Zsuzsa blogja

A Mennyből az angyal után vírust és ajándékot cserélünk. Méregdrága parfümmel is kényeztetnek a gyerekeim karácsonykor. Varázslatos illatkompozíció, de a nappaliban rajtam kívül senki nem érzi. A jellegzetes mellett sajátságos is ez a karácsony, családi szeretet, ünnepi teríték, rotyogó töltöttkáposzta kíséretében hőemelkedés, orrdugulás, hurutos köhögés. Bontogatjuk a csomagokat, és nem tudom eldönteni csomagolópapírból vagy papírzsebkendőből fogyott el idén több.  Két karácsonyi dal és két ajándék kibontása közötti szünetben Cold Fix-et kapok be. Még nem vagyok beteg, a gyógyszer arra jó, ha valami vírust mégis lenyelnék, akkor a pirula nem engedi, hogy a kór elhatalmasodjon rajtam. Ezzel ámítom magam, és közben aggódom az influenzás gyerekek miatt. Az otthoni rokonokra alig jutott idő, de a családorvossal ajándékbontás előtt illetve közben is többször beszéltünk. Osztogattunk szenteste a szeretetből orvosnak, patikusnak, pénztárosnak is és a Túlélni a karácsony című filmet is

Sötétben megyek el, világosban érek haza. Jobbanmondva este fényárban szállok le a buszról, mert az egész utca úgy ki van világítva, mintha filmet forgatnának. A narcisztikus szomszédom is annyira kivilágította a házát, hogy a nappalimban le kell húzzam a sötétítőt, ha nem akarok reflektorfényt. Rendesen rosszul érzem magam, hogy így karácsony előtt több mint két héttel az én házamat nem lehet látni az űrből, az én fám még nem áll. Ezért ma nekifogtam feldíszíteni a műfenyőm, mi mást.  Hangulatfokozóként hó is hullt reggelre, nem is kevés. Mire kutatni kezdtem a hólapát után a szomszéd már eltolta a havat, mindig előttem jár egy lépéssel. Mint kiderült, nem volt éppen érdekmentes a kedvessége, mert kölcsönkérte a kocsifeljárómat, vendégei jönnek, meccsnézés és előszilveszter. Hát, ha így állunk akkor én sem díszítem idejekorán a fám. Tudom, régebb lassabban éltünk, a karácsony ugyan csak három napig tartott, de volt tartalma. Volt tartalma az életnek, a bátortalan ölelésnek is, tu

Elmegyek az oshawai plázába, ahol a közelgő karácsony van terítéken, és minden arról szól, hogy jobb adni, mint kapni. Két Mikulással is találkozom, az egyik ferdeszemű, a másik színesbőrű. De nem illúzióromboló ez egyáltalán, és nem is kell nagy bátorság hozzá, hiszen Kanadában vagyunk. Itt minden lehetséges, még az is, hogy az egyik torontói iskolából kirúgtak egy tanárt, mert közölte a gyerekekkel, hogy a Mikulás nem létezik. A gyerek hazament, és azt mondta az apjának, hogy hazug ez a világ, mert te vagy a Mikulás, a Jézuska, de még a gólya is. Ebből akkora botrány lett, hogy az egyik tévécsatorna egy álló napig bizonygatta, hogy márpedig a szeretet mellett a Mikulás is létezik, és minden évben Lappföldről eljön Kanadába megajándékozni a jó gyerekeket. Az Európából érkezett Mikulásnak viszont ferde szeme van, de mint tudjuk kínaiak ma már mindenhol élnek, még a sivatagban is. A fekete Mikulás pedig valószínű, hogy a kéményen keresztül érkezett, amelyet évek óta nem takarította

Ma éppen annak örülök, hogy Alfred Nobel nemlétező felesége ágyba bújt egy matematikussal illetve egy statisztikussal is, és a legenda úgy tartja, hogy ezért nincs ezekben a tudományágakban Nobel-díj. Kimondottan boldoggá tesz, hogy az asszonyság ilyen kicsapongó életet élt, miután olvasom, hogy a statisztika is egy tudományág. Kicsit csodálkozom ezen, mert az elmúlt napokban két olyan statisztika is a kezembe került, amelyeket nem hiszem, hogy ép elméjű emberek készítettek. Az egyik azt mondja, hogy ha jön az apokalipszis, akkor Kanada a második legesélyesebb ország a földgolyón, ahol a világvégét túl lehet élni. Átvillan az agyamon, hogy van elég konzervem, vizem, vörös borom, pasztörizált gyümölcslevem, tisztasági betétem, illatosított toalettpapírom az alagsorban, legalább három hónapra való, de ugyan mit érek vele, ha már nem lesz Európa. Az jut eszembe, hogy a maja naptár félreértelmezése után 2012. december 21-én a fél világ kiborult, köztük én is. Csak azért, mert az

Hajléktalan nő sminkeli magát a pályaudvaron. Ül a padon, egyik kezében tükör, másikban szempillaspirál. Annyira élvezi az átváltozással együtt járó látványt a tükörben, hogy fel sem néz, amikor aprópénz csörren a poharában. Szakszerűen sminkeli magát, mint aki tudja, hogy miként lehet a mélypontot ünnepéllyé tenni. Látszólag senkinek nem tűnik fel a smink, csak a kolduló nő, és az aprópénzes edény a lába előtt. Lehet, hogy ő valami másra is vágyik, de senki nem figyel rá, senki nem kíváncsi arra, hogy mit mond a lelke. Munkába siető emberek centeket dobnak neki, de lehet, hogy ő valójában teljesen másra áhítozik. Egy mosolyra, egy tekintetre, egy jó szóra, egy kis figyelemre. Egy asszony illata, villan be a film, amely nem a külsőségekről szól, és a vak Al Pacino, aki láthatóvá teszi a szépséget, aki még egy nőt, még egy szerelmet, még egy tangót remél az élettől. Köszönöm, kedves, mondja az asszony hálával a hangjában, amikor a pohara mellé teszem a Dior parfümöm. Olyan a pi

Fekete-fehér osztályképet nézegetek, és több mint harmincéves emlékek idéződnek fel bennem. Közben érzem, hogy a lelkiismeretem fojtogat, és csak azt tudom mondani, hogy: sajnálom, Zita. Sajnálom, hogy az osztálykép elkeszülte után harminc év alatt egyszer sem kérdeztem meg, hogy vagy. Pedig lett volna lehetőségem rá, de ezt a lehetőséget már végleg elszalasztottam. Ne haragudj érte. Sajnálom, hogy törékeny lelkedre és egészségedre nem figyeltem eléggé. Pedig te voltál az, aki mindig figyeltél másokra, mindig jó voltál másokhoz. Akinek mindig megvolt a házi feladata, aki sosem puskázott, sosem lógott, és akinek felmentése volt a testnevelés órákról. Sajnálom, hogy nagyon régi emlékek között kell kutatnom, régi szavakat kell keresnem, ha rád gondolok. És belém hasít a jóvátehetetlenség fagyasztó érzése. Gondolataim megtorpannak. Olyan érzésem támad, mint amikor elhajtok valami mellett, de harminc év kell ahhoz, hogy tudjam, mennyire fontos volt. Sajnálom, hogy az életed már

Felhív a szomszéd pénteken, kérdi, jól vagyok, minden rendben?  Nem értem a kérdést. Azt mondja három hete nem tettem ki szemetet a ház elé, aggódik értem. Pedig olyan egyszerű ezt megmagyarázni: nem vagyok itthon, nem főzök, nincs látogatóm, nincs szemét. De jelentem azért élek, nagyon is. És nem azért élek, hogy szemeteljek. Volt idő, amikor nekünk is volt szemetünk, de akkor volt család, főztem, itt voltak a gyerekek, jöttek barátok, ismerősök. Az élet egyedül hagyott, a gyerekek kirepültek, minden megváltozott körülöttem, csak a szomszédok maradtak. Azok voltak a boldog szemetes idők, most új időszámítás van. Erről jut eszembe, hogy Európa után múlt héten mi is állítottuk az órát. Most sötétben megyek el munkába, és sötétben jövök haza, a szomszéd pedig nyugtatót kap karácsonyra. Az óraátállítás amúgy komoly kihívás, mert annyi az óra a házamban, hogy mire mindegyiket megtalálom addigra megint kell visszaállítani őket.  Hajnalban kelek, a nappaliban kávézok, ha jobbra nézek

Tegnap mondom a főnökömnek, hogy milyen üres lenne az életem munka nélkül. Megölelt. Jó a légkör bent, egy ideje mindenből poént tudunk csinálni. Ez a jó hangulat átseg í tett nehéz időkön, és ezért nagyon hálás vagyok. A munkaidő is pik -pak eltelik . Pedig vannak feszült helyzetek, de a nap végére minden normalizálódik. Szerinte nincs a világon olyan probléma amit ne oldana meg a pozit í v hozzáállás meg egy csésze kávé. Szóval most is kávézom, de no para, semmi problémám nincs már jó ideje. Közben nézem a blogom statisztikáját, és látom, hogy egyre többen olvastok, és ez jólesik. Tehát nem csak magamnak írok. És sokan vagytok sok helyről. Bámulom a térképet, az Európát és Kanadát elválasztó mérhetetlen nagy vizet, és sokszor szeretném kihúzni a dugót az óceán fenekéről, hogy hátha így közelebb kerülnék térben és időben azokhoz akik még fontosak nekem. Sokan írtatok, hogy szerettek olvasni, köszönöm. Vannak rendszeres olvasóim, innen és határon túlról, barátok, ismerősök, r

Öt férfi áll az ajtómban. És éppen nem vagyok otthon. Valami rendk í vüli történik, hiszen öt év alatt összeadva nem állt ennyi jólöltözött férfi a házam előtt. Boltban vagyok, de a technikának köszönhetően látom a kamerámban, hogy ott várnak, beszélgetnek, nevetgélnek, nyomják a csengőm, üzenetet hagynak. E z pont úgy érint, mintha egyszemélyben most vesztettem volna el a mohácsi csatát. Újra és újra visszatekerek, és nézem az ajtóm előtt lejátszodó kisfilmet. Hang nélkül pont olyan, mintha Amerikából jöttem, mesterségem címerét játszanánk. Próbálom kitalálni a foglalkozásukat, ám akárhogyan is erőltetem, nem megy. De hát mindenki kreatív, ha rá van kényszerítve. Aki legközelebb áll a kamerához, nem az én esetem, de m eglehetősen fitt, magas, talán joga- vagy tánctanár, és már látom is rózsával a szájában, tangóléptekkel közeledni. Hazaérkezem, kézbe veszem az ajtómba tűzött fényképes lapot. Sajn álom, elkerültük egymást , olvasom az elég közvetlennek hangzó üzenetet, és még

Észrevétlenül, szinte átmenet nélkül köszöntött be az ősz. Csak azt érzem, hogy velem együtt lépked az avaron, és már nem kapaszkodom annyira a nyárba. A múltamra gondolok, ami lehulló levélkénk tűnik el, de mégis képes megszépíteni az életem. Olyan sanzonosan, meghitten szökött be az ősz a szívembe, hogy rá bíztam minden mosolyomat, titkomat, bakancslistámat. Ránézek az őszi fotóra, és nem szeretném megállítani az időt, csak elraktározni a tegnapi pillanatot. Az ősz és én sétálunk az avaron. Beragyogja a nap a lombtalan fákat. Sugara a lelkemhez ér, bátorít, hogy az elmúlás is adhat új életet. F elkapja az őszi szél e szárnyaló gondolatom, és messzire viszi, nagyon messzire, ahol ugyanaz a napsugár ragyogja be ugyanazt az őszt.   Máshol is szép az ősz. Szel í d tekintetű, mely nem csak visz, hanem hoz is. Tegnap még úgy búcsúztunk, hogy : Jó estét nyár...   Ma már úgy ébredek, hog y: Jó reggelt ősz, jó reggelt élet… -Zsuzsa L.-

Egy gyerekkori emlék jár a fejemben reggel óta. Bejött a víz a házunkba, megállíthatatlan volt, könyörtelenül elöntött mindent. A hetvenes években egyetlen értékünk volt, a tévé. Édesanyám föltette a fehér-fekete televíziót a szekrény tetejére, fölcsavarta a szőnyeget, jött a szomszéd, a nyakába vett engem, egy másik a bátyámat az ölébe, és menekültünk. Imádtam az árvizet, olyankor palacsintát, pánkót, csörögét ettünk. Gyerek voltam, hatéves körüli, még igazából nem tudtam mi a különbség a rossz és a jó között, ezért, ha süteményt akartam enni, álltam az ablakban, imádkoztam, Istenem, bárcsak esne az eső, jönne a Kis-Küküllő be a házba, és mi menekülnénk nagynénémhez, aki olyan finomakat sütött, és elárasztott a szeretetével. Közben remek humora volt, akárcsak minden Marton-lánynak. Később felnőttként, megértve mindent, csodáltam, kilenc gyerek, mostoha körülmények, és mégis több volt a vidámság, mint a panasz, több volt a szeretet, mint a harag.  Erdélyben járva meglátogatta

A hűtőm pillanatnyilag egy űrhajóra emlékeztet. Bármikor föl lehetne lőni az űrbe, a gravitáció semmit nem dobálna szét benne, mert üres. Hajnalban megyek el itthonról, este érkezem haza, mindig bent eszek a munkahelyen, semmi értelme, hogy bármi is megrohadjon a hűtőmben. De hálás vagyok a főnökömnek, aki gyakran megh í v ebédelni, vagy néha reggelit is hoz. Az elektromos kályhámról sem sok mindent tudok í rni, néha letörölöm a port róla, májusban főztem utoljára, amikor itt voltak a bátyámék. Utána jött a nyár, elutaztam, hazajöttem, ha meglátogattak a gyerekek a kerti grillsütőt használtuk, vagy elmentünk vendéglőbe. Most próbálom felidézni a húsleves és töltött káposzta receptjét, szerintem menni fog gugli nélkül is. Jönnek a gyerekek hétvégén, úgyhogy vissza kell térni a földre, és meg kell tölteni a hűtőt, no meg a pulykát. Hálaadás lesz. Nem a mi ünnepünk, de megtartjuk, mert ilyenkor szabadok a lányok, tudunk találkozni, és minden egyes együttlét egy ajándék.

Megint nem az van amit én akarok. De gondolom ezzel az érzéssel nem vagyok egyedül. Egészséges szeretnék lenni, de influenzás vagyok. Az orvosom azt mondja, nincs olyan diagnózis, hogy megfázás, csak vírus. Elhiszem neki, de akkor kitől szereztem be? Virágot, csokit, táviratot, vacsorameghívást szeretnék küldeni neki hálából. De nem nagyon találkoztam beteg emberrel mostanában. Együttérzésből lehet valaki beteg? Hívom az Ubert, hogy eljussak a patikába. Egyet köhintek, a sofőr belenéz a visszapillantó tükörbe, empátiával a hangjában kérdezi: minden rendben van? Most, ha azt mondom nem, akkor tudnál segíteni? Kicsit fáradt és feszült vagyok, valószínű a láz miatt. Összeszedem a maradék erőmet, és kedvesen nyugtatom meg, semmi gond. Közben az amerikai horrorfilmek jutnak eszembe, amikor a főhős ezer sebből vérzik, és a mellékszereplő nyugodt hangon megkérdezi: jól vagy? A patikus már vár, együttérzéssel adja át a gyógyszeres tasakot. Úgy beszél hozzám, mintha rokon lenne, de

Szeretem a kávét, önbizalmat ad. Furán hangzik, de megmagyarázom. Beérkezem munkába, főzöm a kávét, a nap rásüt a kávéfőzőre, és a krómozott szerkezeten egy csinos nő tükröződik vissza. Mintha ismerném. Kockás inget és G-Star Raw enyhén szakított farmert visel. A hátam mögé nézek. Te jó ég, ez én vagyok. A felismerés hízelgő, kissé megdobja a hangulatom, annak ellenére, hogy a torzított valóság tükröződik vissza. Minden önbizalom-hiányos nőnek kellene egy svájci Jura kávéfőző, és akkor reggel nem a tükröt faggatná, hogy: Tükröm, tükröm, ha nem vagyok csinos, akkor pofa be... hanem csak megfőzné a kávét, meginná, és már meg is lenne az önbizalom-pótló folyékony tabletta. Persze, a valósághoz az is hozzátartozik, hogy ez a kávéfőző több ezer dollárba kerül, de hát nem megéri? A mai piaci árakat tekintve olcsóbb lenne, mint egy zsírleszívás. Sokszor ok nélkül aggódom. Nehezen ismerkedem. Mindig valami rosszra várok. Az ismerőseim sokkal vonzóbbak, mint én. Félek a vissza

Hideg van, fázom. Úgy ülök fel a buszra, vonatra, hogy elromlott a fülhallgatóm. Kicsit bosszant, mert utazás közben zavarnak a külső hangok, elvonják a figyelmemet a gondolataimról. Ma reggel hallom a buszsofőr hangján, miszerint örül, hogy újra lát. Máskor olyan hangos a zene a fülemben, hogy a szájáról olvasom le, amit mond. Ezen kissé meglepődöm, és szégyellem, hogy eddig sosem hallottam meg, hogy mennyire igyekszik feldobni a kezdődő napom, hetem. A vonaton meleg van, jólesik. Előveszem a laptopot, de nem tudok koncentrálni, zsong ás van körülöttem, és bárkire nézek, mosolyog. Mi van ma az emberekkel? Akarom mondani, ébresztő, hétfő van, de amúgy most ennek a bizonyos vasárnap utáni hétfőnek én is örvendek. Hallom a hangosbemondóban, hogy bár zord az idő, de semmi ok a lehangoltságra, mert ma a Toronto Blue Jays nyerni fog. Körbenézek, mindenki mosolyog, néhányan hangosan nevetnek. Úgy látszik itt egyedül én tudok csak annyit a baseballról, hogy ütő és labda kell hozz

Ma megszámoltam, összesen 36-szor í rtam le a nevem hivatalos levelek végén úgy, hogy Susana. Valaki ma Zsuzsának szól í tott, és a hátam mögé néztem, hogy vajon kit keresnek...  Egy gyerek sok mindent kap a szüleitől, de kevés olyasmit, ami egy életen át sajátja marad, és ez a neve. Én í gy jártam. Járhattam volna rosszabbul is, hogy az egykori román törvények más í tják meg a nevem. De nem í gy történt, hanem saját akaratomból. Az indiánok akkor adtak nevet a gyereknek, ha az véghezvitte az első bátor tettét. Az enyém talán az volt, amikor t í z évvel ezelőtt Bukarestben felültem a repülőre. Leszálltam egy más világban és kiérdemeltem egy új nevet. A hivatalos alá í rásban ott van a nevem szépen magyarul, de mert barátságos vagyok, mindig alá í rom angolul is. Van, aki í gy is megpróbál kedves lenni, de az a bizonyos bicska mindig beletörik a próbálkozásba. Bonyolult egy kanadainak, túl sok a mássalhangzó benne... egy idő után mindenki feladja. Aki azt mondja, hogy a név nem

Tanultam egy új szót: Érzelem-gomb... Valaki azt mondta nekem a napokban, hogy meg kell vizsgálnom, hogy működik-e még bennem az a bizonyos érzelem-gomb... Azóta is ezen gondolkodom, és azon, hogy milyen sokféle érzelem és milyen sokféle gomb van... Mostanában Márait olvasok. Jót tesz a lelkemnek, jókat ír az életről, azt mondja: Ember vagy, tehát szenvedned kell, s szenvedésed nem tart örökké, mert ember vagy. Ebben van igazság, nem is kevés. Igy visszatekintve az elmúlt periódusra, az ember csak megy előre, felülkerekedve a szenvedésen, és nyomkodja minden nap ugyanazokat a gombokat… Ébresztőóra, elektromos fogkefe, kávéfőző, riasztó, laptop, telefon, távirányító és már megint ébresztőóra… Az élet megtanított arra, hogy rövid is tud lenni. Kegyetlen lecke volt. Néha Passengert hallgatok és emlékeztetem magam, hogy az élet azért van, hogy éljünk. Life's for the living so live it… Valóban, kellene élni, mert egyszer minden dal véget ér, mindig van egy utolsó hangjegy. N

Darling, you look perfect tonight... erre ébredek reggel, és olyan hangosan énekli Ed Sheeran, hogy bukósisakkal a fejemen is hallanám. Sebaj, pont így szeretem, növeli az önbizalmam, elhiszem neki, hogy tökéletes vagyok. Nyitom a hátsó ajtót, de a kutyám meg sem mozdul. Könyörgök neki, hogy menjen le az udvarra, de mint mindig, most sem hallgat rám. Néha úgy gondolom, hogy haragszik azért, mert az élet úgy hozta, hogy én maradtam itt vele. Hozzászoktam, nem erőltetem, de nem is adom fel, hogy megváltoztassam az attitűdjét. Ezen tűnődöm, miközben érzékelem, hogy a zenét elnyomja valami hangosabb. A riasztóm, már megint. Próbálok eljutni minél rövidebb idő alatt a hátsó ajtótól a bejárati ajtóig, és beütni a kódot. De a telefonhívást nem úszom meg. Kanadában vagyunk, hajnali órában is barátságos hang kérdezi a biztonsági kódot, a postakódot, címem, nevem, telefonszámom. Tökéletes választ adok mindenre, ezen én is csodálkozom. Mindenki megnyugszik. Amúgy reklamálni fogok. Miért

Van olyan nap, ami rosszul indul, de jól végződik, van, ami jól indul és még jobban végződik, van amelyik remekül indul és rosszul végződik, de van olyan is, ami rosszul indul és még rosszabbul ér véget... Én mindig optimista voltam, mikor szar napom volt is azzal vigasztaltam magam, hogy ennél még pocsékabb is lehetett volna, hiszen a gennyből is lehet habot verni. Tegnap, mint minden reggel, és minden pénteken jobb lábbal keltem fel, két lábbal nyomtam a szobabiciklit, a nap sütött, a szomszéd felvett a buszmegállóból, és a reggeli kávé is habos volt a munkahelyen. Telt a nap, és egyre nyomasztóbb lett minden perc, de csak magamat okolhatnám érte. Délután felülök az első buszra. Nem szám í t merre megy, csak vigyen, minél messzebb, minél gyorsabban. Hát elvitt  délre, észak helyett, de kit érdekel ? Ismeretlen helyen szállok le a buszról, és ez visszaránt a realitás talajára. Gondolkodom. Világgá nem mehetek, mert hamuba sült pogácsa nincs nálam, de van GPS -em, ami s eg í the