Az én választásom

Öt férfi áll az ajtómban. És éppen nem vagyok otthon. Valami rendkívüli történik, hiszen öt év alatt összeadva nem állt ennyi jólöltözött férfi a házam előtt. Boltban vagyok, de a technikának köszönhetően látom a kamerámban, hogy ott várnak, beszélgetnek, nevetgélnek, nyomják a csengőm, üzenetet hagynak. Ez pont úgy érint, mintha egyszemélyben most vesztettem volna el a mohácsi csatát.

Újra és újra visszatekerek, és nézem az ajtóm előtt lejátszodó kisfilmet. Hang nélkül pont olyan, mintha Amerikából jöttem, mesterségem címerét játszanánk. Próbálom kitalálni a foglalkozásukat, ám akárhogyan is erőltetem, nem megy. De hát mindenki kreatív, ha rá van kényszerítve. Aki legközelebb áll a kamerához, nem az én esetem, de meglehetősen fitt, magas, talán joga- vagy tánctanár, és már látom is rózsával a szájában, tangóléptekkel közeledni.

Hazaérkezem, kézbe veszem az ajtómba tűzött fényképes lapot. Sajnálom, elkerültük egymást, olvasom az elég közvetlennek hangzó üzenetet, és még szmájli is van mellette. Én is mosolygok, nézem a fotót, forgatom a lapot, keresem a telefonszámot, de nincs. Viszont van név és cím a hátoldalon. Természetesen nem indulok azonnal, mégiscsak én vagyok a nő. Várok egy pár napot, hetet.

Ma, papírral a kezemben keresem a megadott címet. Közel van, könnyen megtalálom. Az ajtó nyitva, ezek szerint várnak. Belépek, és újabb papírt ad valaki a kezembe. Felfedezem rajta a már ismerős nevet, nyomok egy pecsétet melléje, összehajtogatom a lapot, és bedobom az urnába.

Meggyőződésem, hogy tudatosan, felkészülten, a szívemre hallgatva, törvénytisztelő kanadai állampolgár módjára szavaztam, választottam. Úgyis a többség dönt, nem? És ezekután hazafelé azon gondolkodom, hogy miként kerülhetett egy szellemi hajószerencsétlenség a világ egyik vezető szuperhatalmának élére.

-Zsuzsa L.-