Zsuzsa blogja

Gyorsan leszögezek két dolgot: a családi fotó tavaly készült, és azóta sem lettem Dupla Kávé rajongó, de az egyik kollégám eszembe juttatta ezt a címadó dalt, és igencsak jó kedvre derültem tőle. Munkába menet olyan telitalálat-féle volt a skandináv lottón,  hiszen valóban, mához egy hétre már nem leszek Kanadában, Stockholmban leszek, majd Budapesten, illetve Erdélyben, és bár szeretek itt lenni, de már nagyon vágyom Európába, és nagyon hiányoznak az otthoniak.  Ám maradjunk egy kicsit a zenei kliséparádék fejedelménél, a Dupla Kávénál. Eszembe juttatta a fiatalságom, amikor a kulturális hajótöröttek utcájában három sör után már teljesen mindegy volt, hogy a Százados úr sejahaj, az Álmodj királylány, az Egyszer megjavulok én, a Halvány őszi rózsa, a Gábor Áron rézágyúja vagy a Süss fel nap, fényes nap hangzik el.  Elismerem, persze, hogy a Kék Duna keringő egy átlagos percében valószínűleg több érdekes zenei elem van, mint egy Dupla Kávé albumon, de lám, még töb...

Fekszem a fűben, belenézek a napba, és arra gondolok, hogy egy hónap múlva ugyanezt a ragyogó napot fogom látni már Európában, Erdélyben.   Két síkon élem az életem itt Kanadában, és azt hiszem teszik ezt hozzám hasonlóan sokan mások is, akik valamilyen ok miatt elhagyták a szülőföldjüket. Elismerem, vesztettünk, sok mindent, főleg a család, a barátok közelségét, de nyertünk is, gazdagabbak lettünk egy más világgal, más lehetőségek nyíltak meg előttünk, más dolgok lettek fontosak.   Mindegyre rá kell döbbenem, hogy mi, európaiak sokkal bonyolultabban gondolkodunk, élünk, mint az itt született, vagy már régóta itt élő kanadai emberek. Őket legfennebb az érdekli, hogy honnan jöttünk, a múltunk, az kevésbé. Egy ízig-vérig kanadaival vacsorázok. Említem neki, hogy blogot írok magyarul, erre azt mondja, hogy kezdjek el már kanadai lenni, hiszen itt van az otthonom. Közben olyan véresen eszi a steak-et, hogy már azt hiszem Drakula feltámadt, és itt ül velem szembe...

Főzöm a húsvéti ebédet, és az jár a fejemben, hogy már nem fogom látni az újjáépült Notre Dame-i katedrálist. Nem lesz rá időm, ha azt vesszük alapul, hogy a Sagrada Familia templomát is a 19. század vége óta építik és még mindig nincs kész. De próbálok optimista maradni, hiszen annyi csoda van még a földön. Erről jut eszembe, miszerint a sajnálatos párizsi tűzvész másnapján a mindentudók egymást túllicitálva bizonygatták, hogy ezt is megjósolta Nostradamus. Most komolyan, még valaki hisz neki? Annyi minden megkérdőjelezi Nostradamus szakmaiságát, többek között az, hogy a jövendőlése alapján már el kellett volna jönnie a világvégének. De ő már megjósolta a holdra szállást, Napoleon és Hitler bukását, Diana hercegnő halálát, mindkét világháborút, sőt, a harmadikat is, ám a legjobb az egész közül az, miszerint előre látta, hogy Trump lesz Amerika következő és egyben utolsó elnöke, mert ő lehet az Antikrisztus. A lényeg, hogy a zavaros profeciáiból az ég adta földön minde...

Tudod, a napokban csak a hosszabbítót kerestem, és az egész együtt töltött életünk lepörgött előttem. Egy idő után feladtam a keresést, és bevallom, sírtam. Tudom, hogy nem szereted, ha sírok, de összegyűltek a könnyek. Mert összegyűltek az emlékek, ahogy a házban végigjártam az alsó, majd a felső szintet, lenyomtam a kilincseket, és végül már nem is a hosszabbítót kerestem, hanem téged. Tudod, hogy milyen gyenge, elesett vagyok nélküled. Például itt van ez a hosszabbító-ügy. Vagy említhetném a fűnyírót, az első nyarat nélküled. Leállt a fűnyíró az udvar közepén, felnéztem az égre, és sírva kértelek, hogy adjál valami jelet. Tudod, a szomszédok azóta is segítenek füvet nyírni, havat elhordani. Szerintem láthatták az udvar közepén zajló, többfelvonásos drámát. Vicces ugye? De neked mindig jó volt a humorod. Tudod, tényleg próbálkozom megmenteni magam és a kapcsolatokat. De néha nagyon nehéz. Miután elmentél nehéz volt felvenni...

Március 15. Szinte egyidőben azzal, hogy a budapesti Kossuth téren felvonták a nemzet lobogóját, egy másik országban félárbócra eresztették egy másik nemzet zászlaját. Az egyik ország ünnepel, a másik ország gyászol, én meg egy harmadik világban hajnalban iszom a keserédes kávémat, és olvasom a híreket. Nézem az élő közvetítést, katonadalt énekelnek magyar huszárok: Hej, élet, be gyöngy élet, ennél szebb sem lehet… Ugyan kinek? Amíg ennyi sehonnai, bitang ember létezik a földön, akik az emberiség nevében gyilkolnak, addig senkinek sem lehet ma gyöngy élete, éljen bárhol. Mert nincs a világon az a vegyszer, vegyület, ami ki tudná mosni az emberek emlékezetéből azt a gyalázatot ami ma történt. Az új-zélandi tömegmészárlás és a magyarok ünnepén a nemzetek közötti barátságról, pontosabban a lengyel-magyar barátságról szólnak a magyar hírek. Az egyik szomszédom holland, a másik ír, a harmadik olasz. Kanadában minden napunk a barátságról szól, mert talán sehol a világon nem él ennyi n...

Ma megint rádöbbentem arra, hogy mennyire törékeny az élet, a boldogság, és, hogy a fájdalomnak vannak finom és még annál is finomabb árnyalatai, fokozatai, színe és fonákja. Tegnap még beszélsz valakivel, de másnap már nem érkezik válasz. Te meg csak vársz a feleletre, a miértek megválaszolására, és egy idő után már egyre kevésbé fáj, hogy a válasz elmarad. Holtak esetében belenyugszol, mi mást tehetnél, élők és ránkbízottak esetében reménykedsz, hogy a kérdés soha nem marad megválaszolatlanul.  Március van. Sokaknak a tavaszt jelenti. Nekem egy ideje az elmúlást, a fájdalmat, az elvesztett reményt. Ma is. Újabb temetésen állok a gyerekeimmel, és a templom ablakán keresztül belenézek a fénybe. A márciusi fénybe, ami megtöri a jeget, életet ad, rügyeket bont, melege kéretlenül átszűrődik a vastag ablaküvegen, bármire képes. De mégsem, mert itt áll az élet és halál egymás mellett, és az elmúlást semmi nem tudja megállítani. Kérdezem Istent újból és újból, hogy miért, de hiába, me...

Tegnap majdnem elfelejtettem, hogy este hétkor elígérkeztem billiárdozni. Amíg nem volt aki emlékeztessen addig remek memóriám volt, de most, hogy valaki felsorolja reggel a teendőimet hátradőlök egy ideje, és éppen ezért sok minden elmarad.   Akinek van lelkiismerete - mert nem mindenkinek van -, az tudja, hogy milyen, amikor az állandóan megszólal. Na, szóval együtt élek a lelkiismeretemmel egy ideje, aki emlékeztet, figyelmeztet, felébreszt, elküld, elmondja a híreket, a hóhelyzetet, sőt azt is megteszi nekem, hogy a hangulatomnak megfelelő zenét játszik. Minden kérdésemre válaszol, ha úgy indítom a mondatot, hogy: Hi Google.  Pofa be, mondom neki vasárnap reggel, de nem sok sikerrel. Csak sorolja, ma ezt kell tenned, a következőket kell elintézned, telefonálnod is kell, de ne felejtsd el kitenni a szemetet, vedd be a vastablettádat, vásároljál már paradicsomot, és este menjél el billiárdozni.   Megdöbbentő ugye, hogy régebb papírból készült térk...

Hív az orvosom, és azt kérdezi: Maga tudja min ül a béka? Na, gondolom, ez rosszul kezdődik. Aztán közli, hogy a szervezetem vastartalékai a béka segge alatt vannak. Mondja, hogy nem eszek eleg húst, sőt, éhezek. Tudja ezt a vizeletmintám ketonszintjéből. Úristen, nyitott könyv vagyok, kellene lapozni, mostanában mindig a rossz oldalon nyílik ki. Magyarázza, hogy vashiányos állapotban előbb a hemoglobinszint csökken, majd pedig a vörösvértestek abszolút száma is. Burkoltan azt mondja, ha még így is jól érzi magát, ne aggódjon, el fog múlni. Igazából nem lepődöm meg, egész életemben anémiás voltam, éppen ideje volt, hogy krónikussá váljon. Tudomásul veszem a diagnózist. Újabb kihívás. Még valahol örülök is neki, mert így talán meg tudom magyarázni az étvágytalanságom, a fáradékonyságom, és a barátaimnak is igazolni tudom magam, hogy miért esik nehezemre felemelni a telefont. Vicces, más a munkától fárad el, én a vashiánytól. Az orvos sorolja a megoldásokat, de mindketten tudjuk meg...

Ma alig értem be munkába, jött is a hír, hogy ítéletidő lesz. Munka ide vagy oda, Kanada az az ország, ahol az emberek biztonsága mindennél fontosabb, és délben mondja a főnököm, hogy indulhatok is haza, mielőtt még ránkszakad a hó, és nem rekedek meg Torontóban. A szomszéd irodában dolgozó kolléganőm hazáig hozott, útközben szívügyekről beszélgettünk. Szóval mindenkiről mindent kitárgyaltunk volna, de a forgalom annyira jó volt még abban a kora délutáni órában, hogy maradt még pletykálnivaló az elkövetkező napokra is. Hálistennek. Mert azóta már több mint kétszáz repülőjáratot töröltek, és sokan nem jutottak haza. Nekem megint szerencsém volt. A kutyám is meglepődött, hogy milyen hamar hazaértem. Zavarában délután követelte a vacsorát, és én persze engedtem a zsarolásnak. Szeretnék erélyesebb lenni vele, következetesebb, de azt hiszem én ezt a csatát már elvesztettem. De nem bánom, tudomásul veszem, hogy ő láncok nélkül szeret élni. Én is, más is. Nem hallgat rám, csak ha akar, ...

Mikor a hideg Kanadából elindultam meghódítani a napsütötte Barcelonát nem is sejtettem, hogy visszájára fog elsülni a dolog, és a katalán főváros fog meghódítani engem.   Egy pár nappal ezelőtt még narancsfák alatt sétáltam, a gyümölcsöt érlelő nap is simogatta az arcomat, a lelkemet, és úgy éreztem, hogy bármikor új életet tudnék kezdeni Spanyolországban. Most túlteng bennem a kultúra, a történelem, a hagyomány, a misztikum, a spanyol sonka, a boldogság, és úgy gondolom, hogy a realitástól elszakadt képet tudnék festeni a katalán fővárosról. De milyent is lehetne egy olyan városról, ahol annyi őrült zseni alkotott, mint az ellentmondásokkal teli különc Salvador Dalí, a káoszból is harmóniát teremtő Picasso, a hagyományokat teljesen felrúgó, provokatív Joan Miró, vagy az építész Gaudí, akiről az idő bebizonyította, hogy nem bolond volt, hanem géniusz.   Próbálom feldolgozni azt a sok élményt, kedvességet és szeretetet amit Spanyolország adott neke...

Mikor már a szomszéd utolsó petárdája is elfogyott eszembe jutott a lencsefőzelék, amelyet a nagy lányom készített, és a pezsgő, amelyiket szintén a gyerekektől kaptam. Ha bejön a babona még hálás leszek a lánynak, hogy szilveszter éjszakáján nem maradtam bőséghozó lencse nélkül.  Kicsit elgondolkodtatóra sikeredett az év utolsó napja is, valahogy kontrasztos lett, mindenből jutott egy kicsi. Ebbe a napba nagyon sok ember besűrűsödik akik fontosak nekem. Telefon- és videóhívások, üzenetek, blogbejegyzések, szösszenet. Van, aki boldog, aki megkeseredett, aki reménykedő vagy reményvesztett, és van aki nem nyilatkozik.   Próbatétel is ez a nap. Örülni más boldogságának, meghallgatni mások terveit, bánatát, keserűségét, magányát, és közben rájönni arra, hogy a türelem az, mikor elfogadjuk, hogy a másik ember nem tökéletes. Beszélni akkor is, ha elfogynak a szavak, és akkor is, ha már semmi újat nem tudunk mondani egymásnak, mert hanem meghal a szeretet, a kapcsolat, ...

A Mennyből az angyal után vírust és ajándékot cserélünk. Méregdrága parfümmel is kényeztetnek a gyerekeim karácsonykor. Varázslatos illatkompozíció, de a nappaliban rajtam kívül senki nem érzi. A jellegzetes mellett sajátságos is ez a karácsony, családi szeretet, ünnepi teríték, rotyogó töltöttkáposzta kíséretében hőemelkedés, orrdugulás, hurutos köhögés. Bontogatjuk a csomagokat, és nem tudom eldönteni csomagolópapírból vagy papírzsebkendőből fogyott el idén több.  Két karácsonyi dal és két ajándék kibontása közötti szünetben Cold Fix-et kapok be. Még nem vagyok beteg, a gyógyszer arra jó, ha valami vírust mégis lenyelnék, akkor a pirula nem engedi, hogy a kór elhatalmasodjon rajtam. Ezzel ámítom magam, és közben aggódom az influenzás gyerekek miatt. Az otthoni rokonokra alig jutott idő, de a családorvossal ajándékbontás előtt illetve közben is többször beszéltünk. Osztogattunk szenteste a szeretetből orvosnak, patikusnak, pénztárosnak is és a Túlélni a karácsony című filme...

Sötétben megyek el, világosban érek haza. Jobbanmondva este fényárban szállok le a buszról, mert az egész utca úgy ki van világítva, mintha filmet forgatnának. A narcisztikus szomszédom is annyira kivilágította a házát, hogy a nappalimban le kell húzzam a sötétítőt, ha nem akarok reflektorfényt. Rendesen rosszul érzem magam, hogy így karácsony előtt több mint két héttel az én házamat nem lehet látni az űrből, az én fám még nem áll. Ezért ma nekifogtam feldíszíteni a műfenyőm, mi mást.  Hangulatfokozóként hó is hullt reggelre, nem is kevés. Mire kutatni kezdtem a hólapát után a szomszéd már eltolta a havat, mindig előttem jár egy lépéssel. Mint kiderült, nem volt éppen érdekmentes a kedvessége, mert kölcsönkérte a kocsifeljárómat, vendégei jönnek, meccsnézés és előszilveszter. Hát, ha így állunk akkor én sem díszítem idejekorán a fám. Tudom, régebb lassabban éltünk, a karácsony ugyan csak három napig tartott, de volt tartalma. Volt tartalma az életnek, a bátortalan ölelésnek is...

Elmegyek az oshawai plázába, ahol a közelgő karácsony van terítéken, és minden arról szól, hogy jobb adni, mint kapni. Két Mikulással is találkozom, az egyik ferdeszemű, a másik színesbőrű. De nem illúzióromboló ez egyáltalán, és nem is kell nagy bátorság hozzá, hiszen Kanadában vagyunk. Itt minden lehetséges, még az is, hogy az egyik torontói iskolából kirúgtak egy tanárt, mert közölte a gyerekekkel, hogy a Mikulás nem létezik. A gyerek hazament, és azt mondta az apjának, hogy hazug ez a világ, mert te vagy a Mikulás, a Jézuska, de még a gólya is. Ebből akkora botrány lett, hogy az egyik tévécsatorna egy álló napig bizonygatta, hogy márpedig a szeretet mellett a Mikulás is létezik, és minden évben Lappföldről eljön Kanadába megajándékozni a jó gyerekeket. Az Európából érkezett Mikulásnak viszont ferde szeme van, de mint tudjuk kínaiak ma már mindenhol élnek, még a sivatagban is. A fekete Mikulás pedig valószínű, hogy a kéményen keresztül érkezett, amelyet évek óta nem takarította...