Fekszem a
fűben, belenézek a napba, és arra gondolok, hogy egy hónap múlva ugyanezt a
ragyogó napot fogom látni már Európában, Erdélyben.
Két síkon
élem az életem itt Kanadában, és azt hiszem teszik ezt hozzám hasonlóan sokan
mások is, akik valamilyen ok miatt elhagyták a szülőföldjüket. Elismerem,
vesztettünk, sok mindent, főleg a család, a barátok közelségét, de nyertünk is,
gazdagabbak lettünk egy más világgal, más lehetőségek nyíltak meg előttünk, más
dolgok lettek fontosak.
Mindegyre rá
kell döbbenem, hogy mi, európaiak sokkal bonyolultabban gondolkodunk, élünk,
mint az itt született, vagy már régóta itt élő kanadai emberek. Őket legfennebb
az érdekli, hogy honnan jöttünk, a múltunk, az kevésbé. Egy ízig-vérig
kanadaival vacsorázok. Említem neki, hogy blogot írok magyarul, erre azt
mondja, hogy kezdjek el már kanadai lenni, hiszen itt van az otthonom. Közben
olyan véresen eszi a steak-et, hogy már azt hiszem Drakula feltámadt, és itt ül
velem szemben.
A kanadaiak
imádják a véres steak-et, kedvenc TV-műsoruk az, amelyik állandóan az időjárást
közvetíti, és olyan komolyan veszik a juharszirupot, hogy vészhelyzet esetén
stratégiai tartalékuk is van. Nekik az egyszerű dolgok fontosak, talán ezért
több energiájuk van, jobb a kedvük, boldogabbak.
Kanadai
útlevelem van, ami egyrészt arra szolgál, hogy középszerű kanadai politikusokra
szavazzak, másrészt arra, hogy egy évben legalább kétszer eljussak Európába, Erdélybe.
Amikor a tévében a csíksomlyói búcsún felcsendül a magyar és a székely himnusz,
akkor szinte hallom a szívem dobogását, de másnap ugyanúgy elérzékenyülök,
amikor a Raptors kosárlabdamérkőzés előtt az egész nemzettel együtt éneklem a
kanadai himnuszt. Az elmúlt napokban, ha a laptopomon végigpörgettem a
hírfolyamomat, akkor körülbelül így alakult: Toronto Raptors, Csíksomlyó,
Úz-völgye és újra Raptors, Úz-völgye...
Egyrészt
körülölel a kanadai nemzet véget nem érő boldogsága, olvasom, hogy az NBA
történelmét átíró Toronto Raptors bajnok csapatában 6 különböző országból
származó játékos van, akik 7 különböző nyelvet beszélnek, és mégis milyen
csodálatosat tudtak együtt elérni egy olyan országért, ahol már szinte
megszámlálhatatlan nyelvet beszélő ember él. Másrészt olvasom az otthoni
híreket, hogy az Úz-völgyi katonatemetőben áll a balhé, a románok lökdösik,
köpdösik, tapossák a magyarokat, székelyeket, védtelen kereszteket döntenek ki.
Képtelen vagyok csak kanadai lenni. Egyik szemem sír, a másik nevet, a
hangulatom hol fent, hol lent, hol fehér, hol fekete, mint a zongora
billentyűi, de mégis, együtt a fekete és fehér billentyűk milyen gyönyörű,
színes zenét tudnak produkálni.
Talán az tesz
kissé kanadaivá, hogy reggelente nem csak fehér és nem csak fekete a
hangulatom, hanem megpróbálok minden nap gyönyörű zenével ébredni, mert bízom
abban, hogy semmi sem fogja beárnyékolni az új napot sem Torontóban, sem
Erdélyben.
Szóval,
fekszem a fűben, nézem ugyanazt a csillagrendszert, amit mindannyian látunk,
éljünk bárhol, és ezen a két síkon mozgó életemen illetve az otthon fogalmán
gondolkodom. Ezt egy kanadai nagyon egyszerűen, pragmatikusan fogalmazná meg:
az otthon ott van, ahol érkezéskor a repülőtéren nem kérdezik meg, hogy meddig
maradsz.
-Zsuzsa
L.-
Passenger | Sometimes It's Something, Sometimes It's Nothing At All
Megjegyzések
Megjegyzés küldése