Menetrend szerinti életünk

Hajléktalan nő sminkeli magát a pályaudvaron. Ül a padon, egyik kezében tükör, másikban szempillaspirál. Annyira élvezi az átváltozással együtt járó látványt a tükörben, hogy fel sem néz, amikor aprópénz csörren a poharában. Szakszerűen sminkeli magát, mint aki tudja, hogy miként lehet a mélypontot ünnepéllyé tenni.

Látszólag senkinek nem tűnik fel a smink, csak a kolduló nő, és az aprópénzes edény a lába előtt. Lehet, hogy ő valami másra is vágyik, de senki nem figyel rá, senki nem kíváncsi arra, hogy mit mond a lelke. Munkába siető emberek centeket dobnak neki, de lehet, hogy ő valójában teljesen másra áhítozik. Egy mosolyra, egy tekintetre, egy jó szóra, egy kis figyelemre.

Egy asszony illata, villan be a film, amely nem a külsőségekről szól, és a vak Al Pacino, aki láthatóvá teszi a szépséget, aki még egy nőt, még egy szerelmet, még egy tangót remél az élettől. Köszönöm, kedves, mondja az asszony hálával a hangjában, amikor a pohara mellé teszem a Dior parfümöm. Olyan a pillantása, mint a gyereknek, aki az üres kalácsban éppen felfedezi a mazsolát.

Még végighúzza a szájfényt az ajkán, a vonat pedig lassan siklani kezd a síneken, elhagyja az állomást, én meg bosszankodva bámulom a fénylő sínpárt, és az utolsó kocsi hátulját. Állok az üres peronon, mellettem a kisminkelt, drága parfüm illatú hajléktalan nő. Arra gondolok, hogy az élet néha nekünk dolgozik, megmutat valakit, aki nem tartozik a jelen pillanathoz, és mégis milyen nehezen adjuk oda neki a figyelmünk egy töredékét. Mert áldozattal jár, mert mi van, ha elpocsékolt idő lesz, értékes perceket veszítünk, és közben elmegy a vonatunk.

És mert a föld tényleg egyre gyorsabban forog ma már többnyire szavak nélkül, rohanás közben éljük meg az élet apró ünnepeit. Gyorsan nyomunk egy lájkot, egy szmájlit, egy szívecskét, vagy egyiket sem, aprópénzt dobunk a koldusnak, és nem állunk meg egy pillanatra sem, egy szóra sem, mert már annyi idő sincs rá, a menetrend nem engedi. Igy maradnak el a szavak, az érzések, így tűnik el a szívből jövő mosoly a szánk szögletéből, a stresszet oldó nevetés, a szenvedély a tangóból, a bizsergés a gyomrunk tájékán.

-Zsuzsa L.-

 

Egy asszony illata (Al Pacino) - Tangó