Otthonról haza

Mikor leszállt a repülőm Torontóban, megkönnyebbülést éreztem. Több mint két hét távollét után kissé fáradtnak érzem magam, de ez jóleső fáradtság, olyan -ezt is megcsináltam- érzés. Nagyon sok minden történt a szabadságom alatt, és nem is tudom mivel kezdjem, van, ami feldob, de van, ami fájni fog.

Koppenhágai átszállással érkeztem meg Stockholmba, és a tapasztalat újból az, hogy egy kanadainak nem könnyű Európába bejutni. Nem is nehéz, de több időt vesz fel, mint annak, akinek EU-s útlevele van. Az átszálláshoz nem elég egy óra, hiszen több százan állnak a nem európai útlevéllel rendelkezők sorában. Mi hozta Koppenhágába? - kérdezi a dán határőr. A repülő - válaszolom, de nem érti a viccet, nem mosolyog vissza, épp az a zokni van rajta, amit utál.

Bejutok Európába, Svédországba és az első benyomás az, hogy az igazi svéd félistenek magasak, szőkék és kék szeműek. Akik azonban nem születtek efféle jó génekkel, azoknak marad a legendás viking-vezér, amolyan Ragnar Lothbrok küllem, hátborzongató nézéssel és szőrtengerrel. Megmondom őszintén, ez utóbbi nekem jobban bejön.

Öt napot voltam Stockholmban, és amit elterveztem azt megnéztem, lefényképeztem, és nektek is megmutattam. Sokunknak az IKEA ugrik be elsőként, ha Svédország kerül szóba, de ezért tettek is a svédek, mert az áruházlánc éves katalógusából több példányt nyomtatnak évente, mint a Bibliából. A becslések szerint minden tizedik európai gyerek IKEA-ágyban fogan, Nagy Britanniában pedig minden ötödik, de megjegyzem, az én unokám sem lesz kivétel.

A néha véres történelme ellenére Stockholm káprázatos, a palackozott víz mindenhol hóízű, angolul mindenki beszél a gyerekektől egészen a nyugdíjasokig, alkoholt csak kijelölt állami boltokban lehet venni, és az ABBA-múzeumba a legdrágább a belépőjegy annak ellenére, hogy az ABBA már több mint harminc éve nem lép fel. A svéd együttes iránti szerelmem végigkísért az életemen, és olyan The Winner Takes It All - A nyertes mindent visz - feelingem van, amikor Stockholmból megérkezem Budapestre.

Olvastam valahol, hogy Budapest a világ második legszebb városa, nekem az első, de nem szállok vitába. A fogadtatás lenyűgöző, a Kempinski Hotelben bár standard szobát kértem, lakosztályt kapok. A londiner földig hajol és csak angolul beszél, van biztonsági őr, rendőr, a recepciós közli, hogy a rockzenész Iggy Pop is itt szállt meg, és nem miattam van ez a nagy felhajtás. Nem vagyok csalódott, mert Budapesten olyan ismerősöm is megtalált, akinek nem adtam meg a szálloda címét. De ezért vannak a jó barátok, nem?

Sok időt töltök volt kolléganőmmel, Ibolyával, több mint harmincéves barátság a miénk. Lelkes idegenvezető, olyan helyekre is eljutok, ami nem volt betervezve, olyan emlékek idéződnek fel, amiket jó feleleveníteni. Soha nem látott unokahúgaimmal Rékával és Erikával is összefutok, együtt isszuk a soproni Óvatos Duhaj Ipa sört, ismerkedünk, és bár sosem találkoztunk mégis van közös témánk.

Négy napot töltök Budapesten, és az igazi meglepetés akkor ér, amikor a bátyám a szálloda halljában vár, mellette édesanyám, kezében egy pár szál már elhervadt napraforgó. Édesanyám arcán könnyek, és én magamhoz ölelem. Ez az a pillanat, amikor érzem, hogy otthon vagyok. Sarkadon, Gyulán, Kolozsváron a családdal, barátokkal töltött néhány nap igazi feltöltődés, és itt nem csak a szilvapálinkára, a dédi féle töltött káposztára, túrós puliszkára, a Kékedy-családdal elfogyasztott Tokaji aszúra gondolok csupán.

Kolozsváron Nándi keresztfiam és Zsuzsa lakodalma fergetegesre sikeredett, annyit táncoltam, hogy este rossz volt ránézni a dagadt lábaimra. Lagzi után, édesanyám segítségével a testvéreimmel, sógorommal és nővérével Csipuval ismét felelevenítettük az összes tudásunkat a magyar népdalok terén, de hogy hogyan jutottunk el A csitári hegyek alatt-tól a Nem, nem, nem, nem megyünk mi innen el... elénekléséig a bátyámat kérdezzétek, mert ő hozta a szilvapálinkát. Nem panaszkodhatunk, mert Enikő sógornőm szabadnapján is rendelt, és aki reggel beteg volt, azt orvosi tanáccsal látta el, de a borszéki borvíz is sokat segített.

Erdélyből visszafele Magyarországra a román-magyar határ átlépése után a bátyám megjegyzi, hogy nem vagyok egyszerű utas. A kanadai útlevelem miatt a kelleténél többet állunk a határnál, elviszik, pecsételik, bejegyzik mivel, kivel léptem át a határt. Sok az óvintézkedés. Nevetséges, mert mindeközben attól hangos a sajtó, hogy a román hatóság nemtörődömsége miatt egy sorozatgyilkos pszichopata megöl egy kislányt az ország déli részében. Egy 15 éves gyereket, aki háromszor hívta a segélyhívószámot, és a rend őrei közel 19 óra múlva intézkedtek. Elkéstek.

Változott valami a romániai politikai mocsárban? Ez jár a fejemben a repülőutamon visszafele Kanadába, miközben dühöt és csalódottságot érzek. Landolás után tudom, hogy biztonságban vagyok, mert ez egy olyan ország, ahol, ha felemelem a telefonkagylót, és tárcsázom a segélyhívószámot, anélkül, hogy bemondanám a címem pár perc alatt az ajtómban áll hidraulikus feszítő-vágóval, hordággyal, tömlővel rendőr, mentős, tűzoltó.

Összefoglalva, jó volt Európában, tanulságos. Voltak tervezett, és tervezetlen találkozások, volt olyan, amit beterveztem, de mégsem jött össze. Voltam boldog, és voltam csalódott. Voltam otthon, Európában, Erdélyben.

Megérkezek Torontóba. Bekapcsolom a telefonom, a gyerekeim üdvözölnek. Hazaérkeztem.

-Zsuzsa L-

Update: A házilag főzött és palackozott szilvapálinkát nem vették el a kanadai határnál.

Indulás előtt