Megint nem az van amit én akarok.
De gondolom ezzel az érzéssel nem vagyok egyedül. Egészséges szeretnék lenni,
de influenzás vagyok. Az orvosom azt mondja, nincs olyan diagnózis, hogy
megfázás, csak vírus. Elhiszem neki, de akkor kitől szereztem be? Virágot,
csokit, táviratot, vacsorameghívást szeretnék küldeni neki hálából. De nem
nagyon találkoztam beteg emberrel mostanában. Együttérzésből lehet valaki
beteg?
Hívom az Ubert, hogy eljussak a
patikába. Egyet köhintek, a sofőr belenéz a visszapillantó tükörbe, empátiával
a hangjában kérdezi: minden rendben van? Most, ha azt mondom nem, akkor
tudnál segíteni? Kicsit fáradt és feszült vagyok, valószínű a láz miatt.
Összeszedem a maradék erőmet, és kedvesen nyugtatom meg, semmi gond. Közben az
amerikai horrorfilmek jutnak eszembe, amikor a főhős ezer sebből vérzik, és a
mellékszereplő nyugodt hangon megkérdezi: jól vagy?
A patikus már vár, együttérzéssel
adja át a gyógyszeres tasakot. Úgy beszél hozzám, mintha rokon lenne, de ferde
a szeme, és ez nem jellemző a családunkra. Mondanám, hogy ne temessen, de
azért jólesik, hogy érdeklődik olyan dolgokról is, amihez semmi köze. Ilyen
rosszul néznék ki, vagy itt tényleg mindenki ennyire törődik a másikkal.
Hazaérkezem, a szomszéddal két
szót váltok. Megköszönöm, hogy a napokban átvette a Fedexes csomagomat, és nem
hagyta elázni az ajtó előtt. Látja, hogy beteg vagyok, felajánlja, hogy
bármikor bármiben segít. Pontosítok, ő a közvetlen szomszédom, nem akitől
tepsit, láncfűrészt akartam a napokban kölcsön kérni. Ajtónyitás után úgy
érzékelem, mintha a kutyám is együttérzőbb lenne, nem követelőzik.
A gyógyszeres tasakban
antibiotikum is van, amit nem kértem. A telefonos vizsgálat és diagnózis után
gondoltam megoldódik a helyzet egy kis kodeines sziruppal és lázcsillapítóval.
De megint nem az történt amit én akartam, hanem amit az orvosom elrendelt, aki
másfélóránként felhív, és a hogylétem felől érdeklődik. Felajánlja, ha baj
van, hívhatom éjjel is, barátságos lesz. Beveszem a gyógyszereket, lefekszem,
de a fűnyíró hangja belehasít a dobhártyámba, és hirtelen arra gondolok, hogy a
szomszéd kecskéje vagy fűnyírója is döglene meg, mert akkor nagyobb lenne a
csend, és sokkal jobban érezném magam.
Túlélem az éjszakát. Reggel
döbbenten állok az ablaknál, a házam előtti frissen lenyírt füvet bámulom,
köszönettel tartozom érte a szomszédnak, és arra gondolok, hogy
megkérdezem tőle, él még a kecskéje? Próbálom megfogni ezt az érzést
magamban ami most eltölt. De talán olyan, mint amit egy férfi érez, akit
napközben körülrajonganak a nők, de a nap végén mégis egyedül van, vagy amikor
csak a csillagok fényében látod annak a tükörképét, aki szeretnéd, ha most
melletted lenne.
És tényleg nem az történik amit én akarok. Ma volt a bátyám
születésnapja, szerettem volna ott lenni. Mindig jó volt matekból, nagyon jó,
csodáltam érte. Ezért lett belőle mérnök, belőlem csak újságíró. Öt évvel
idősebb, mint én, de volt néhány kalandunk együtt. Sokszor vigyázott rám.
Ugyan, egyszer a vonaton felejtett útban az egyetemi felvételimre, de sosem
árultam be. Nagy bajba került volna. De ilyenek a testvérek. Ilyen a szeretet.
Együttérző.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése