Sajnálom, Zita

Fekete-fehér osztályképet nézegetek, és több mint harmincéves emlékek idéződnek fel bennem. Közben érzem, hogy a lelkiismeretem fojtogat, és csak azt tudom mondani, hogy: sajnálom, Zita.

Sajnálom, hogy az osztálykép elkeszülte után harminc év alatt egyszer sem kérdeztem meg, hogy vagy. Pedig lett volna lehetőségem rá, de ezt a lehetőséget már végleg elszalasztottam. Ne haragudj érte.

Sajnálom, hogy törékeny lelkedre és egészségedre nem figyeltem eléggé. Pedig te voltál az, aki mindig figyeltél másokra, mindig jó voltál másokhoz. Akinek mindig megvolt a házi feladata, aki sosem puskázott, sosem lógott, és akinek felmentése volt a testnevelés órákról.

Sajnálom, hogy nagyon régi emlékek között kell kutatnom, régi szavakat kell keresnem, ha rád gondolok. És belém hasít a jóvátehetetlenség fagyasztó érzése. Gondolataim megtorpannak. Olyan érzésem támad, mint amikor elhajtok valami mellett, de harminc év kell ahhoz, hogy tudjam, mennyire fontos volt.

Sajnálom, hogy az életed már csak emlék. Hogy nincs már holnap. És nincs idő helyrehozni az elmúlasztott lehetőségeket. Egy dolgot megígérhetek neked. Majd, ha otthon leszek, akkor megállok egy pillanatra a Petőfi utca sarkán, és várni foglak. Úgy, ahogy néha te vártál rám, hogy együtt menjünk iskolába. Elismerem, nem sok ez, de te is tudod, az élet kegyetlenül megy tovább. És mi mást tehetnénk, minthogy mi is vele megyünk. Most már nélküled.

Nagyon sajnálom, Zita.

-Zsuzsa L.-

  

Sarah McLachlan - Angel