Zsuzsa blogja

Együtt hallgattuk a vonatkerekek kattogását P-vel egyik este. Megérkezett a vonat, hallod? - kérdezte azzal a melegséget sugárzó szel í d mosolyogával. Itt lakom hét hónapja, és még sosem vettem észre, sosem hallottam, hogy a vonat pár száz méterre robog el a lakásomtól. Talán jól szigetelt a tömbház, talán kevésbé volt fontos tény a vonat. Eddig. Hatéves voltam, amikor elütött egy teherautó. Ugyanarra az időre tehető az is, hogy megtudtam nekem is van apám. Egyéves koromban elhagyott, aztán, mikor elütött a teherautó bejött a kórházba. Nem tudtam ki az, de az ölelése nem tűnt idegennek. Akkor láttam először a szemében, hogy félt engem. Másodszor akkor, amikor bejelentettem, hogy elmegyek Kanadába. Láttam apámat sírni, kétszer. A kórházas emlék mély nyomot hagyott bennem, apám ott volt velem egy órát. Mikor elment, azt mondta, vigyázz magadra Angyalom, aztán felült a vonatra és 15 évig megint nem láttam. Aztán később én ültem fel a vonatra, majd a repülőre és többet sosem láttam őt. De

Imádom a gasztrofilmeket, egyrészt mindig romantikusak, másrészt habár az efajta mozikban a kiélezett konyhakés főszerepet kap, megsem hal meg senki a filmben. Ha abszolút kedvencet kell mondani, akkor az "Ételművész" - "Burnt" című film viszi el a prímet nálam, és nem csak a pofátlanul jóképű Bradley Cooper miatt, hanem mert egy hihetetlenül szórakoztató és érzelmes történet az étel szeretetéről, a szerelemről és a második esélyről. Én leborulok azok előtt, akiket élvezettel tölt el a sütés-főzés, és ösztönszerűen pakolgatják a félig kész ételekbe a még hiányzó hozzávalókat. És ha hiszitek, ha nem, én is tudok főzni. De miután egyedül maradtam, úgy éreztem a konyha egy kínzókamra, ha nincs akinek főzni. Úgyhogy feladtam, és azt is elfogadtam, hogy soha nem leszek a későn felfedezett, női Gordon Ramsay. Mikor P. felvetette a gondolatot, hogy főzzünk együtt, akkor megmondom őszintén egy kicsit beijedtem. Ennél nagyobb traumát rápakolni egy konyhát nagyívben elkerülő

Ez a kép az első igazi téli napon készült mióta beköltöztem Torontóba. A mosoly felszabadult, hiszen ezúttal nem kell havat lapátolnom. Miután egyedül maradtam sokáig azt hittem nem nevethetek, és a nagyon ritka, boldog pillanatok után is mindig bűntudatom volt. Első perctől tudtam, hogy csupán két választásom van: vagy elfogadom, hogy özvegy vagyok vagy szenvedek. Én az utóbbit választottam hosszú évekig. Az első hetekben, hónapokban a legnehezebb az volt, hogy tovább kellett élni, és rengeteg volt a kihívás. Hosszú ideig a YouTube volt a legjobb barátom. Ha elromlott a fűnyíró, eldugult a lefolyó, leállt a medence szivattyúja egyfolytában a YouTubon lógtam. Miután eladtam a házam Oshawában és az emlékeimmel együtt beköltöztem a városba megint sok minden megváltozott. Rengeteg dolog értelmét vesztette, és rengeteg minden átértékelődött, fontosságot nyert, például én saját magam. Az apróságok, amiket eddig fontosnak véltem, most semmiségnek tűnnek, és újra megtanultam élni. Még van mit

Mostanság sokat gondolkodom azon, hogy a mai világban internet nélkül szinte lehetetlen ismerkedni. Az internetről pedig tudjátok, vegyes véleményem van. Egyrészt elrabolja az ember személyiségét, másrészt pedig kinyitja a világot előtted. A legújabb statisztikák szerint az internetnek köszönhetően minden 5. kapcsolat vagy barátság online kezdődik. P-vel az online világban futottunk össze. Egy szép magyar szó, azaz “Anyu” hozott össze minket, amit egy angol szövegben említett meg. Én lájkoltam az "Anyu"-ról szóló bejegyzését, majd ő megszólított, és kb. így indult el a beszélgetés előbb online, angolul, majd telefonon magyarul, végül találkoztunk is. P. angol akcentussal beszéli a magyart, én magyar akcentussal beszélem az angolt. Jó kis párosítás. Olyan érdekes, mert mikor vele beszélek az az érzés kavarog bennem, hogy ő még görcsösebben ragaszkodik a magyarságához mint én. Én magyar földön születtem, ő Kanadában, de mégis annyira erős benne a magyar öntudat, hogy szinte els