Bátortalan ölelés

Sötétben megyek el, világosban érek haza. Jobbanmondva este fényárban szállok le a buszról, mert az egész utca úgy ki van világítva, mintha filmet forgatnának. A narcisztikus szomszédom is annyira kivilágította a házát, hogy a nappalimban le kell húzzam a sötétítőt, ha nem akarok reflektorfényt. Rendesen rosszul érzem magam, hogy így karácsony előtt több mint két héttel az én házamat nem lehet látni az űrből, az én fám még nem áll. Ezért ma nekifogtam feldíszíteni a műfenyőm, mi mást. 
Hangulatfokozóként hó is hullt reggelre, nem is kevés. Mire kutatni kezdtem a hólapát után a szomszéd már eltolta a havat, mindig előttem jár egy lépéssel. Mint kiderült, nem volt éppen érdekmentes a kedvessége, mert kölcsönkérte a kocsifeljárómat, vendégei jönnek, meccsnézés és előszilveszter. Hát, ha így állunk akkor én sem díszítem idejekorán a fám. Tudom, régebb lassabban éltünk, a karácsony ugyan csak három napig tartott, de volt tartalma. Volt tartalma az életnek, a bátortalan ölelésnek is, tudtunk egymásra várni, és nem kapkodtunk az ujjlenyomatra illetve retinára nyíló telefonunk után. 
Most elejébe megyünk az ünnepeknek, megadjuk a módját, minden gyorsabban történik, mindent azonnal akarunk, vagy nem is akarunk, mert mi lesz, ha nem jut rá időnk. Minden előregyártott, adalékanyaggal feljavított az ételünk, szőlő nélküli a borunk, gluténmentes, kalóriaszegény, átlátszó hazugságoknak dőlünk be. Túlpörgetett világ ez, nincs üresjárat, nincs fenyőillat. Ha lenne, akkor talán nem felejtenénk el néha lélegzeni. 
Szóval díszítem a fám karácsony előtt két héttel, egy bátortalan ölelésre gondolok, és arra, hogy igyekeznem kell, mert az Antarktisz jege is egyre gyorsabban olvad. És olvad a jövőnk is, az idő sürget, ránk töri az ajtót, és közben éppen azt felejtük el, amit legjobban szeretnénk: élni.
-Zsuzsa L.- 

Passenger: Everything