Zsuzsa blogja

“Zsuzsikám már úgy vártalak! Ugyanbiza’ milyen dolgod lehetett, hogy ennyi ideig nem jöttél? Na, ülj le, egyél egy kis pörköltet, vegyél abból a zserbóból, direkt neked süttem, mert tudom, hogy a kedvenced. Igyál egy kis köményes pálinkát is, mert jobb étvágyad lesz. Mik azok a kalóriák, angyalom? Ne idegesíts már! Ezekkel a külföldi szavakkal visztek engem a sírba.” - így dorgált nagyanyám, és állandóan etetett, itatott mikor hozzá mentem. Mamánál mindig volt köményes pálinka, amiről úgy gondoltam, hogy a népi zsenialitás egyik terméke. Sokszor mikor beléptem a kapun már éreztem a kömény és a karamelizált cukor édes illatát, melynek az oldatával mama enyhítette a szilvapálinka májat károsító hatását. Mindig azt mondta egyek, igyak, mert soványabb és sápadtabb vagyok mint legutóbb látott, és hogy a városi levegő meg koszt nem tesz jót nekem. Szegény csak próbálkozott, hogy minél több indokkal, minél többször láthasson. A következő alkalommal már a temető kapujában kínáltak köményes pá

Én kimondottan fiús kislány voltam, kényszerből. Anyámnak nem volt ideje fésülgetni, copfot fonni. Rövidre, fiúsra vágta a hajam, mindig a bátyám kinőtt ruháiban, cipőiben jártam, a szüleim nem voltak gazdagok. Senki sem kérdezte meg, hogy nekem ez így rendben van-e? Volt, hogy irigyeltem a fiúkat, úgy gondoltam, hogy nekik még pisilni is könnyebb. Komoly traumát jelentett számomra, hogy az óvodában, elemi és általános iskolában senkinek nem tetszettem a fiús külsőm miatt. Aztán a gimiben, egyetemen javult a helyzet, amikor már a saját ízlésem szerint kezdtem öltözködni. Akkor már jöttek az egyéb frusztrációk. Mi van, ha nem vagyok vonzó, mi van, ha senkinek sem kellek? Én soha nem néztem úgy ki, mint a divatmagazinok cicalányai. Pedig, mi nők úgy vagyunk megteremtve, hogy vágyunk arra, hogy szépek legyünk. És nem csupán hiúságból. Úgy gondoltam a szép nőket nem hagyják el, az okos nők pedig lelépnek még mielőtt elhagynák őket. Én egyik kategóriába sem illettem bele. Sokáig azt hittem,

Nagyapám mindig azt mondta, hogyha a pincében nincsen bor, akkor az már nem is pince, hanem csak egy gödör. Tata nem sokat beszélgetett, ült a konyha egyik sarkában, a fatüzelésű kályha mellett, bort ivott és olvasott naphosszat. Nagymama mindig dorgálta: “Te Sándor, minek neked az a sok könyv?” Érdekes, mama sosem morgolódott a borivás miatt, csak az állandó olvasás miatt. A Küküllőmenti falvakban a borivás hozzátartozott a mindennapi élethez, az olvasás kevésbé. Makfalván például minden háznál készítettek királyléányka bort, de nem eladásra, hanem házi használatra, és ez tette tönkre a szüleim házasságát is. Bár bortermő vidéken születtem, bevallom töredelmesen nem sokat tudok a borokról. Irodalmat sem olvastam sokat, csak a szükségeset tanultam meg Petőfi, Csokonai vagy Vörösmarty bordalairól. Kedvenc borom a Chianti, de csak azért, mert egyszer kaptam ajándékba egy üveggel, és egy egyedül töltött karácsony este csak az volt a hűtőben. Megittam és megszerettem. Nem lett az életem r

Akár gasztroblogot is írhatnék mióta P.-ét megismertem. Tegnap megjelent a szokásos szel íd mosolyával és egy jó nagy adag rakott krumplival, aztán ő maga is bevallotta, hogy az étel meg minden egyéb csak ürügy volt ahhoz, hogy lásson engem. Ime, egy újabb bizonyíték arra, hogy a romantika nem halt ki, csak más formát öltött. És bevallom őszintén ilyen finom “ürügyet” nagyon rég ettem. Közben turkálok az emlékezetemben rakott krumpli-ügyben. Van egy jó pár éve, hogy a budapesti Stand étteremben rendeltem rakott krumplit, és emlékszem olyan ad hoc választás volt, hiszen az azóta Michelin-csillagos vendéglőben ehettem volna nyúlgerincfilét chilis csokoládémártásban, baconbe tekert sárgadinnye-carpaccióval vagy akár kacsamájat is, ami nálam a kulináris keménydrogok közé tartozik, de én a rakott krumplit választottam. Nemes egyszerűséggel csak azért, mert nekem mindig is hevesebben dobogott a szívem a rakott krumpliért. Vannak olyan ételek, amelyek végigkísérik az embert a gyerekkorától a