Zsuzsa blogja

Ma éppen annak örülök, hogy Alfred Nobel nemlétező felesége ágyba bújt egy matematikussal illetve egy statisztikussal is, és a legenda úgy tartja, hogy ezért nincs ezekben a tudományágakban Nobel-díj. Kimondottan boldoggá tesz, hogy az asszonyság ilyen kicsapongó életet élt, miután olvasom, hogy a statisztika is egy tudományág. Kicsit csodálkozom ezen, mert az elmúlt napokban két olyan statisztika is a kezembe került, amelyeket nem hiszem, hogy ép elméjű emberek készítettek. Az egyik azt mondja, hogy ha jön az apokalipszis, akkor Kanada a második legesélyesebb ország a földgolyón, ahol a világvégét túl lehet élni. Átvillan az agyamon, hogy van elég konzervem, vizem, vörös borom, pasztörizált gyümölcslevem, tisztasági betétem, illatosított toalettpapírom az alagsorban, legalább három hónapra való, de ugyan mit érek vele, ha már nem lesz Európa. Az jut eszembe, hogy a maja naptár félreértelmezése után 2012. december 21-én a fél világ kiborult, köztük én is. Csak azért, mert az

Hajléktalan nő sminkeli magát a pályaudvaron. Ül a padon, egyik kezében tükör, másikban szempillaspirál. Annyira élvezi az átváltozással együtt járó látványt a tükörben, hogy fel sem néz, amikor aprópénz csörren a poharában. Szakszerűen sminkeli magát, mint aki tudja, hogy miként lehet a mélypontot ünnepéllyé tenni. Látszólag senkinek nem tűnik fel a smink, csak a kolduló nő, és az aprópénzes edény a lába előtt. Lehet, hogy ő valami másra is vágyik, de senki nem figyel rá, senki nem kíváncsi arra, hogy mit mond a lelke. Munkába siető emberek centeket dobnak neki, de lehet, hogy ő valójában teljesen másra áhítozik. Egy mosolyra, egy tekintetre, egy jó szóra, egy kis figyelemre. Egy asszony illata, villan be a film, amely nem a külsőségekről szól, és a vak Al Pacino, aki láthatóvá teszi a szépséget, aki még egy nőt, még egy szerelmet, még egy tangót remél az élettől. Köszönöm, kedves, mondja az asszony hálával a hangjában, amikor a pohara mellé teszem a Dior parfümöm. Olyan a pi

Fekete-fehér osztályképet nézegetek, és több mint harmincéves emlékek idéződnek fel bennem. Közben érzem, hogy a lelkiismeretem fojtogat, és csak azt tudom mondani, hogy: sajnálom, Zita. Sajnálom, hogy az osztálykép elkeszülte után harminc év alatt egyszer sem kérdeztem meg, hogy vagy. Pedig lett volna lehetőségem rá, de ezt a lehetőséget már végleg elszalasztottam. Ne haragudj érte. Sajnálom, hogy törékeny lelkedre és egészségedre nem figyeltem eléggé. Pedig te voltál az, aki mindig figyeltél másokra, mindig jó voltál másokhoz. Akinek mindig megvolt a házi feladata, aki sosem puskázott, sosem lógott, és akinek felmentése volt a testnevelés órákról. Sajnálom, hogy nagyon régi emlékek között kell kutatnom, régi szavakat kell keresnem, ha rád gondolok. És belém hasít a jóvátehetetlenség fagyasztó érzése. Gondolataim megtorpannak. Olyan érzésem támad, mint amikor elhajtok valami mellett, de harminc év kell ahhoz, hogy tudjam, mennyire fontos volt. Sajnálom, hogy az életed már

Felhív a szomszéd pénteken, kérdi, jól vagyok, minden rendben?  Nem értem a kérdést. Azt mondja három hete nem tettem ki szemetet a ház elé, aggódik értem. Pedig olyan egyszerű ezt megmagyarázni: nem vagyok itthon, nem főzök, nincs látogatóm, nincs szemét. De jelentem azért élek, nagyon is. És nem azért élek, hogy szemeteljek. Volt idő, amikor nekünk is volt szemetünk, de akkor volt család, főztem, itt voltak a gyerekek, jöttek barátok, ismerősök. Az élet egyedül hagyott, a gyerekek kirepültek, minden megváltozott körülöttem, csak a szomszédok maradtak. Azok voltak a boldog szemetes idők, most új időszámítás van. Erről jut eszembe, hogy Európa után múlt héten mi is állítottuk az órát. Most sötétben megyek el munkába, és sötétben jövök haza, a szomszéd pedig nyugtatót kap karácsonyra. Az óraátállítás amúgy komoly kihívás, mert annyi az óra a házamban, hogy mire mindegyiket megtalálom addigra megint kell visszaállítani őket.  Hajnalban kelek, a nappaliban kávézok, ha jobbra nézek

Tegnap mondom a főnökömnek, hogy milyen üres lenne az életem munka nélkül. Megölelt. Jó a légkör bent, egy ideje mindenből poént tudunk csinálni. Ez a jó hangulat átseg í tett nehéz időkön, és ezért nagyon hálás vagyok. A munkaidő is pik -pak eltelik . Pedig vannak feszült helyzetek, de a nap végére minden normalizálódik. Szerinte nincs a világon olyan probléma amit ne oldana meg a pozit í v hozzáállás meg egy csésze kávé. Szóval most is kávézom, de no para, semmi problémám nincs már jó ideje. Közben nézem a blogom statisztikáját, és látom, hogy egyre többen olvastok, és ez jólesik. Tehát nem csak magamnak írok. És sokan vagytok sok helyről. Bámulom a térképet, az Európát és Kanadát elválasztó mérhetetlen nagy vizet, és sokszor szeretném kihúzni a dugót az óceán fenekéről, hogy hátha így közelebb kerülnék térben és időben azokhoz akik még fontosak nekem. Sokan írtatok, hogy szerettek olvasni, köszönöm. Vannak rendszeres olvasóim, innen és határon túlról, barátok, ismerősök, r