melletti parkolóba nem volt sok autó, a parkolásért néhány dollárt fizettünk. Az erdőben makulátlan volt a vécé, pedig nem volt vécés néni. Ezt most csak azért írom le, mert otthon még fizetni is kellene ilyen helyeken a kritikán aluli szolgáltatásért. Jaj, és egyetlen bóvliárus sem volt. Nem mintha hiányoztak volna, de emlékszem, hogy amikor utoljára a Fogarasi Havasokban jártam, a bóvliárusoktól nem lehetett parkolóhelyet találni. És ott a büdös túrótól elkezdve a legyezőig, mindent árultak.
Szóval, visszatérve a vízeséshez, a környezet példásan van konzerválva. Lemásztunk a vízesés aljába, útközben kis teknősöket láttunk, ezért óvatosan kellett lépkedni, nehogy valamelyiknek bántódása essen. A vízesés aljánál bemásztunk a sebesen folyó vízbe, jó hideg volt, és átlátszóan tiszta. István és Julcsika fölmásztak egészen a vízesés alá. Én annyira bátor voltam, hogy erre már nem vállalkoztam, így kiültem egy nagy kő tetejére és napoztam. A nap annyira sütött, hogy seperc alatt kivette a nadrágom színét, szép fakó barna lett.
Az Inglis Falls meghódítása után hazafelé menet a Walter's Falls-t is megtekintettük. Ez egy még kisebb vízesés az Isten háta mögött, de gyönyörű környezetben. A vízesés melletti zöld övezeten egy éppen lezajlott esküvőről árulkodó díszlet nyomait láthattuk, a fátylas-virágos árkád alá gyorsan be is álltunk Julcsikával fényképeszkedni.
Hazafelé jövet, Bramptontól nem messze még meglátogattunk egy nagyon érdekes helyet, amelyhez foghatót eddig még sosem láttam. Caledon körzetben található a „badlands” nevezetű természeti ritkaság. A vörös dimbes-dombos helyen évmilliókkal ezelőtt tenger volt, amely kiapadt, a tengerfenék pedig megmaradt. Annyira különleges a látvány, percekig csak ámultam-bámultam a vörös csodát, aztán végigsétáltunk a dombocskákon, amelyeken zöld kicsapódások láthatóak. Ez állítólag a vas oxidációs folyamatának eredménye, de tudományos dolgokba nemigazán szeretnék belemenni:)
Gyönyörű napunk volt. El is fáradtunk rendesen, senkinek sem kellett aznap este altató. (A kirándulásunkról még több képet a fotóalbumban találtok.)

2010. július 2., péntek

Canada Day

Tegnap Canada Day, azaz Kanada napja volt. A bramptoni központi ünnepség kissé távol esett tőlünk, ezért csak a közeli Chinguacousy parkba mentünk el Julcsikával. Kellemes napsütés volt, sokan voltak, de óriási a tér, itt nagyon sok a zöld övezet, mindenki elfér. A parkban van egy kisebb tavacska, sokan hajókáztak. Van egy kisebb állatkert is, ahol többnyire különleges háziállatokat lehet megtekinteni, a pónilovakra a gyerekek fel is ülhettek.
Még üres pad is volt, úgyhogy vásároltunk egy-egy sajtkrémes bégelt, melléje jeges capuccinot, és kellemesen elüldögéltünk, elbeszélgettünk. Eszembe jutottak az otthoni idők, hogy milyen eltúlzott román rendőri felügyelet alatt ünnepeltük meg Erdélyben augusztus 20-át, vagy milyen megvetéssel viszonyultunk a december elsejei román hőbörgésekhez.
Kanada egyébként 143 éves lett idén, 1867. július 1-e óta rendelkezik önálló kormányzattal, tehát már nem Anglia egyik fenségterülete. Bár különálló ország, Angliához való formális, szimbolikus kötődése megmaradt. Az angol királynő idén együtt ünnepelt a kanadaiakkal. II. Erzsébet 22. hivatalos látogatása zajlik a napokban. A brit uralkodó kilenc napot tartózkodik összesen Kanadában, amelynek hivatalosan ő az államfője. Néhány napot Új-Skóciában, Kanada egyik dél-keleti tartományában töltött. Új-Skócia Kanada második legkisebb tartománya, az Atlanti-óceán veszi körül. A királynő Halifax-ban, a fővárosban a Mi'kmaq Village-ban élő indián rezervátumot kereste fel, találkozott az indián elöljárókkal, és még egy indián sátrat is megnézett belülről. Tegnap a fővárosba, Ottawa-ba utazott. Mindenhol nagy szeretettel fogadták a 84 éves brit uralkodót, aki uralkodásának 58. évét ünnepelte idén.
Így telt el nekünk Kanada Napja itt-tartózkodásunk első évében. Készültünk kirándulni, de mivelhogy Istvánnak dolgoznia kellett, a kiruccanást átprogramoztuk hétvégére.

Horgászás
Erről jut eszembe, hogy múlt hét végén horgászni voltam életemben először. Hát nagyon élveztük, még én is, aki csak ültem a tábori széken és tanultam. Kb. másfél óra autózás után telepedtünk le a folyóparton, túlságosan meleg volt, nem igazán rajzottak a halak. Összesen két halat fogtunk, de azok minden horgász-túlzás nélkül nagyon nagyok voltak. Lehet úgy kellett volna csinálnunk mint a rendőr, aki, amikor elmegy horgászni, kifogja az első halat, majd addig veri azt, amíg el nem árulja, hogy hol van a többi:)
Julcsika négy fogást szalasztott el a szép új rózsaszín botjával. És meg kell említenem azt is, hogy a boltban magyarországi csemegekukoricát vásároltunk csalinak:) Szóval, akkorák voltak a pontyok, hogy alig bírta István kihúzni őket. A sorsuk az lett, hogy elajándékoztuk őket, mert nemigazán rajongunk a halért, az üzletben pedig lehet kapni szálka nélküli megpucolt halat:) Erről jut eszembe egy horgászvicc...
A horgász kifogja az aranyhalat, aki az életéért könyörög.
– Kedves horgász teljesítem a kívánságod, csak engedj vissza!
A horgász tanakodva nézi...
– Jó, ne legyen benned szálka.

2010. június 23., szerda

Földrengés volt

A földrengést érezni lehetett Toronto környékén, és az egész Ontario tartományban. Ültem az iskolában, belemélyedve a könyvelésbe, és arra lettem figyelmes, hogy mozog a székem. Egyből a földrengés jutott eszembe, hiszen ilyen érzéssel otthon is találkoztam, de azonnal elhessegettem a gondolatot, mert eddigi ismereteim szerint Ontario tartomány nem egy földrengés-veszélyeztetett övezet.
Mikor otthon, Sepsiszentgyörgyön, a Vrancsea-hegység közelségében meg-megmozdult a föld, a férjem mindig mondta: na, itt, Torontóban ilyen veszély nem fog fenyegetni. Hát mégsem így lett...
Szóval ültem az iskolapadban, és csak csodálkoztam, hogy miért mozog a szék alattam? Végül annak tulajdonítottam az egészet, hogy már délután van, és még semmit nem ettem, valószínű, megszédültem az éhség, vagy a nehéz tananyag miatt:) Aztán, mikor kimentem szünetre, akkor bebizonyosodott, hogy a sejtésem jó volt. Nagy kupaktanács volt a folyosón, és a Trios College-ben mindenki a földrengésről beszélt.
A földrengés ritkaságnak számít itt, ezen a környéken. A tegnap délutáni földmozgás közepes erősségű, a Richter-skálán mérve 5,5 fokos volt, és kb. 40 másodpercet tartott. De éppen elég volt nekem ahhoz, hogy beijedjek. Kanada keleti felében, Ontario és Quebec tartományokban, pontosabb Ottawától 61 kilométerre mozdult meg a föld, és nem csak Ottawában, Montrealban és Torontóban, hanem a határ túloldalán, több amerikai szövetségi államban, azaz Michigan, Vermont, New York területén is érezni lehetett. Ottawa központjában több épületet is kiürítettek, néhány épület falán pedig repedések jelentek meg, de emberéletet nem követelt a földmozgás.
A tévé híradója szerint 1935-ben volt hasonló földrengés ezen a környéken, a Richter-skála szerinti 6,2-es erősségű mozgást jegyeztek akkor.

2010. június 15., kedd

Trios College Business and Technology

Elég sok mindent történt ismét mióta nem írtam. Először is abba kellett hagynom a nyelviskolát, mert a tanárom, Carlos úgy gondolta, hogy elértem a legmagasabb szintet a LINC-en, és a múlt héten egy reggel közölte velem, hogy ne is pakoljam ki a cuccaimat, mert magasabb szintre tett.
Bár örülnöm kellett volna, hogy ő így látja, de inkább sírni akartam, egyrészt azért, mert tőle nagyon sokat tanultam, és én érzem, hogy vannak még hiányosságaim, másrészt azért nem voltam felhőtlenül boldog, mert az osztálytársaimat, a közösséget ott kellett hagynom.
A legmagasabb szintű angol nyelvosztály csak délután fél 4-től van, ez a másik probléma, mert egyszerre nem lehetek két helyen. Ugyanis időközben a férjem rábeszélt, hogy iratkozzak be valamilyen egyetemre, itt „College”. Kicsit félve tettem meg ezt, hiszen úgy érzem a nyelvtudásomon még lehetett volna csiszolni egy ekkora nagy lépéshez. De végül is felvételiztem két helyre is, és felvettek. A felvételi egyszerű volt, mintha egyenesen hülyéknek találták volna ki. Az angol teszt nem volt elbonyolítva, a matematika pedig körülbelül a 6. osztályos szintet érte el.
Végül a „Trios College Business and Technology” elnevezésű intézet mellett döntöttem. Nincs is olyan messze, és nekik volt olyan szakuk, hogy „Office Administration – Application Specialist”.
Azért választottam ezt a szakot, mert a tananyagban olyan számítógépes programokat találtam, amelyeket már ismerek. Viszont volt könyvelés is, amihez nem értek egyáltalán.
Tegnap volt az első napom, és pechemre a könyveléssel kezdtünk, 6 hétig mind csak ezt tanuljuk. A tanárom Joseph Bishop színes bőrű, akcentussal beszéli az angolt, egyébként ghánai, elég szimpatikusnak tűnt, és olyan lelkesedéssel tud beszélni a könyvelésről, mint én a gyerekeimről. Nekem a könyveléshez csak annyi közöm volt eddig, hogy édesanyám kiváló könyvelő, de ez rajtam most nem sokat segít. Szóval nulláról kezdem az egészet, és ráadásul angolul.
A tegnapi napom tele szorongással telt el. Nagyon féltem, hogy nem értek meg mindent, és így is volt. Hiszen a könyvelésben, ha magyarul tanulnám is, akkor is lennének benne új szavak, szakkifejezések, angolul meg pláne. Ahogy a régi jó magyar szólás-mondás mondaná: alaposan fel kell kötni a gatyát, nem berezelni annak, aki ilyenbe belevág.
Délután egyre kellett az egyetemen lennem, kaptam belépőkártyát fényképpel, ellenőrző kóddal, könyveket, iskolástáskát:) Az osztályok nagyon jól felszereltek, mindenkinek saját, legmodernebb számítógépe, saját postaládája van, kivetítő, színes nyomtató, légkondi, korszerű, ergonomikus szék. Az órák 6-ig tartanak, két szünettel.
Az első nap nem szereztem barátokat, a gyomrom egyébként is össze volt szorulva a sok kanadai diák között. Egyedül a tanárral beszéltem, amikor kérdezett. Mi, magyarok azt mondjuk, hogy minden kezdet nehéz, de a kanadaiak itt azt sulykolják bele az emberbe, hogy „nem minden kezdet nehéz”. Itt a legnehezebb pillanatokban is pozitív az életszemlélet, és ha egy kanadainak elpanaszolod, hogy aggódsz a nyelvtudásod miatt, fél perc alatt bebizonyítja, hogy a világon te beszéled legjobban az angolt, és ezt úgy adja elő, hogy el is hiszed neki, amit mond.
Mintha sokan boldogságtréningen vettek volna részt, úgy viselkednek. És azt vallják, hogy a pozitív életszemlélet védi a szívet, fél egészséget jelent stb. Na hát mi, magyarok, ehhez a pozitív gondolkodáshoz újra kellene szülessünk...

2010. június 6., vasárnap